Karanténnapló Noémitől 8. Kirándulások és kiflik

Harminchárom éve élek Budapesten, bármilyen téma érdekel, amiről írni tudok. Te is lehetsz a múzsám, ha megihletsz és felkerülhetsz ide. 

Babele, azaz a Banyák a Déli-Kárpátokban.
A Bucsecs legmagasabb pontja az északon lévő Omu-csúcs (2506 méter). Innen indulnak ki dél felé, patkóalakban a további hegyvonulatok. A keleti vonulat fontosabb hegyei: Costila (2498 m), Caraiman (2384 m), amelyen egy hatalmas kereszt látható, Jepii Mici (2143 m), Jepii Mari (2071 m), Piatra Arsă (2075 m) és Furnica (2103 m). Fontosabb nyugati hegyek: Doamnele (2401 m), Batrina (2189 m) és Tatarul (1998 m). A két vonulat között folyik a Ialomița folyó. A keleti vonulat magasabb részén található a Bucsecs-fennsík, ahol a szél és az eső olyan látványos alakzatokat hozott létre mint a Szfinx és a Babele.

Most, hogy a két hetes kijárási tilalom kihirdetésre került mi is "tavaszi szünetre" mentünk a kollégáimmal. Talán nem is baj, hogy egy kicsit magunk vagyunk itthon, legalább sikerül rendezni a viszonyainkat, ápolni a barátságokat, s rendet rakni az otthonainkban. 
Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok a magyarokra, akik betartják a kijárási tilalmat és vigyáznak egymásra. Ugyanakkor döbbenten néztem a bulizó amerikai egyetemistákat, akik Kaliforniába mentek, mert beköszöntött a tavaszi szünet és szelfiztek, a kamerába meg dicsekedtek, hogy ők milyen jól buliznak. 
Nyitott kocsikon közlekednek és a riporter elmesélte, hogy Kalifornia a gazdag nyugdíjasok mekkája. Lesz ott össze-vissza fertőzés. 
Németországban meg koronavírus bulikat tartottak, mert ez milyen vicces. Az emberi butaság határtalan. 
Két, kirándulásos történetet szeretnék nektek mesélni, mert a mostani itthonülés folytonos vágyódást ébreszt bennem a természet iránt. 
Annak idején az ofőm, akiről meséltem egy korábbi blogbejegyzésemben, elvitt minket kirándulni a Bucegi-hegységbe. 

Tejes kiflik, nagyon egyszerű megcsinálni, ma készültek. 

Itt található az úgynevezett "Babele" vagyis banyák, ami valódi kőszfinxek vagy kőképződmények csoportja a Déli-Kárpátokban. Az egyik legnépszerűbb turisztikai helyszín a Bucegi-fennsíkon található és a hajdani gomba alakú kőzeteket a szél és az erózió csiszolta ilyen banya formájúra. Felvonóval és gyalogosan is megközelíthető Busteni-ből,a Valea Jepilor-on keresztül, a Piatra Arsa (Égett kő)hegyen lévő faházból.
Ha jól emlékszem mi akkor a Babele-fennsík közelében lévő turistaházban szálltunk meg. Habár a mostani helyzet közel sem olyan rózsás, mint akkor volt 33 éve, s azt is elmondom miért. A turisták, akik oda ellátogatnak Litvániából és Ausztriából, s ezt egy román cikkből olvasom és fordítom le most magamnak, pesti szlengben szólva "le vannak döbbenve" azaz meg vannak döbbenve azon, hogy milyen koszos minden. 
A villamosok, a vonatok, a turista utak és a Babele környéke is, a weboldala a helynek használhatatlan a román nyelvű cikk szerint és az alkalmazottak nem beszélnek rendesen angolul. 
Remélem most mindent fertőtlenítenek mindenhol.
És ettől függetlenül szép és el kell egyszer jutni oda. 
Szóval így nem tudom, hogy lehet megóvni a bolygót a szennyeződéstől. Persze most úgy, hogy fél világ karanténban van és nem termelnek a gyárak, végre fellélegezhet egy kicsit a bolygó. Kínában máris javult a levegő minősége a mérések szerint. És nem akarok mű-zöld lenni, mert az most nagyon divatos. De azt hiszem a mű-zöldek is inkább otthon rettegnek.
Nemrégiben olvastam, hogy: "A korona jött, Greta ment" - na igen, az élet egy nagy forgószínpad.

