Karanténnapló Noémitől 5. Fekete-tengeri kalandok

Harminchárom éve élek Budapesten, minden téma érdekel, amiről írni tudok. Te is lehetsz a múzsám, ha megihletsz és felkerülhetsz ide. 

Sziasztok megint! 
Hoztam egy pár visszajelzést, örülök, hogy szeretitek a sorozatot. 
Benya Tünde Jól esik olvasni napról-napra. ^_^ Várom a holnapit.
Judit Götz Ennél nagyobb meglepetésem nem is lehetett volna lefekvés előtt. Olyan jó, hogy elkezted írni a Karantènnaplót.😊🤗
Prince Frank Ez nagyon jó írás egyszerre ismerős és ismeretlen világba kalauzol el...
Goczi Melinda Hat nagyon jo erzes volt visszaemlekezni kedves nagymamadra,amint vegig olvastam a bejegyzesedet,valoban különleges asszony volt ,jo szomszèd!
Na meg eszembe jutottak az egyutt toltott gyerekkori emlekek is♥️
Marton Sándorné Nagyon jó, sok régi szép emlék jutott eszembe az írásból. Köszönöm Noémi.🙂💝
Vécsi Nagy Zoltán Élvezettel olvastam, illetve hallgatta a feleségem a történeteidet (a tegnapit is bepótoltuk).

Meg kell, hogy mondjam nagyon örülök a visszajelzéseiteknek, két okból is.
Az egyik, hogy mindig arra vágytam, hogy mesélő legyek: szóban és írásban. Ez most a kilencedik könyvem megjelenése után kezd megvalósulni igazából. 
Drága Nagymamám, akiről szóló bejegyzésemet itt a blogon eddig a legjobban kedveltetek, egyszer lemérte, hogy három órát dumáltam neki egyvégtében, mindenféle történetekkel szórakoztatva őt és Nagyapámat.  
Ez most sincs másképpen. 
Azt meg már biztosan tudom, hogyha kiszabadulok ebből a vírusverte helyzetből, azaz lezajlik ez a szörnyűség, akkor pontosan látom, hogy mit fogok csinálni. 
Utazni és egy kicsit élvezni az életet. Olyan sok mindent elmulasztottam, amit be szeretnék pótolni, mert csak dolgozom, dolgozom és dolgozom. Egyetem után szinte csak ezt csináltam, s utólag visszanézve nem tudom, hogy jó volt-e ez így vagy sem? Az sem mindig helyes, ha az ember örökké a kötelességeinek él, mert mint az élvezetek halmozásába és a könnyelműségbe, a túlzott felelősségvállalásba is bele lehet fáradni. 
A lányommal nagyon sok mindent csinálunk most felváltva. Hogy ne legyen több vita azon, hogy ki mit csinál táblázatban vezetjük, hogy melyek az elvégzett házimunkák, de ebbe belatartoznak olyan dolgok is, hogy tornáztunk-e aznap, avagy olvastunk-e eleget? Ahogy a kedvenc szereplőm és karakterem Mr. Darcy fogalmaz a Jane Austen által írt regényben és az abból készült BBC klasszikus mini filmsorozatban: 
"Az elme pallérozása olvasás által". 
Régebben idéztem ezt egy-egy embernek, ha értette jót nevetett rajta, ha nem hát megsértődött. 
Ma egy-két Fekete-tengeri kalandot szeretnék nektek elmesélni. 
Aki ismeri a szüleimet, tudja, hogy nem egy szokványos házaspár. 47 éve együtt vannak jóban-rosszban. Mindketten alkotó emberek, nagyon sokakon segítettek, sok barátjuk volt, sok embert etettek-vendégül láttak és a szívük aranyból van. Az idő persze bebizonyította, hogy kik az állandó emberek az életükben és hányan becsülték meg az önzetlen szeretetet, amit kaptak tőlük. 
Igazából, akik nem, azok már vagy lemorzsolódtak, akik meg kritizálták őket, azok meg csinálják végig amit ők, munka, szakmaiság (Apám szobrai, Anyám koncertjei és több, mint 40 évtizedes tanári pályafutásuk), vagy emberi összetartás tekintetében. 
Apám egy elég nagy egyéniség és lévén szobrász mindig is ragaszkodott a függetlenségéhez. Sokszor voltak nagy megrendelései, amiket főleg nyáron kellett kivitelezni közterekre, meg városok főtereire, ezek végrehajtásához a legalkalmasabb évszak a nyár volt. Nem csupán azért, mert az agyagmodell és gipsznegatív hamarabb száradt, hanem azért is, mert önteni is jobb volt nyáron bronzból. 
Történt egy nyáron, amikor Anyám már nem bírta a Bukarestben tomboló forróságot, hogy lefoglalt a munkahelye, vagy valami ismerős segítsége révén egy Fekete-tengeri beutalót és elutaztunk szépen kettesben egy jó kis szállodába. 

