Karanténnapló Noémitől 3. A bukaresti botanikus kertről is

Frissen megjelent könyvemet A kínai rejtélyt itt találjátok. 
Az értékeléseket pedig itt: A kínai rejtély értékelések.
Rádióriport a könyvem kapcsán. 

A nagyszerű bukaresti botanikus kert tavirózsás pavilonja, a melegházakban.

Sziasztok! Önkéntes karanténom harmadik napját töltöm itthon, kipróbálom milyen, ha kötelezően lennék bezárva. Most van az, hogy csak azt esszük, ami itthon van, bevásárolt alapanyagokból, s kiélvezzük az otthonlét örömeit. Ilyenek a torna, az alvások, a tévénézés, a cikkek olvasása, könyvek olvasása. 
Még rátekintettem egy-két hajmeresztő bejegyzésre és cikkre is a közösségi médiában és rájöttem, hogy a saját lelki egészségem szempontjából nem akarok a negatív világszemléleten rágódni és mások, kormány, kínaiak, szomszédok hibáztatásával foglalkozó nagy bölcsességeket olvasni.
A pánikkeltésnek felülni és provokatőrökön dühöngeni. Fotelből még senki sem váltotta meg a világot. 
Ha mindenki azzal törődne, hogy a mikrókörnyezetében jól működjenek a dolgok, család, barátok, munkahely, akkor egészségesebb lenne ez a társadalom. 
Inkább a kellemes dolgokkal törődöm és azzal, hogy ezt túléljük, ebből kilábaljunk. 
Hogy mit főztem ma? Reggelire angol reggelit készítettem tükörtojással, ebédre meg bolognai ragut tésztával. Ezzel meg is volt a napi két étkezés, több nem is kell ebben a bezártságban.
Gyermekkorom kedves helyszínei voltak a botanikus kertek. Ma is azok.
Terveztem sorra meglátogatni őket, most, hogy itt a tavasz. Egyelőre, ha kinézek az ablakon, akárhogy be van fűtve, érzem a süvítő szelet, látom a szürke hófelhőket márciusban, ami elég vicces, tekintve, hogy december óta várom. És takarót raktam a lábamra miközben írok, mert lefagy a lábam.
Gyermekkoromban Bukarestben a Cotroceni negyedben laktunk, ahova nagy szerencsével sikerült elköltözni egy tanácsi garzonból. 
A nő, akitől megvettük egy hajdani állami tisztviselő felesége volt, aki férje halálával nehéz helyzetbe került. Lánya ugyanis összeállt egy félig-meddig alvilági figurával, aki nemcsak zsarolta és fenyegette, de mai lakásmaffia módszerekkel ki akarta paterolni a lakásából. Egyetlen megoldásként azt találta ki, hogy olyan helyre költözik, aminek a címét nem tudják és megszabadul tőlük. Mikor jogosan át szerettük volna venni a lakást, akkor apámnak és a költőztető barátainak útját állta, hogy ő itt a tulajdonos és takarodjanak kifelé. Szerencsére apámnak és barátainak elég jól kisportolt izmos alakja volt a hetvenes években. Noha a legtöbb férfi akkoriban úgy nézett ki, mintha a Kaláka együttesből lépett volna ki, vagy legalábbis valami más korabeli zenekarból, értsd hosszú haj, nagy szakáll és dús mellszőrzet, azért elég férfiasak voltak. Kivéve a későbbi ofőmet, mert neki kétméteres szálfa alakja, szőke haja és acélkék szeme nagyban elütött a kortársaitól, nomeg apám egyik legjobb barátja is volt. Becenevét inkább nem írnám le, mert szokta olvasni az írásaimat. Ő is részt vett a költöztetésben.

A Cotroceni negyed Katonai Akadémiájának az épülete, amely 1941-ben épült a bukaresti Hősök terén. 

