A hinta

Harminchárom éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal. 
E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok. 
Frissen megjelent könyvemet A kínai rejtélyt itt találjátok. 
Az értékeléseket pedig itt: A kínai rejtély értékelések
Rövidesen dedikálok a soron következő Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenárison, addig is olvassátok a legújabb velem készült riportot a Booktime blog és Lukács Edina jóvoltából:Interjú Gerda Greennel a magyar irodalom kiemelkedő krimi írójával

A legjobban a csodálatos hátsó udvar vonzott, ahol hinta is volt. Lehet, hogy azért barátkoztunk. Én a társasházi lakó, ő pedig a kertesházi volt. De talán nem is kertesházi, inkább udvarházi volt.
Otthonuk azokból az időkből maradt fenn, amikor még kis, csinos, rózsabokros előkertek, kovácsoltvas kerítések övezték a magasított nagypolgári épületeket, amelyekhez pince is tartozott. 
A társasházi gyerekeknek valóságos áldás volt egy ilyen barát, akinek a szülei hintát szereltek fel az udvarba, ami mégiscsak más volt, mint a játszótéri. 
A játszótéri hintákat bárki használhatta, rozsdás volt rajta a lánc, meg ki is kopott alatta a kavics, amit a hinta fékezésekor a cipőinkkel tapostunk ki. 
Némelyik alatt, két kisebb, párhuzamos árok volt, amelyben esős időben megmaradt a víz. 
Hogy Marikával játszhattam az olyan boldogságot hozott az életembe, amitől kiváltságosnak érezhettem magam. 
Egy barát mindig a tükörképed, az örömöd közös vele, de bánataid is. Te megosztod vele a játékaidat, ő is megteszi, a közös titkok és élmények kovácsolnak össze és boldogság minden pillanat, amit együtt töltötök. Jó esetben a barátok a választott családod, olyan emberek összessége, akik akkor is ott vannak melletted, amikor másokra nem számíthatsz. 
Örömmel léptem be Marikáék kapuján, miután csöngetésre kinyitották. 
A nagymamájával és az anyjával lakott együtt a nagy udvarházban azok után, hogy az apa állítólagosan külföldre távozott. A haja vörösesen gesztenye barna volt, arca kerek és sima, alakja szép, mint egy korabeli kislányé. Haját a nyolcvanas évek divatjának megfelelően gomba frizurára vágtak és szebbnél szebb, színes csatokkal tűzte el a szeméből a belógó tincseket. 
Olyan jó szívű volt, hogy ezekből nekem is ajándékozott, mondván, hogy neki rengeteg van, az apja küldte őket Amerikából, miután ottmaradt. Azt ígérte, hogy majd kiviszi őket és boldogan fognak együtt élni. 
Hogy később lett-e ebből valami azt nem tudom. 
Beléptem a kapun és elmentünk a hátsó udvarba játszani. Nagyon romantikus volt ott minden. Magas kőfal övezte, amin felfutott a méregzöld borostyán és a töveinél ott volt a sötétzöld moha. Minden kicsit nedves volt, az volt az északi oldal. 
A fák az égig értek, s örökké suhogtak megnyugtató hangokat hallatva. 
Az a nap esős volt kissé, olyan hűvös nyár végi, amikor tudtuk, hogy könyörtelenül véget értek a tikkasztó, önfeledt meleg napok, a strandolás, a szabadban való futkározás, a mértéktelen dinnyeevés, görkorizás, és lassan elkezdődik az iskola, így a hátralévő napok minden percét kiélveztük. 
Ebéd után voltunk, mert úgy tanultam, hogy nem illik csak úgy valakihez ebédidőben beállítani, hacsak nem külön ebédre hívnak, ha meg ebédre készülődnek el kell jönni. 
Marikával felváltva hintáztunk és nagyokat nevettünk. Megbeszéltük a nyári kalandjainkat és latolgattuk mit hoz majd az új iskolaév. 

A nagymama egy nagydarab, tekintélyes, erős asszony a régi korok letűnt asszonytípusa volt, akinek hatalmas keblei voltak és ősz haját mindig elegánsan felrakott kontyokban hordta. Hasonló volt, mint Alfred Hitchcock filmrendező híres a Manderley ház asszonya, vagy más néven a Rebecca című, 1940-es filmben a házvezetőnő, komor, távolságtartó, tekintélyes és szúrós szemű. Azt a fekete-fehér filmet gyerekkoromban akkoriban láttam, így élénk volt az élmény és egy életre bevésődött a párhuzam.
Mint egy nagy sötét felhő folyton megjelent, a ház hátsó kertre néző ablakaiban. 

