Karanténnapló Noémitől 4. Farkasok avagy utazás a Kárpátokban

Harminchárom éve élek Budapesten, minden téma érdekel, amiről írni tudok. Te is felkerülhetsz ide, ha megihletsz. Lehetsz a múzsám. 

Sziasztok! Ez a mai nap is nagyon érdekes. 
Március vége fele járunk és olyan az időjárás, mintha tél lenne, lehűlt minden és hóviharban mentem reggel dolgozni és jöttem haza is. Nagyon furcsa. 
Megnyugtató a tény, hogy ma már szinte minden emberen láttam maszkot. Többeken kesztyűt is. 
Persze, még mindig vannak, akik nem bírnak magukkal és képtelenek a távolságot betartani, vagy valahogyan védeni magukat, vagy másokat. 

Álltam a bankban sorban, tartottam a két méter távolságot az előttem álló nőtől, erre a mögöttem lévő férfi hol a nyakamba lihegett, hol a sarkamba állt. Elléptem tőle másfél méterre, de nem esett le a tantusz neki, jött utánam. Aztán a sorszám húzásnál is tartottam a távolságot, de ott is szinte a nyakunkra állt. 
Aztán a hajnalban vásároló idős emberek esetében meg az jutott eszembe, hogy vagy nem hallgatnak híreket, vagy tényleg nincs, aki bevásároljon nekik és nagyon megsajnáltam őket. Nem tudom, ha megérem én, hogy fogok viselkedni. Remélem merek majd segítséget kérni, ha szükségem lesz rá. 
Ma két,történetet szeretnék nektek elmesélni. 
Mindkettő megint a Nagymamámmal függ össze, akiről már meséltem nektek. 
Tudjátok ő az, aki a hegyekben nevelkedett. 
És minden bizonnyal az ezerkilencszázharmincas években a Kárpátok valóban egy vadregényes táj volt, több volt a szürkefarkas, vadmacska és barna medve, mint most. Még a fákat sem vágták ki olyan ütemben, mint napjainkban. Hogy Dédapáméknak karácsonyfájuk lehessen, báró Bánffytól, akinek uradalmi erdésze volt,engedélyt kellett kérni, hogy ezüstfenyőt vághasson ki. 
Nagymamám mesélte, hogy egyszer a behavazott Kárpátokban ment valahová, hogy iskolába-e vagy a szomszéd faluba nem emlékszem? 
Az azonban biztos volt, hogy mivel télen korán sötétedett nagyon kellett igyekeznie, hogy onnan még azelőtt hazaérjen, hogy lemegy a nap, mert ha valahol ráesteledik, elfárad és elalszik a hóban, akkor vége. Sítalpakon közlekedtek egyik településtől a másikig, de ne ilyen mostani modernekre gondoljatok, hanem arra klasszikus felcsatolósra, amit bakancsra, vagy téli cipőkre is rá lehetett szerelni, ahogy régen a görkori talpakat is. 
Ahogy hajtotta előre magát a hóban, azzal a csomaggal, ami nála volt észrevette, hogy a hegygerincen egy farkasfalka vonul át, szép sorban, egymást követve, a szürkületben, a puha csendben, amikor csak a pára látszik és az egyre sűrűbben lehulló hópelyhektől teljesen elszigetelt hótakaróba burkolózik a táj. 
Tempóját fokoznia kellett, mert tudta, ha nem ér haza időben baj lesz. Talán megeszik a farkasok, mert egy falkával szemben semmi esélye nem lett volna. 
Hogy ezt a kalandját megúszta hazament a családja és kedvenc állatai közé, amelyekkel különösen szeretetteljes barátságot ápolt. 
Néró kutyája egy hatalmas kuvasz volt, aki végigkísérte lányságát, amíg férjhez ment, és akkor is vele volt, amikor Apám megszületett.
Egy adott pillanatban azonban Néró féltékeny lett a bölcsőben fekvő Apámra, mert látta, hogy a gazdája őt már jobban szereti és rátámadt az alvó gyerekre. Ekkor el kellett ajándékozni őt a dédszülőknek, vagyis Apám maradt, Néró ment. 
Mondjuk a féltékenység kutyaszempontból jogos volt, akit egy császárról neveznek el, az nem tűrheti, hogy a ráirányuló figyelmen osztoznia kelljen bárkivel is. 
Nagymamám macskái mindig keverékek voltak abban az értelemben, hogy a tisztességes, tigriscsíkos házimacskájuk nőstényeit szerelmi időszakban engedték az erdei vadmacskával kereszteződni. Ezekből a nászokból mindig jól sikerült erdei porontyok születtek, amik aztán nagy sikerrel vadászták le a ház környékén elszaporodni készülő rágcsálókat. 