Az alvilági vő ugyanis a konyhából a teraszra nyíló nagy francia ablak felé, ami kétszárnyú üvegajtót jelentett és ahol apám és barátai álltak, valami éles tárgyat dobott és rájuk támadt, hogy most megöli őket. 
A költöztetők, azaz a beköltözők, tehát a hosszú hajú és nagy szakállú korabeli hippik,vagyis apám és barátai nagy verekedésbe keveredtek, aminek az lett a vége, hogy a vő reszketve megígérte, hogy soha többé nem teszi be ebbe a lakásba a lábát, mivel semmi keresnivalója nem volt ott.
Ide költöztünk be a szüleimmel, ebbe a napsütötte lakásba, ami álmaimban olykor felbukkan, pont fél éve is azt álmodtam, hogy ott lakunk, de egy tetőteraszos lakásban. Állítólag azóta beüvegezték az erkélyt, ahol annyi kellemes órát eltöltöttem.
A lakásunk valójában a Cotroceni negyedben volt, ahol a híres Cotroceni Palota is  áll. "1679-ben Șerban Cantacuzino, Havasalföld uralkodója (1678-1688), a Cotroceni dombon kolostort alapít, tőle északra pedig uradalmi épületeket emel, amelyeket még Constantin Brâncoveanu is használ."

A Cotroceni negyedben lévő Cotroceni Palota, ami mellett szinte naponta elbicikliztem.

Ez azért volt fontos, mert amellett az út mellett állt, ahol én szinte naponta suli után elbicikliztem a Botanikus kert felé. A lényeg az, hogy a lakásunk egy nagyon zöld negyedben volt, ahol a hatvanas években épült négyemeletes társasházi lakások mögött a harmincas évek román elitjének, nemességének a palotái álltak, olyan  szecessziós, art deco és eklektikus villák, amilyeneket Budapesten a Rózsadombon és Berlinben a legendás villanegyedben láttam kedvenc építészeti korszakom az art deco nyomait kutatva.

A Cotroceni villanegyed egyik régi villája, amelynek szépségét gyerekként annyira csodáltam.

Én ezt a negyedet keresztül-kasul bebicikliztem s ismertem, mint a tenyeremet. Itt történt az ominózus eset a barátnőmmel Marikával is, ahol egy ilyen villa lakójaként a tulajdonosok azt hitték, hogy övék a világ. 
Szóval visszatérve barátságos és napsütötte otthonunkra miután jogosan elfoglaltuk kényelmesen berendezkedtünk és 12 évig éltünk ott. Budapesten arra törekszem, hogy azokkal a barátaimmal, kollégáimmal és családtagjaimmal tartsam a kapcsolatot, akikkel kölcsönösen megbecsüljük egymást harminc, huszonhat, negyvennégy, vagy akár két éve. Az idő nem számít, csak a kapcsolatok minősége. Pont ma láttam egy filmben, hogy amikor az ember már nem várja, akkor az áldások bőségesen jönnek az életében.

Társasház a Cotroceni negyedben, ahhoz nagyon hasonló, mint amilyenben laktunk.

A házunkat és környékét nagyon szerettem, rengeteget csavarogtam és bicikliztem. Igazából nagyon szerettem egyedül lenni, noha elég sok barátom volt,de azt hiszem fél gyermekkoromat szemlélődéssel töltöttem és nem tudom, hogy a mai gyerekeknek ez megadatik-e?
A legjobban azt szerettem, hogy a házak előtt és között nagy nyárfák, jegenyék voltak és sok-sok hársfa. 
A hársfák illatát beszívni késő tavaszi-kora nyári estéken csodálatos volt. Tudni kell, hogy Bukarest klímája kontinentális, azaz szélsőségesebbek az évszakok. Nyáron nagyobb a forróság és télen keményebb a tél. Ez a délszakibb klíma tökéletesen megfelelt az én meleg-igényemnek és nagyon szerettem, hogy tavasszal hamarabb virágba borult minden, például a magnóliafák a kertekben, és olykor rekkenő hőségek voltak, de ez tökéletesen megfelelt a strandolásnak.