Soha nem voltunk az a klasszikusan együtt nyaraló család, anya-apa-gyerekek. Biztos vagyok benne, hogy ez sokaknak megy, azaz vita, egy hangos szó és egyéb nélkül képesek együtt elindulni és jól érezni magukat és épségben hazajönni. De azt is tudom, hogy nagyon sok családban ilyenkor óriási nagy veszekedések vannak, mint ahogy Fábry fogalmaz, a legtöbb karácsonykor, másoknál meg még nyaraláskor is. 
Szóval fogtuk magunkat Anyukámmal és nekivágtunk a tengerparti nyaralásnak. Mamaian sikerült szállást foglalni egy nagyon magas 10 emeletes szállodában, amelynek az ablakai pont a tengerre néztek.
A beutalót a barátnőm apja szerezte. Apám otthon maradt az egyik nagy köztéri szobrát kivitelezni, mi meg vonattal mentünk Constantaig (Konstancáig), ahol kora hajnalban kellett átszálljunk a tengerparti település felé tartó buszra. 
A nyolcvanas évek Romániáját úgy kell elképzelni, hogy mindenhol lehetett besúgókra számítani. Most drónokkal, közösségi médiával, cellainformációk lehívásával követik az embereket. A jelenlegi helyzetben külföldön a karantén szabályok megszegését okos eszközökkel lehet ellenőrizni, hogy illető valóban odamegy-e, ahova mondja, s ha nem akkor komoly pénzbírságra számíthat, rosszabb esetben börtönre. Akkoriban ez úgy zajlott, hogy egy kedves "utastárs" melléd szegődött a vasúti fülkében és elkezdett az úti célodról faggatni, avagy mint azon az ominózus hajnalon ott várt buszmegállóban. A szekusokat, volt már annyi tapasztalatunk, típusukból fel lehetett ismerni. Mind komor ábrázatú, szürke öltönyös, aktatáskás, ballonkabátos figurák voltak, mint a Keselyű három napjában a gyilkos. 
Egyetlen előnye volt, ezek a fickók, akik a munkájukért fizetést kaptak állandó ellenőrzés alatt tartották a lakosságot, diktatúra volt, de kevesebb bűncselekmény. A politikai foglyok elhurcolását, kínzását és az éjszakai kihallgatásokat most nem mesélem el,azt majd máskor. 