Az egy örömhír, amit ma olvastam, hogy a forgalom csökkenésével kezd helyreállni a természet.Cagliari kikötőjébe delfinek úsznak be, a velencei csatornákban olyan tiszta a víz, hogy lehet látni a születő bébihalakat, Róma kútjaiban például a Treviben kacsák úszkálnak. Csodálatos! 

Régi kedves osztályom a 25. éves érettségi találkozón, amin én nem vehettem részt. Ofőm is ott mosolyog.

A kirándulás az osztállyal nem volt mindennapi. Megérkeztünk vonattal és gyalog vágtunk neki az útnak. 
Anyám jó szokásához híven a hátizsákom kétharmadát kajával töltötte meg, hogy nehogy éhen haljak. Volt benne egy lesütött csirke, egy nagy üveg (valódi üveg) ásványvíz, friss kiflik és egyéb finomságok, mint kekszek, sütik, alma, főtt tojás. Alapos és fárasztó hegymászás után ofőnk egy szép és tiszta, világosan ragyogó, apró margarétás tisztáson tartott pihenőt és ott kicsomagoltuk a magunkkal hozott ennivalókat és megpihentünk. 
Onnan gyalogoltunk fel később a Banyákhoz és a közelében lévő turistaházban szálltunk meg. Miután megvacsoráztunk, s elfoglaltuk a helyeinket az emeletes ágyakon villanyoltás volt. De aludni nem sok hajlandóságot mutattunk. Mindenféle állathangokat adtunk ki, utánoztuk a: hiénát, oroszlánt, vízilovat, kecskét, kakast, kutyát, macskát és még ki tudja? 
Ha lett volna a kígyónak hangja azt is imitáltuk volna. 
A lényeg az volt, hogy egy idő után senki nem aludt, így itt-is ott-is fel-fel nevettek a gyerekek.
Egyszer-kétszer bejött az ügyeletes tanárnő, hogy maradjunk már csöndben és aludjunk, de csak folytattuk, mert ilyenek a kiskamaszok. 
Aztán kivágódott a hosszú szoba ajtaja és berontott az ofő. Felkapcsolta a villanyt és azt kiabálta, hogy tízig számol, azalatt fel kell öltözni. Mivel tesitanár volt, és szálfa magas, fiatal, kisportolt férfiember ezért senki nem mert ellentmondani. Futólépésben kizavart minket a kabana (menedékház) mellé és megtornáztatott. Hűvös volt a nyári éjszaka, de azért nem vészesen. Futottunk két kört, majd mindenféle erősítő gyakorlatokat kellett csinálni, mint fekvőtámaszok, felülések, guggolások és társai. Fél óra alatt úgy lefáradtunk, miközben a tesitanár sípját fújta, hogy eszünk ágában sem volt már este randalírozni. Fáradtan vonszoltuk vissza magunkat a szobába és bedőltünk az ágyainkba. Öt perc múlva már mindannyian aludtunk. 

Barátaimmal és szüleimmel Parajdon a szülinapomon. 2018. július. 

Másik csodálatos kirándulásunk két éve történt, inkább úgy is mondhatnánk, hogy nyaralás volt. Apukám legjobb gyerekkori barátja hívott meg, aki Erdélyben él és szállást foglalt nekünk Parajdon, a székelyföldi Sóvidéken. Egyszerűen remek volt a panzió az apartmanokkal, a friss hegyi levegővel és a gyönyörű tájjal. 
Négyen utaztunk az Apám, Anyám, a Lányom és én. Úgy esett, hogy a szülinapomat is ott töltöttük. Mivel nagyon esős nyár volt, mondhatni úgy teltek a napok, hogy öt percet esett, öt percet sütött a nap. 
Egyik nap azt találtuk ki, hogy elmegyünk a termál fürdőbe, tudjátok, ahol olyan barnás a töményen sós víz és elég öt-tíz percet benne lenni, sok bajod, fájdalmad elmúlik tőle. 
Odamentünk csapatostul, de nem annyira volt nagy élmény. Olyan zsúfoltság volt, hogy azt hittük megfulladunk. No nem a vízben, hanem a jacuzziban. 
Ki volt ugyan írva, hogy maximum hat fő, de általában tízen zsúfolódtak be, főleg kétszáz kilós emberek. Így beszorultunk ilyen párnás combok és felsőtestek közé, s alig kaptunk levegőt. Gondolom, most, hogy tombol a korona, kiürült ez a hely is. 
A másik csodálatos élmény az örökké zöld tájon és a hegyek között lógó esőfelhőkön kívül az, hogy a barátaink meglátogattak a szülinapomon. Nemcsak Apám barátja Lóri jött el a feleségével Jutkával felköszönteni, de Bódizs Edit riporter barátnőm, a Marosvásáhelyi Rádió munkatársa és Kleindl Laci a férje, akinek kiadója van Marosvásárhelyen a Garabontzia. Hoztak egy nagy tortát a szülinapomra, főztem egy óriási nyári zöldbab levest és voltak mindenféle más finomságok. 
Egy másik napon, az Apámmal és Lányommal lementünk a Parajdi Sóbányába körülnézni, de ami kicsit furcsa volt, hogy buszok mennek le a bányajáraton, azok viszik le a turistákat. Nekem kicsit furcsa volt a sok kipufogógáz a bányajáratban, de ha ez a módja, hogy lejussál akkor ez a módja. Persze a busz csak egy darabon visz le, onnan lépcsőkön kell a bányába lemenni. 
Mi amikor leértünk a lányommal megnyaltuk a kiállított, sóból faragott barnamedvét, mert nem akartuk elhinni, hogy tényleg sóból van. De az volt. Apám csak nevetett rajtunk. 