A Laurence Olivier által megteremtett figura személyisége bizonytalan és zilált, így mint gyilkos is számításba jöhet. Különleges hangsúlyt helyezett Hitchcock a házvezetőnő személyére. Számos jelenetben látszólag a semmiből toppan elő, azt a hatást keltve, hogy mindenütt jelen van. Ezt a benyomást még erősíti, hogy szinte sosem látjuk mozgásban. Alakja mindig álló, komor és mozdulatlan figuraként jelenik meg a filmben, és ezzel a mozdulatlansággal az alak fenyegetővé, kiszámíthatatlanná válik. (wikipedia: A Manderley ház asszonya)

Meglebbent a függöny és láttam, hogy minket néz, de csak a képzeletem játékának véltem a tekintete sötétségét és helytelenítését. Úgy gondoltam, hogy aggódik az unokájáért, aki kisebb lány volt, mint én és egy ilyen úri családban mindenre nagyon vigyáztak, folyton túlöltöztették, hogy meg ne fázzon. 
Míg Marika hintázott, addig elnézegettem a kőcsipkékkel és stukkó díszekkel gazdagon telerakott házfalat, az ablak párkányok feletti faragványokat és piros cseréptetőt és az udvarra lehulló őszi faleveleket, amitől színes avar takaró terült el a lábunk alatt. Ezek a színek némileg ellensúlyozták a hely sötétzöld-szürke komor színárnyalatát, kis vidámságot csempészve az udvarba. 
Gyorsan teltek az órák, az ég egyre komorabb lett, amolyan sötétkék, mint amikor az ember tintával fest a papírra. Kicsit csepergett is az eső, de a nagy jegenyék és nyárfák ágai és lombjai valami védelmet nyújtottak és nem lettünk vizesek. Vidám nevetésünk, önfeledt játékunk odavonzotta a környék gyerekeit, a szomszéd lakókat és egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyre többen vagyunk az udvarban. 
Tollasoztunk is és gumiztunk is, két kislány lábára kötözött hosszú bugyigumik között ugrált egy harmadik. 
Minden átmenet nélkül aztán kicsapódott a ház ajtaja és a bábos korlátos teraszra kilépett a nagymama, mint valami nagy szürke madár. A kis teraszhoz két lépcső vezetett, az egyik a kaputól fel és a másik onnan le, a romantikus, hintás udvarba. Olyan volt, mint a kastélyok karéjos kocsi felhajtói, csak lépcsővel és tökéletes építészeti megoldásaként egy nem túl nagy telken álló, magasított XIX. századi udvarháznak. 
Ez a tekintélyes külsejű, zord asszony megállt a kis teraszon és lekiáltott nekem. 
- Magyar kislány, gyere ide! 
Pontosan tudta a nevemet, de még véletlenül sem szólított így. Az ő szemükben én a "magyar kislány" voltam, aki akcentussal beszél és sok mindenben elüt tőlük. Nem is mertem ellenkezni, így odamentem. Így szólt hozzám: 
- Túl sokan vagytok itt a kertben, nem fértek el ennyien a hintán és különben is akadályozzátok egymást. 
- De - próbáltam tiltakozni - én voltam itt először, én jöttem Marikához leghamarabb játszani. 
- Nem baj, akkor is menj haza -dörrent rám. 
A sírás fojtogatta a torkomat a megalázottságtól. 
Magamhoz vettem a kardigánomat és elindultam a vizes, kihalt, vasárnap délutáni utcán hazafelé, az eső eleredt és én nyeltem a könnyeimet. Úgy éreztem, hogy valami fatális tévedés áldozata lettem. 
Otthon nem meséltem el mi történt, mert úgy gondoltam képzelődtem. 
Később még egyszer játszottam együtt Marikával. Az anyja valahonnan ismerte az apámat és megállított minket az utcán. Mézes-mázos hangon mondta neki, hogy milyen aranyos kislány vagyok és milyen jó lenne, ha az ő Marikájának volna egy igazi barátnője. Most, hogy a férje külföldön van ők olyan magányosak és ha szeretném még kaphatok olyan szép csatokat, mint a múltkor. 
Valahogy éreztem, hogy ez egy olyan propaganda szöveg, de úgy voltam vele, és főleg az apám unszolására, hogy adok a kislánynak még egy esélyt. 
Egyik délután át is mentem, akkor nem volt borús idő, szépen sütött a nap, a fák színe már vörhenyes barnába fordult, kellemesen langyos szeptemberi nap volt. 
Marika egyedül volt otthon, anyja dolgozott, a nagyanyja elment valahová, talán vásárolni, vagy egy barátnőjéhez. Örömmel fogadta a látogatásomat, de a többi gyerekhez képest megint túl volt öltöztetve, rakott szoknya, masnis copf és valami selyemblúz volt rajta. Mintha a tizenkilencedik századból felejtették volna itt. 
Azelőtt soha nem hívtak be a házba és meglepetten néztem körül. A dédszüleim otthona volt ilyen, de sokkal kevésbé cifra. 