Szóval ott állt ez a szekus, viharvert, savanyú ábrázatával és míg mi Anyámmal a hajnali buszra vártunk, ami elvitt minket Constancáról Mamaiara, az éjszakát bevilágító narancssárga üvegű utcai lámpa fényében cigarettára gyújtott. 
Anyám bátor volt, így már jó korán figyelmeztett: 
- Ne szólj egy szót sem, bármit kérdez -szűrte a foga között. S én idejekorán megtanultam, hogy bőbeszédem ellenére ilyenkor nagyon csöndben kell maradni. Hallgattam is. 
Az biztos, hogy ezeket az államvédelmiseket kiképezték ám rendesen. Nem voltak szemtelenek, ugyanúgy, mint az ÁVO-sok Magyarországon. Sőt volt valami elképesztően behízelgő modoruk. A kínzásokat a politikai foglyok, vagy a megfigyeltek esetében mindig a végére hagyták. 
-Jó reggelt Asszonyom, látom a tengerre utaznak, segítségükre lehetek valamiben? - lépett oda hozzánk, miután eltaposta a cigijét. 
- Nem, köszönöm - válaszolt a tőle telhető leghűvősebben és szigorúan a szemébe nézett. Anyámnak van egy szörnyen megsemmisítő pillantása, amitől még a legkeményebb ellenfél is kezdő iskolásnak érzi magát. 
- Látom, hogy a tengerre utaznak, segíthetek felrakni a csomagjaikat? - kérdezősködött tovább és egy kis nyomatékot adott a mondanivalójának. 
- Nem, köszönöm és kopjon le rólunk - sziszegte Anyám a foga között és magához szorított, ami jól is esett, mert kissé dideregtem azon a hajnali órán. 
Mikor a fickó látta, hogy nem jut dűlőre, akkor odébb állt és onnan figyelt minket, igazán szánalmas volt a ballonjában, kalapjában és a szürke aktatáskájával. Közben begördült a tengerpartra menő busz és mi felszálltunk. A pasas is felszállt persze, hogy ne legyen feltűnő az úticélja, de a hülye is látta, hogy aktatáskával senki nem utazik nyaralni. Na ja az üzletemberek manapság, egy laptoppal, de nekik minimum van egy kocsijuk az útjaikhoz. 
Hogy Mamamiaig jött velünk, vagy útközben leszállt valahol, arra már nem emlékszem, de lekoptattuk. 

Mire megérkeztünk a nap már felkelőben volt és sugaraival bearanyozta a hullámzó tengert és a gyönyörű homokos partot. Anyám bement abba az irodába, ahol le kellett adni az üdülési űrlapot, ahol megmondták, hogy melyik szállodában fogunk lakni és milyen lesz az ellátás. Régebben még minden sokkal bonyolultabban ment, nem volt Booking.com meg ilyenek, hogy csak lefoglalod a szállást és odamész, ahova akarsz. 
Sor állt a bejelentkezésnél, ezért nagyon eluntam magam és a bőröndökre való vigyázást és elindultam a tenger irányába. Jól tudtam úszni, de nem fürdeni akartam. Csak egyszerűen élvezni szerettem volna a tengert egy kicsit, ahova másfél éves korom óta jártunk. Feltűrtem a könnyű nyári nadrágom szárát, szandálomat lerúgtam és hagytam, hogy a ki-be áramló víz nyalogassa a csupasz lábfejemet és kimossa a talpam alól a homokot. 
A víz hűvőssége és a Fekete-tenger semmivel sem összehasonlítható illata, meg a hajnalban vijjogó sirályok hangja a felkelő nappal, valami másra nem is emlékeztető, már-már giccsbe hajló idillt teremtett. 
Ezt a meghittséget Anyám ordítása törte meg, aki keresni kezdett miután az adminisztrációt elintézte, de sehol nem talált. A bőröndök otthagyva ebek harmincadjára, a gyerek meg eltűnt. Kétségbe volt esve, én viszont nem értettem a pánikot, hiszen csak bementem a tengerbe egy kicsit élvezkedni. Mi ezzel a probléma? 
Hogy közben bárki elvihetett volna,vagy a tenger elsodorhatott volna, arra nem is gondoltam. 
Egy ideig kerestük a szállodánkat, amit meg is találtunk, nagyon tiszta és rendezett volt, egy hófehérre kifestett, tengerre néző szoba, a szálloda hetedik emeletén, saját fürdőszobával. 
Ledobáltuk a cuccainkat és rögvest le is mentünk délelőtt fürdeni. 
A későbbiekben találkoztunk azzal a családdal, ahol az apuka elintézte nekünk a nyaralás foglalását. 

