Karanténnapló Noémitől 2. A Nagymamám

Nagyszüleim gyönyörű virágoskertjükben 50. házassági évfordulójuk, Dudu, azaz Lujza és Feri. 

Harminchárom éve élek Budapesten és minden téma érdekel, amiről írni tudok. Te is lehetsz a múzsám és felkerülhetsz ide, ha megihletsz. 

Tegnap sokan visszajeleztetek, hogy mennyire tetszett, amit írok, hogy nagyon jó a karanténnaplóm. Örülök neki, ha így gondoljátok, nyugodtan írhattok kommenteket is a bejegyzéseim alá. 

Ma kihasználva a jó időt, meg, hogy a gyermek tanul, mielőtt folytattam volna az írást megint nekiestem a lakásnak. 

A kollégámmal benn a boltban tegnapelőtt, mivel nem volt sok vevő és minden adminisztrációt elintéztünk, tavaszi nagytakarítást tartottunk. Elővettük a nagy porszívót és beüzemeltük. 

Vagyis szerettük volna. Hát nem szívott a porszívó, hanem fújt. Hajat lehetett volna vele szárítani. Kérdezte nem tudom-e mi az oka? Mondom neki, miután jobban megnéztem a szerkezetet, hogy a cső hátulról volt bedugva és nem előlről, ahonnan szívnia kell. 

Miután mindent kiporszívóztunk, jött egy nagy felmosás, majd egy pult és gép fertőtlenítés. 

Nekem ez a tisztaság és rend mániám egészen gyerekkoromból fakad, mindig is szerettem csinálni, mindig is örömöt okozott, a szép, rendezett és igényes környezet. 

Ilyen szempontból apai Nagymamámmal nagyon egymásra találtunk. Erről mesélek ma nektek.

Szóval, hogy most itthon vagyok itthon is folytattam a nagytakrítást. Ha húsvétra lecseng ez a borzalom, szerintem a nyúl nagyon elégedett lesz. Most egy év után, hogy ezt a posztot írtam látom, hogy sajnos drámaian és gyökerestül változott meg az életünk. A Covid még mindig jelen van az életünkben, próbára teszi a türelmünket, az egészségünket és emberi életeket követel. 

Tegnap már volt egy fürdőszoba suvickolás, ma pedig egy porszívózás, konyhabútor zsírtalanítás, volt tükörfényesítés, a hűtőt már két napja rendberaktam, amikor elpakoltam a bevásárlást. Most nagyon jól érzem magam. 

A nagymamámékhoz nagyon hasonló konyha. Sajnálom, hogy amikor éltek még nem fotóztam le a konyhájukat, ezt a fotót a neten találtam. Kicsit modernebb, "polgáribb" volt a berendezés, de nagyon hasonló színekkel zöld-fehér, fali hímzésekkel, konyhai "almáriummal" és fedőtartóval. Most jövök rá, hogy ez mennyire praktikus volt, nekem is elkelne egy ilyen. 

Nagymamám, akiről nincs meg a lánykori fotója, nagyon szép lány volt.

Görgényszentimrei felmenői révén, szép szőke, kék szemű, karcsú, kebles, csinos, vékony, de életrevaló ifjú hölgy volt. Vadász és uradalmi erdész édesapja a Bánffy uradalomban különleges jogokkal rendelkezett Erdélyben. Nemcsak felügyelte az erdőket, de az is szabályozva volt, hogy mely vadat lehet kilőni a vadállomány egészséges fenntartása érdekében. 

Nagymamám Szalárdon született és édesanyja még Gyulafehérváron az apácákhoz járt iskolába. Nagymamám azon a környéken gyerekeskedett, ahol Wass Albert könyve, a csodálatos Funtineli boszorkány is játszódik. Ezt a regényt román nyelvre szintén lefordítottak és az egyik legnagyszerűbb regény, amelyekben róluk írnak, a románok szerint is.

Szorgos, ügyes, figyelmes kislány lévén Nagymamám mindent megtanult, amire az apja megtanította. 