Bukarest, Katonai Akadémia, amelynek tágas terein tanultam meg biciklizni és amelynek lenyírt buxusai mögötti fűben annyit heverésztem az eget kémlelve. 

Azt tegyük hozzá, hogy szemben laktunk a Katonai Akadémiával, ami a bukaresti Hősök terére nyílt. Ez az 1941-ben épült akadémia tökéletesen alkalmas volt arra, hogy nyílt terén meglehessen tanulni biciklizni, itt történt meg az sokszor, hogy a nagy cangázások utáni megpihenéseimben a szépen lenyírt fűre leheveredtem a hátamra és csak néztem az eget és az elsuhanó felhőket. Bukarest felett az ég... Ezt sokszor néztem. 
A házunk erkélyéről tökéletesen el lehetett látni idáig, s valahogy a hetvenes-nyolcvanas években nem mondom, hogy minden jobb volt, mert sok árnyoldala is volt, de szabadabbnak éreztük magunkat. Nem volt minden beépítve, sok volt a fa, a tér, nem volt internet és könykökvédő, meg bukósisak a biciklizéshez, ha összezúztuk magunkat, amikor leestünk, akkor összezúztuk. 

A Piata Eroilor, azaz a bukaresti Hősök tere, a Katonai Akadémia felől nézve. Bal oldalon lévő l alakú házban laktunk, ami a főút felé nézett. Akkoriban még nem nőttek ki előtte olyan magasra a hársfák ezért simán el lehetett látni a Katonai Akadémiáig, ahol annyit bicikliztem.

Szegény Anyámnak nem számoltam be róla, de bizony, amikor a Katonai Akadémia előtti Hősök tere (Piata Eroilor) melletti útról hazafelé indultam biciklis kalandjaim alkalmával, akkor egyszer nagyon eleresztettem a drótparipámat. Voltak mindenféle biciklis mutatványaim, hogy tudni illik a lábamat felraktam a kormányra, vagy hátrafelé amolyan BMX bandita módjára (egy ehhez nagyon hasonló típusú biciklim volt),de ott nem ez történt. Szóval a lejtős járdán száguldottam ezerrel lefele és annyira begyorsultam a végére, hogy hirtelen behúztam a kéziféket és átbucskáztam a fejemen. Szörnyen odacsaptam magam a járdához, de mivel csak a térdem vérzett csak annyit mondtam otthon, hogy kicsit elestem.
Ez az idilli állapot ezzel a környékkel, akkor kezdett el megváltozni, amikor a diktatúra felfokozódott a nyolcvanas évek második felében és akkor szinte hetente, de inkább havonta volt legalább egy katonai parádé és erőfitogtatás, ahol Ceausescu elvtárs a Kárpátok Géniusza felvonult kocsisorral és más katonai járművekkel és ezeken a dicső hétvégéken fülsiketítő zenére ébredtünk. Vagyis csak azt szeretném mondani, a magam álszerény módján és kiérzitek belőle remélem az iróniám, hogy aki nekem diktatúráról és demokráciai jogfosztottságról akar beszélni, akár a jelen helyzetben, az nem tud semmiről meggyőzni. Ha ilyen alkalmakkor legalább nem egy, de kettő civil szürke egyenruhás belügyes tiszt nem állt minden lépcsőház előtt és nem tudtuk volna minden szomszédunkról, hogy milyen funkciót tölt be, akkor egyéb nem is kell. Menni meg nem lehetett csak úgy, hogy ne kérdezték volna meg tőled az útirányt és a célt. De ilyen történetekkel majd máskor jövök. Ja és mielőtt egy önjelölt pszichológus megállapítaná, hogy Stocholm-szindrómám van, meg szeretem az elnyomást, az borzalmasan téved, mert nem. A valódi vérremenő, embereket elhurcoló, besúgós, feljelentős diktatúra volt ez, ahol Apám barátai úgy tűntek el például, hogy "véletlenül kiestek egy panelház nyolcadik emeletéről". 