Sokat napoztunk velük és közösek voltak az étkezések is, én meg játszottam a barátnőmmel, homokvárépítés és babázás, hintázás, fagylalt és vattacukor evés a parton.
A reggelinél azonban megtörtént az első konfliktus. Anyám magának felnőtt adagra, nekem fél adagra, lévén gyermek fizette be az étkezést. Nem volt akkoriban svédasztalos, vagy all inclusive étkezés a szállodákban, hanem porció, azaz adag. S noha a tenger akkoriban a kiváltságosok nyaralási lehetősége volt és húzóágazat a gazdaságban, azért ki voltak adagolva az ételek, főleg az állampolgároknak. Mondjuk az is biztos, hogy senki nem gurulva jött haza a nyaralásból, mint napjainkban. 
Kiskamasz lévén és hogy a tengerpart, meg a sok úszás meghozta az étvágyamat, sokszor megettem a kiporciózott felnőtt adagot. Erre a főkötős pincérnő kiosztotta az Anyámat, aki ezért jól összeveszett vele. Később láttuk, mikor már délelőtti fürdéseinkre mentünk, hogy a reggeliről megmaradt Szánákat (aludttejeket) kiviszik a szállodai dolgozók a partra és az ottani büfében kétszer olyan drágán eladják a külföldieknek. Most, hogy a vírus kapcsán a piacokon megdrágultak bizonyos élelmiszerek nem is csodálkozom. A rablás, az rablás mindenütt. 
Szóval nagyon jól éreztük magunkat a nyaralás alatt, egyre jobb színünk lett, egyre kisportoltabbak lettünk. Egyik alkalommal a baráti házaspárból a feleség felajánlotta, hogy hoz nekünk innivalót és fagyit. Fogta a kislányát és engem és elindultunk.
Később Anyám mesélte, hogy a férj kihasználva az alkalmat és, hogy Anyám csukott szemmel napozott rávetette magát, mert tetszett neki. Anyám sem volt rest, úgy lerúgta magáról a pasast, hogy az kétrét görnyedt a fájdalomtól. 
Csodálkoztunk is mikor visszamentünk, hogy miért olyan hűvös és távolságtartó a kapcsolat?  
Következő évben már nem is segített beutalót szerezni, micsoda kicsinyes hozzáállás. 
Szerencsére mikor felmentünk a szobába nagy meglepetés várt. Az ágyaink tele voltak érett sárga és görög dinnyékkel. Én teljesen meglepődtem, de Anyám csak annyit mondott:
- Itt az Apád! 
És így is volt, beült az autóba és lejött utánunk a tengerre, mert három-négy napig bírta nélkülünk a nagy szobrászkodást a rekkenő hőségben. A Bukarestből a tengerre vezető úton a falvakban, a házak előtt kirakott szekerekről bőven bevásárolt dinnyéből. Azt a képességét, hogy minket mindenhol megtalált, szerintem valami ősi nyomkövetői képességéből eredeztette. Bőrharisnya és az Utolsó mohikán stílusában. 
Minden esetre nagyon örültünk neki. 

Együtt fürödtünk a tengerben és megint elővette a régi poénját, egy-egy vihar alkalmával ugyanis a medúzák elpusztultak és kisódródtak a tengerpartra. Másnap ott lebegtek a part közeli vízekben. Apám belopakodott a vízbe és amikor nem figyeltünk hozzánkvágott egy-egy ilyen medúzát. Nem volt kellemetlen, inkább váratlanul ért, olyan érzés volt, mintha egy tál hűtőből kivett kocsonyát csapkodna valaki hozzád. 
Hát én sem voltam rest, visszadobáltam őket, így elkezdődött egy igazi nagy medúzadobálós vízi csata. 
Máskor vízibiciklit béreltünk, jó messzire bementünk és ott úsztunk.
Isteni volt. 
Finom halvacsorákat ettünk, esténként zenét hallgattunk a tengerparton és megizmosodva, lebarnulva és boldogan tértünk haza. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.