Semmi miskárolás, semmi Whiskas. Jó házi macskakaja és szabad szerelmi élet volt soron. Akkoriban még nem voltak bolhanyakörvek és modern bolhairtók, így Nagymamám egyenként ölbevette a macskáit és egyenként kibolhátlanította őket. Mikor ez megtörtént, akkor egy csepp kölnit is kaptak a fejükre jutalomként. 
-Ezt miért? - kérdeztem Nagymamámtól. 
- Hogy finom illatuk legyen. 
Általában a karácsonyi ünnepeket Kolozsváron, az anyai nagyszüleimnél tartottuk nagy családi körben. 
Ezen a télen viszont apai nagyszüleimhez igyekeztünk Bukarestből a Kárpátokon keresztül. Hogy miért ezt az útvonalat választottuk és nem a vonatot? Azt már nem tudom. Talán Anyám úgy gondolta, hogy a nyolcórás vonatút helyett kellemesebb egy fűtött buszban utazni. 
No persze. 
Mindig a fülembe cseng, ahogy Nagymamám megkérdezte tőlem, mikor Magyarországra jöttem haza, hogy mit csomagoljon nekem az útra?
- Jó lesz két szendvics Nagymama, köszönöm. 
- Jajj, dehogy! Sütök neked rántott húst, még megáll a busz, vagy kiesik a kereke, leszállítanak titeket és majd ott dideregsz az út mentén és akkor jól jön majd neked Nagymama rántott húsa. 
Nagymamám előrelátása elképesztő volt, hogy mindenre felkészült és igaza volt. 
Nemrégiben azon nevettek a Showder Klubban a humoristák, hogy a magyar utazó olyan, hogy felszáll a távolsági buszra és kicsomagolja a szendvicsét. Ma meg már úgy vagyok vele, hogy na és akkor mi van? Mi van, ha utazik valaki és jólesik neki enni? Hát tegye. 
Szóval, amikor már túlvoltunk a Havasalföldön, a buszunk épp a Székelyföld felé tartott Erdélyben, jó darab utat magunk mögött hagytunk. 
Amire nem számítottunk, mert Bukarestben még nem havazott, hogy akkora hó fog esni, hogy lehetetlen lesz a továbbhaladás. A buszsofőr mindent megtett, ami tőle tellett, hogy előrejusson. Aztán egy meredek hegyi úton úgy elakadt a busz, hogy se előre, se hátra, mert az utat senki nem takarította. A busz kereke kipörgött, mint a Dakar rali autóinak a homokban. 
Csakhogy, amíg ott a versenyzés a cél és vagy célba jut valaki, vagy nem, addig itt egy busznyi utas, karácsonyra készülve, nagy csomagokkal ment volna haza. Szerencsétlen sofőr kétségbeesésében már az utasok, de főleg a férfiak segítségét kérte, hogy segítsenek megtolni a buszt, hogy valahogy kikeveredjünk a hó fogságából. Emlékszem már az asszonyok is besegítettek, csakhogy történjen már valami. Nekem egy ideig a buszban kellett maradni, aztán én is lemehettem és néztem a nagy havazásban, hogy hogy pörög ki a buszkerék, miközben a dízelüzemű motor mindent megpróbál. 
Mindannyian Isten kezében vagyunk én azt hiszem, én is, meg ti is, akik ezt olvassátok, amikor ilyen szörnyű nehézségeken átsegít. 
A kora nyolcvanas években nem volt sem mobiltelefon, csak vezetékes, de a hegyekben sokszor nincs térerő, tehát várhattunk volna, akár reggelig is. Ilyenkor jól jön az a rántott húsos, vagy fasírtos szendvics. 
És akkor a semmiből szinte, a nagy havazásban megállt mellettünk egy traktor. Hogy honnan jött és hova ment arra már nem emlékszem, de lényegtelen. Segítségünkre sietett és kivontatta a buszunkat a hó fogságából. Több órás késéssel érkeztünk meg, Nagymamámék már halálra aggódták magukat. 
Cserébe életem legszebb karácsonyát töltöttük együtt. 
A karácsonyfa már fel volt díszítve a belső szobában, a cserépkályhák jól megtömve fával és jól befűtve, ennek Nagyapám nagy mestere volt. 
És Nagymamám a karácsonyi ajándékok mellett két gyönyörű, saját maga által kötött pulóverrel várt minket. Sötétrózsaszín volt mindkettő, inkább mályvaszínű. Egyet Anyukám kapott, egyet meg én. 
A kislámpák meleg fénnyel világították meg a hangulatos lakásbelsőt és mi nagyon boldogok voltunk.

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.