Tudott fegyvert tisztítani és pucolni, mert a régi férfiaknak volt fegyverviselési engedélye, télire verembe vagy spájzba zöldséget elrakni, gyümölcsöt befőzni, vasalni, ruhát keményíteni. Szappant főzni lúgból, hamuból és disznózsírból, hímezni, horgolni és kötni. Minden évben disznót vágtak, kiskoromban tőle tanultam a kolbászkészítést, a húsok előkészítését füstölésre. Nagyapám ehhez füstölőt készített, amikor már házasok voltak, oda akasztották fel a finomságokat. 

Édesanyjától, dédnagymamámtól, ha vásárra mentek mindig előre megrajzolt kézimunka vásznat kért, amit később kihímezett. Vagy fonalakat kapott, hogy köthessen és horgolhasson. Gyöngybetűkkel írt és remekül tanult, kitűnő volt tanulmányaiban, Szászrégenbe járt iskolába. 

Ha továbbtanulhatott volna, akkor magasan képzett üzletasszony, vagy designer lett volna később. Miért mondom ezt? Mert meggyőződésem, hogy így van. Az általa készített kézimunkák és szőnyegek, varrott ágyneműk és falvédők, terítők és törülközők, ruhák mind a keze munkáját, szabni, varrni tudását, képességét dicsérték. Minden szép volt körülötte, az egész környezet. 

Rengeteget beszélgettem vele gyermekkoromban és áhítattal hallgattam őt, lakása, mint a patyolat, a rend, a tisztaság, az otthonosság háza volt. 

Szóval ez a szép szőke copfos lány, akinek fonott tincsei karvastagságúak voltak és aki a pisztrángot a hegyi patakban kézzel fogta ki, tizenhat volt, amikor megismerte a Nagyapámat. 

Épp a nagy kövön napozott a jegesen hideg vizű Szalárd patak partján, amikor szólt az Édesanyja, az én hajdani Dédanyám, tudjátok, aki az apácáknál tanult, hogy vendégek jöttek, legyen szíves hazamenni. Ahogy mesélte, nem igazán örült neki, épp a nyár melegét élvezte és két katona látogatásáért hazamenni vizes fürdőruhában, teljesen feleslegesnek tűnt. 

Aztán csak hazament és a katonák, mert már akkor zajlott a második világháború ott ültek a konyhában, az egyik régebbi ismerősük volt, a másik pedig a Nagyapám. Nem is tetszett neki elsőre. Barnás bőre, nagy szemei, magas termete nem igazán az volt, amiről ő álmodott. Nagymamám mesélte, hogy Nagyapám mindig hosszú ujjú ingben járt, hogy ne látszódjék mennyire szőrös a karja.

-Nem úgy volt az, hogy rövidujjúban jártak a fiatalemberek, mint most - mesélte. 

Az Enyeden tanult tanító és katona, nagyon kitartó volt és a háború alatt végig leveleztek. Nagy volt az udvarlás, kitartó volt szerelem. A régi férfiak gyönyörűen tudtak udvarolni, ezt is azért mondom, mert olvastam a levelezésüket.

Naptól virít, naptól hervad a rózsa. Hogy szeretlek nem tehetek én róla. Forrás: darabanth.

Később, sokat kedveskedett neki a jelenlétemben is, mert szépen beszéltek egymással:

-Drága Rózsikám, azokkal a szép szemeiddel - mondta a becsületes nevén Szabó Lujzaként született Nagymamámnak, a pironkodó válasz csak ennyi volt: 

- Menj már Feri. 

Így évődtek egymással.

A háború alatt, mint azt Nagymamám elmesélte,rózsaszín tábori lapokon beszélgettek egymással, ami nem volt egyszerű, mert évekig nem találkozhattak. Ezeket a rózsaszín tábori lapokat és Nagyapám gyönyörű, költői leveleit én olvastam, amiket Nagymamám egy kék szalaggal átkötve tartott a fiókban és 50 évig őrizgette. Sajnos a halálukkal ezek is eltűntek. 