Szóval visszatérve a kellemes emlékekhez, a jó az volt ebben a helyzetben, hogy borzasztóan összetartottunk az igaz barátainkkal és nagyon támogattuk egymást. A hiány éveiben, ami a nyolcvanas évek közepétől elindult cserekereskedelem folyt a szomszédokkal, így senki nem szenvedett hiányt semmiben. 
Folytatva a biciklis kalandjaimat és botanikus kert látogatást életem legnagyobb élményei közé tartoztak ezek a mini kirándulások. Mivel kedvenc tantárgyam a környezetismeret és biológia voltak, kezdetben szüleimmel, sokszor Apámmal, de magamban is nagyon sokat csavarogtam ebben a közelünkben lévő botanikus kertben. Lévén a hőmérséklet délszakibb, mindenféle olyan növény is megélt itt, amit máshol inkább csak üveg-melegházakban látunk. Kezdtem azzal, hogy a pár lejes belépőt kifizetve, de olykor ingyen is beengedett a portás a szép díszes kapun és rögtön az elején a széles kavicsos úton bebiciklizve egy csodálatos rózsakertben találtam magam. 
A bukaresti Botanikus Kertet 1860 november 5-én alapították az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem mellett. A hét hektáros telken alapított botanikus kert a Cotroceni kolostor mellett terült el.

Rózsalugas a bukaresti botanikus kertben, amely alatt oly sokszor átsétáltam gyerekkoromban. 

Ha valami, akkor a rózsák illata egy életen át elkísér, mert azt a csodálatos sokféleséget, amit ott rózsa gyűjteményben találtam, azóta sem láttam. Sajnos nem vagyok a téma szakértője, de ha találnék egy embert, aki elmagyarázná nekem, hogy melyik miféle, akkor boldogan meghallgatnám. A nagyszerű az volt ezekben a botanikus kerti sétákban, hogy abszolút senki nem zavart, se telefon, se számonkérés, tehát örömmel adhattam át magamat a szemlélődés gyönyörűségének. A klímát, ahogy a biológia könyvek mondják, a flórát és a faunát ahhoz tudnám hasonlítani, amit Jókai Mór leír Az aranyemberben. Az a bizonyos Senki szigete, amelyen Noémi édesanyja rózsát termeszt és rózsavizet főz belőle, az nem messze innen Nyugatra, azonos földrajzi szélességben és klímával a Dunán volt, a bizonyos Ada Kahleh szigete, amelyet 3 évvel a születésem előtt 1972-ben, a vaskapui vízíerőmű építésekor vízzel árasztottak el. 

A bukaresti Botanikus Kert kapuja, ami alatt oly sokszor bebicikliztem csodákat szemlélni. 

Ha Ada Kahleh szigetén, ahol a török lakosság, akik oly jól értettek a rózsatermesztéshez ebből élt, akkor elképzelhetitek, hogy milyen szépen és változatos módon teremtek a különféle rózsafajták a bukaresti Botanikus Kertben is. 
A Botanikus Kert a következő részlegekből épül fel: Dekoratív növények részlege, Különleges növények részlege, Dobrudzsa megye növényvilága (közel van a Fekete-tengerhez, a Duna Delta megyéje) a román-bolgár határon, ami különleges tengerparti, és vízi növényekkel rendelkezik. Olasz kert. Rózsakert. Íriszek kertje. Haszonnövények és szisztematikusan, tehát valamilyen célra termesztett növények kertje. Ez összefügg azzal, hogy az alapító eredetileg orvos-növénytani szempontból ültetett növényeket, illetve a melegházak, amelyek a következők: pálmaház, trópusi és szubtrópusi növények háza, broméliák.