Parajd, sós vizes strand, ahol az ember úgy lebeg a víz felszínén, mint a Holt-tengerben. Vízi bárban lehet üdítőket venni, körben gyönyörű táj a smaragzöld hegyekkel. 

Utána mindent megnéztünk, de a legizgalmasabb a kalandpálya volt, ahol a gyerekek és felnőttek is, a legnagyobb örömmel mászkálnak a kifeszített köteleken sapkákban és karabinerekkel a hátukon. 
Felfelé az út rosszabb volt, mert nagyon meredekek a falépcsők, mintha csak egy óriási bordásfalon másznál fel, vagy 20 percig. Ráadásul a bányából felfelé a meredek lépcső végén, egy csarnokba érve, az ajtókat zárva tartják, amíg a busz jön érted. 
Kicsit elgondolkoztam ott a mélyben, hogy mi lenne, ha sztrájk lépne életbe és ottfelejtenének minket? 
Egy év múlva meg is történt. Akkor egy ideig nem lehetett látogatni a sóbányát.
A legjobb mégis a strandolás volt. Egy esős napon, amikor kicsit kisütött a nap, akkor elhatároztuk, hogy most aztán lemegyünk strandolni. Ugyan bosszantott az, hogy nem voltunk lenn már 9-kor, mert tudtam, hogy minden napozóágyat el fognak foglalni és tényleg így is volt, mire tizenegyre leértünk. Be is mentünk a töményen sós vizes medencébe, ami olyan, mint a Holt-tenger. 
Csak lebegni lehet a tetején, de úszni nem. Ahogy az ember felfekszik a víz tetejére, mintha gumimatracon lebegne, a smaragzöld hegyek körben nagyszerű látványt nyújtanak. A jó az volt, hogy jött egy hatalmas eső és a turisták többsége, akik csak hétvégére jöttek le, gyorsan összeszedelőzködtek és hazarohantak. 
Mi behúzódtunk az árkádok alá kávézni, mert a vihartól és a széltől azért lehetett egy kissé vacogni a vizes fürdőruhában. Szerencsére egy idő után már csak szemerkélt az eső visszamerészkedtünk a strand napozó ágyaiba és a vízbe. Egy idő után a nap is kisütött.

Más napon Lóri barátunk, aki nem mellesleg Csíkszereda főépítésze, elvitt Szovátára is, ahol gyerekként többször nyaraltam, sőt téli táboroztunk is az ofőmmel és a régi osztállyal. Tele van szebbnél-szebb szecessziós villákkal, nagyon felkapott nyaralóhely most is, ezt a Fenevedak Erdélyben könyvemben írtam le.
Viszont aznap olyan zuhé volt, hogy ki sem tudtunk szállni a kocsiból.
Parajdra visszatérve kihasználtuk az alkalmat, hogy az egész település a turizmusból él és mindenhol só ajándéktárgyakat lehet kapni. Szappanokat, fürdősókat, olajokat, illatosítókat, faragványokat. Mi is bevásároltunk hatalmas nagy adag, 1 és 2 kilós sóval telt dobozokat, amikből volt levendula, fenyő, rózsa illatú is. Ezeket itthon beletettük a fürdővízbe. 
Hazafele a kocsi felét a sóval telt dobozok töltötték meg. 
Most, hogy itthon vagyunk és utazni nem lehet, gondolatban utazok és visszaemlékezem, hogy milyen jó volt a barátokkal és a családdal való együttlét. Mennyi öröm, mennyi boldogság, mennyi szeretet. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.