Ezt csak arrafel írom, hogy mi most itt sajnáljuk magunkat a nagy karanténban, de mi lenne, ha azzal, akit a legjobban szeretünk évekig nem találkoznánk? Nem leveleznénk, nem beszélnénk? Na ugye, hogy ez jobb?

Nagyszüleim a háború után összeházasodtak. 

Nagyapám Abafáján kezdett el dolgozni, mint tanító és a református paplakban laktak, ahol Apám is született. Nagyapám Kocsis Ferenc később Szászrégenben a tanácsnál, mint sportrendezvények vezetője, szervezője dolgozott. A városi, megyei focimeccseket ő szervezte, amikre ki is járt. Ballonkabátba, öltönybe és kalapba öltözött, cipője mindig fényes volt, ahogy egy korabeli sportvezetőhöz illett - Ó azok az ötvenes évek...  

A focimeccsekre itallal és étellel jártak ki, mert akkoriban nem voltak büfék, nem árultak hot dogot, lángost, meg sört.  

Apámtól tudom, hogy ezeken a focimeccseken még rendes drukkolás, olykor nagy verekedések voltak, szóval zajlott az élet rendesen, de Nagyapám se volt rest olykor beállni focizni a barátaival, egy-egy barátságos mérkőzésre. A családban a legendásan csámpás, kissé befele gördülő lábfej tökéletesen alkalmas volt a férfiaknál a gyönyörű gól labdák berúgására. 

Nagymamám viszont nagyszerűen pinpongozott, felnőtt fiait, amikor azok már nősek és apák voltak, egyszer kihívta egy meccsre. Bosszantotta az, hogy annyit bölcselkedtek a tudományukkal, hogy teljesen megverte őket asztali teniszben. Szerette a kihívásokat. 

Nagymamámék első otthona Herbuszban volt Szászrégenben, majd Magyarrégenben egy régi nagy, szász házban, óriási pincével, amit alig lehetett kifűteni. 

Utána, egy tanácsi társasházi lakáshoz jutottak, két szoba összkomfort, fűtés, melegvízes berendezéssel. A kommunizmus áldásai. 

Nagymamám, aki talán ha nem is mosott patakban, mint a korabeli asszonyok, én még láttam ilyet gyermekkoromban Erdélyben,mert a  szőnyegeket a sebes folyó vízében jobban ki lehetett mosni, mint gépben, vagy mondjuk kádban, de lavórban igen. A szemem láttára is mosott sokat lavórban, kádban. Tehát neki nagy váltás volt a modern otthon. 

Mégis egy idő után a csapból jövő melegvíz és minden komfort ellenére elkezdett vágyni a kertesház után. 

Szakítva a kora társadalmi normáival, hogy az asszony otthon volt és nevelte a gyermekeket, nagy csatározásokat követően a Nagyapámmal, beállt az ötvenes évektől a Szászrégeni hangszergyárba gitárokat és hegedűket készíteni. A szászrégeni hegedű ma is világhíres, minden nagyobb zenekarban van legalább egy és Románia egyik fő exportcikke. 

Másrészt még nem volt internet, meg számlára utalt fizetés, azt postavonatokon hozták Bukarestből. Ha behavazódtak Erdélyben, márpedig régen kemény telek voltak, akkor két hónapig abból éltek, amit Nagymamám keresett és amit elraktak télire, befőttet, üvegekbe eltett, lesütött húsokat, a disznóvágás kincseit kolbászt, tepertőt, szalonnát. 

Nagymamám ott helyezkedett el a hangszergyárban és ő díszítő intarziákat, meg hegedű lelkeket készített fából. Már hajnalban, a műszak kezdetekor ott volt hétre. Az egész városban hallani lehetett a gyár szirénáját, ami a gyárba hívta a munkásokat. Mesélte, hogy mennyire fárasztó volt ötkor kelni hajnalban, lefőzni a kávét, elcsomagolni az ebédet. 