A bukaresti Botanikus Kert Viktória liliomainak óriás 2 méteres átmérőjű levelei. Gyerekkoromban bele akartam ülni és azon csónakázni. 

Másik kedvencem volt a melegház-üvegház, amit nagyon változatos trópusi növényekkel töltöttek meg. Legnagyobb magassága 18 méter, ami alá sok növény befér. Itt olyan klímát tudtak kialakítani, mint amilyen Dél-Amerikában és Mexikóban van, egy olyan medencével, amihez melegvizet engednek és ezáltal prímán megélnek az egzotikus növények. Itt terem, az a bizonyos Viktória királynő liliom, amelynek 2 méter átmérőjű levelei vannak és amely csak éjszaka nyílik. Számomra igazából a legnagyobb élvezet volt ezekbe bemenni, mert nem csupán vízililiomok és tavirózsák és óriás leveleik képében lehetett gyönyörködni, de hatalmas pálmákban és banán, narancs, vagy akár citromfákban is. Mindig úgy képzeltem, hogy ezeknek a 2 méteres levelek hátára ráülök és csónakázom rajta. Ha valami lenyűgözött már akkoriban is, s ez a megélt 44 évem alatt semmit sem változott, az a XIX. század mérnöképítészete, ami akkor ugyanúgy csodáltam, mint most.Erről 17 évig örömmel tanítottam a főiskolán és csodálom meg most is bármerre járok. 

Trópusi növények, a háttérben egy banánfa lengedez a bukaresti Botanikus kert felújított melegházában, amit 2006-ban adtak át újra a közönségnek.

A Paxton féle üvegpalota óta az egész európai kontinensen sorra épültek a hajlított acél vázra épült üvegépületek, amelyeknek számtalan példáját látjuk bontanikus kertekben így a bukarestiben is. Itt járva gyerekként úgy éreztem egy csodavilágba kerülök és talán akkoriban arra vágytam, hogy egy ilyen helyen dolgozzak és növényeket ápoljak. Hát ez nem éppen így alakult, de most legalább írhatok róla.
Másik kedves útam a szűk ösvények között egy olyan részre vezetett, ahol a Románia megyéi és növényei amolyan bonsai szerűen lekicsinyítve, megfelelő növényekkel, de domborzatban megalkotva, kis hegyekkel és dombokkal, mesterséges folyókkal és utakkal mutatták be, hogy melyik megyében mi található. 
Ez bizonyára oktatási céllal jött létre hiszen ezekre a mini dombokra és hegyekre fel lehetett menni és sétálgatni, ellátni az erdélyi Érchegységből mondjuk a Fekete-tengerig. Nagyon szerettem itt mászkálni és olykor a barátokkal bicikliztünk el ide, s az árnyas fák alatt megpihentünk. Egy ilyen alkalommal egy a bokrok közé bújt bújálkodó fiatal párocskát lepleztünk le, akik furcsa nyögéseit hangosan kiröhögtük. Mai napig előttem van, hogy a fickó ízes román káromkodások között gatyáját felrángatva és a nő szoknyáját leeresztve, a kockás plédet a hónuk alá csapva nagy dühösen távoznak a helyszínről. Mondjuk nem tudom, hogy Románia domborzati térképe, hogy nem szúrta a feneküket,de ez már magánügy. Azóta biztos nagymamák és nagypapák lettek, ha még élnek. 
Minden esetre Anyámnak otthon meséltem, aki mélységes felháborodásának adott hangot, amikor azt mondta: 
-Disznók, nem szégyellik magukat abban a szép botanikus kertben csinálni? 
Mai szemmel nézve a környezet idilli volt, csak a gyerekek indiszkréciója kevésbé.
Szóval ilyen és ehhez hasonló kalandok sokaságait éltük át gyerekként, de erről majd egy későbbi részben mesélek nektek.
Jó éjszakát gyerekek! 
Ps. Kezeket a paplan fölé és éljenek a csajok.;)