Mikor hazaért főzött, rendezett, takarított. 

Egy idő után kertesházba vágytak a társasházból, így egy orvostól megvették a Galamb utca 2/B ikerház rájuk eső részét és elköltöztek. 

Ott volt kiskert, meg a nagy diófa, amelynek árnyékában fél gyerekkoromat eltöltöttem, a tyúkudvar és disznó ól, vagy pajta, ahol évente új röfik nőttek fel.

A szomszéd falánál nőtt a ringló, avagy fosós szilvafa, aminek termését a szomszéd gyerekekkel évről-évre lelegeltük. 

Nagymamámék háza a zöld üvegtetős, muskátlis verandával a színtiszta állásfoglalás volt magyarságuk mellett. A zöld ládákba csakis fehér és piros muskátlik kerülhettek, amit én is követek különben,mikor ültetek és időnként egy-egy szép rózsaszín muskátli tövet is becsempészek közéjük. 

Nagyszüleim ott éltek abban a csodás kisvárosban, abban a remek házban.  

Mindezt azért írom le, mert velük álmodtam, most, hogy az időseknek a kijárást tiltják és ők, akik egy háborút, ötvenes évek nélkülőzéseit megélt nemzedék voltak, mindenre, de mindenre volt megoldásuk. 

Éléskamrájukban alap élelmiszerek voltak, de nem túlságosan felhalmozva, mint most, csak, épp amennyi kellett. Tojás, liszt, cukor, olaj, zsír, lekvárok és befőttek. Olyan spejzet, amilyen Nagymamámnak volt azóta sem láttam. A polcok szélein kis csipketerítők voltak, a lekvárok egy irányba fordítva, kockás kis anyagokkal lekötve, feliratozva, gyümölcs és készítés évszám szerint. 

Nagymamám szabadidejében a következőket csinálta: az összes bútorát elkészítette intarziával, beleértve a csillárt, az óratartó állványt és a kihúzható asztalt a nappaliban székekkel. Az ágyneműtartó ládát  is kidíszítette és egyéb bútorokat, az éjjeli szerkényt és a ruhásszekrényt. 

Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki. 

Ágyneműket varrt és keményített. Szekrényében, ha kinyitottam az ajtaját úgy álltak az ágyneműk színre és méretre összehajtogatva, hogy a vízmérték kitért volna előle bánatában. Mai napig nem tudom, hogy ez a precizitás, hogy ment neki? Szerintem a kezében volt. 

A konyháját általa hímzett falvédők dísztették, a következő feliratokkal: 

"Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki". 

"Az én uram csak a vizet issza. Nem is sírom a lányságom vissza."

"Naptól virít,naptól hervad a rózsa. Hogy szeretlek nem tehetek én róla".

Lehet, hogy ti ezt nyárspolgári giccsnek tartjátok, de nekem kislányként nagyon tetszett ez és ők komolyan hittek benne. Nagymamám remek hangulatot teremtett, a lélek átjárta az otthonát, köményes pálinkát is főzött, s egy tálnyi sütemény mindig várta a betérő vendéget. Nagyapámat sohasem láttam részegen. 

Egyetlen egyszer próbálta ki, valami tanácsi bulin, ami után egész éjszaka hányt. 

Nagymamám másnap szemrebbenés nélkül kérdezte meg tőle, mert részeg emberrel nem érdemes veszekedni: 

- Megérte? 

Mire a válasz az volt: 

- Nem, Rózsika, nem érte meg. 

Nagymamám nyaranta lakást és ajtókat csiszolt, festett, vagy kertet rendezett, aminek látványával megörvendeztetett, mikor megérkeztem hozzájuk. Gyógyfüveket szedett erdőn-mezőn a füvesasszonyi teendőihez. Gyógytea keverék receptjét a múltkor megtaláltam. 

Nagyapám is kertészkedett a munkája mellett, állatokat gondozott, vagy a barátaival és velem römizett, sakkozott, vagy kártyázott.  . 

A Nagymamámék konyhája is maga volt az élet. A régi házakban, mint tudjátok volt egy nagy ágy, ezen aludt a Nagyapám, mert ott mindig meleg is volt, meg nagyon horkolt ugye. 

- Mert nem lehet azt kibírni - mesélte nevetve Nagymamám. 

Előttem van, ahogy langyos nyári délutánokon a Nagyapám a konyhai ágyon heverészik és táskarádióból hallgatja a Kossuthot: 

-Tudni kell azt, hogy mi van Magyarországon. Minden aktuális eseménnyel tisztában voltak és azt meg is vitattuk.

Az én uram csak a vizet issza. Nem is sirom a lányságom vissza. 

A konyhában volt egy nagy sparhert,jobbra kisablakkal, amiben mindig lobogott a tűz, azt fával fűtötték. A falon fedőtartók voltak felszerelve a zománcos lábas fedőknek, egy nagy asztal fiókkal az evőeszközöknek, négy szék és konyhai vitrin az edényeknek.  Felette az ominózus falvédővel, amin ez állt: 

"Naptól virít, naptól hervad a sárga rózsa. Hogy szeretlek nem tehetek róla."

A konyhakövön a szőnyegek dupla rétegben álltak, hogy fel ne fázzunk. 

A másik ablak alatt, ahonnan isteni fény áradt be, Nagymamámnak egy villanytűzhelye volt, a mai mikrók elődje, ahol mindenfélét tudott sütni. Elsősorban a sparherten sütött lángosokat, rakottkrumplikat, fánkokat és süteményeket semmi sem tudta felülmúlni, de azért jó volt.

Nagyon jól főzött és sütött is, ebből már kiderült. 

Mivel minden hajlandóságom megvolt rá, egészen korán bevont a konyhai munkákba. Lányt várt, de két fia született, az Apám és az Öccse, így nagy öröm volt a lányunoka érkezése.

Egészen kiskoromban már olyan ajándékokkal lepett meg, mint kis sodrófa és nyújtódeszka és egyéb eszközök, amiknek nagyon örültem. Kaptam kis hegedűt is tőle a szászrégeni hangszergyárból, aminek húrjait aztán valami galád kölykök széttépték, amikor vendégségben voltak nálunk. 

Ha tészta sütésbe kezdtünk, a nagy deszkán ő nyújtott, a kicsin meg én és készültek a rácsos-lekváros sütik, linzerek, a kevert tészták, a lángosok és ünnepekre bejglik. 

Gyerekkoromban addig kellett a habot verni hagyományos habverővel, ameddig olyan kemény lett, hogy nem esett ki a tálból Tőle tanultam azt a trükköt is, hogy a jó tésztába mindig kell egy csipet só a cukor mellé, mert az egyenlíti ki az ízeket a tésztában. 

Minden levesben, pörköltben, sütiben, hidegtálakban, amit készítek nem csak az Anyám és az anyai Nagymamám hagyományai ötvöződnek, hanem az apai Nagymamám könnyű nyári, zöldfuszulyka levesei, vagy a ropannós-zamatos kovászosuborkái. Ezeket olyan gyorsasággal ettem forró nyarakon, hogy időnként beleszorult a kezem a befőttesüvegbe újabb uborkák után kutatva a zavaros, zöld uborkalében. 

Miatta szeretek a szabad levegőn teregetni és érezni a frissen mosott ágyneműk illatát, a galambbúgásos és tyúkkotkodácsolásos kiskert mellett, a színes virágtenger felett. Mai napig az orromban van, a forró naptól megsütött kő illata, a disznóknak tálcára kirakott száradó kenyér szaga, ami keveredett a jó hegyi levegővel. 

Imádtam náluk lenni, élveztem velük az élet minden pillanatát. Szerettem nézni, ahogy napról-napra növekszik és pirosodik a kerti paradicsom és érik a ribizli, amit vagy cukrosan ettünk, vagy szörpként fogyasztottunk, vagy lekvárként került a palacsintára. 

Azt hiszem, hogy nőként, asszonyként, otthon teremtőként, lakberendezőként, desigerként, mint minta, szín, anyag és ösztönös arányérzék és produktumok tekintetében Nagymamám simán megállná a helyét, a mostani modern világban is. Még annak is örült és az is érdekelte, hogy megjelentek az első mobiltelefonok, egy klasszikus Nokiát mutattam neki, amitől le volt nyűgözve. Tetszett neki a formája és működése, hogy vezeték nélkül is kapcsolatba lehet lépni valakivel. 

Látná csak a mostani okos telefonokat, hamar megtanulná. 

Boldog volt, amikor mosógépet vehetett és nem kellett többé kézzel mosnia és fazekakban kifőzni a szennyes ruhát. 

Öltözködésében mindig csinos volt, szép, és igényes. Adott a megjelenésére, de Nagyapám sem mehetett el otthonról vasalatlan ingben, vagy borotválatlanul. Az akkor nem volt szokás, nem is volt divat. 

Szóval, most, hogy be vagyunk zárva a karanténba és tombol a vírus ilyen dolgok jutnak eszembe. 

A sparherten fövő és sülő ételek, a lobogó tűz, a cserépkályhákban pattogó fahasábok hangja, a kommunizmus érája, amit sikeresen átvészeltek a háború után és az őszinte utálat, amivel viszonyultak Ceausescuhoz a diktátorhoz. A kemény telek, amikor szánkózni oly jó volt, a szomszédban lakó barátaimmal, a langyos, vagy forró nyarak, amiket együtt töltöttünk. Olyankor még kukoricát is patogtatott nekem, mert imádtam. 

A mézédes dinnye és szőlő, amikbe beleharaptunk. És a hűs sör, amit ő szeretett, de szigorúan csak nyáron, s csak egy pohárral az ebédhez. 

Hogy mit tiszteltem benne a legjobban a felsoroltakon kívül? Azt a tulajdonságát, hogy utálta a hazug, megbízhatatlan, mellébeszélő csalárd embereket. 

Mégis talán a legfontosabb, hogy Nagymamám nem sokat utazott, legfeljebb Bukarestben volt nálunk vendégségben, mikor itt éltünk és Kolozsváron, a szüleim esküvője idején és Budapesten, meglátogatott. 

A Fekete-tengernél sohasem járt, pedig ott volt azok a gyönyörű Mindent elolvasott, rádiót hallgatott és tévét nézett. Tájékozódott. Keresztrejtvény fejtésben egyszerűen utolérhetetlen volt, öt-tíz perc alatt oldotta meg őket, nem tudtam annyit vinni neki, amennyi elég lett volna. 

Igazság szerint visszavágyom azokba a békés-dolgos-nyugodt-bensőséges órákba, napokba, amit vele, velük töltöttem. Számunkra a legfőbb érték az egymással töltött idő és a jóízű beszélgetések, a családi összetartás voltak.  

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.

Olvasói kommentek a közösségi médiából: 

Csiszér Loránt

Szívem szerint szóltál. 

Gratulálok

! Dudukat és Feri bácsit meg sose felejtem!

Goczi Melinda

Hat nagyon jó érzés volt visszaemlékezni kedves nagymamádra,amint végig olvastam a bejegyzésedet, valóban különleges asszony volt ,jó szomszéd!

Na meg eszembe jutottak az egyutt toltott gyerekkori emlekek is

Prince Frank

Ez nagyon jó írás egyszerre ismerős és ismeretlen világba kalauzol el...

Judit Götz

Olyan jó volt olvasni Noémi a soraidat. 

1

• Tetszik

  Prince Frank

  Ez nagyon jó írás egyszerre ismerős és ismeretlen világba kalauzol el...

  Prince Frank

  Ez nagyon jó írás egyszerre ismerős és ismeretlen világba kalauzol el...