A nagypolgári elegancia keveredett egyfajta balkáni giccsel az előszobában. Perzsa szőnyegek a parkettán és szarvasagancsok a falon. Ezek belőlem rémülettel egybekötött, csodálkozó borzalmat váltották ki. Az ebédlő meg egy angol udvarház ebédlőjének is beillett volna. Elegáns szecessziós tálaló, hatalmas ovális tölgyfa étkezőasztal díszelegtek benne, párnázott, magas háttámlájú székekkel és a falon bekeretezett képekkel az ősökről. 
Marika azt mondta babázzunk és játsszunk. Benne voltam, habár kissé meg voltam illetődve, mert úgy éreztem tilosban járok, vagy valami múzeumban. 
Hirtelen ötlettől vezérelve aztán így szólt: 
- Vegyük ki a tálalóból az étkészletet és játsszunk vele. 
Noha nekünk nagyon modern, új építésű, kétszobás társasházi lakásunk volt, amiben minden új volt, de még én is tudtam, hogy az étkészlettel nem játszunk. Volt külön, műanyag, erre a célra fenntartott baba étkészlet és csakis azt vettük elő a babáknak. 
- Nem tartom jó ötletnek, bármikor eltörhet. 
- De, csak vegyük ki és játsszunk vele! Majd én elpakolom, ha hazamész - mondta és volt a tekintetében valami kegyetlen és önző elszántság. Tán a Nagymamája iránt érzett haragból. 
- Hát jó - egyeztem bele és nézegettem a finom, hajszálvékony étkészletet, a mintát a leveses tányérokon és csészéken, a leves tálalón és porcelán merítő kanálon, a szószos kiöntőn és lapos tányérokon, a pecsenyéstálon. 
Aztán ránéztem az órámra és láttam, hogy elrepült az idő, elköszöntem és hazamentem. 
Utána soha többé nem hívtak magukhoz, a csöngetésemre a kaput sem nyitották ki, ha az utcán megláttak, akkor elfordították a fejüket és a köszönésemet sem fogadták. 
Egy nap magamban lézengtem a környező utcákon, amikor összefutottam az anyjával. Illedelmesen köszöntem, de mint egy fúria rám üvöltött: 
- Te sohase köszönj nekem többet. 
- Miért? - kérdeztem. 
- Mert te vagy az a kislány, aki eltörte a porcelán étkészletünket. Nem látunk szívesen. 
Válaszomat meg sem várva, sarkon fordult és otthagyott. 
Többször éltem át hasonló igazságtalan kizárást életemben. 
Az egyik egy családi, egy másik egy baráti rendezvényről való kizárás volt. Mindkét helyre ajándékokkal és a szívemben örömteli reményekkel érkeztem a vendéglátókhoz, mégis megtiltották a részvételt. 
Persona non grata voltam - azaz a nem szívesen látott, nemkívánatos személy. 
Visszavonultam és átzokogtam az éjszakát. Az ilyen helyzetek a vendéglátót minősítik nem téged kedves olvasó, ha veled is történt már ilyen.
A meghívott vendégek közül, mint oly sok esetben sokan méltatlannak bizonyultak a bizalomra, de ez már nem számít. 
Egy év múlva az élet kárpótolt, mert olyan pompás, rendezvényre voltam hivatalos, amihez fogható kevésben volt részem.
Vannak dolgok, amelyeket csak felnőttként ért meg az ember. 
A barátság, mint a szerelem mindig kétoldalú, mindkét félnek akarni kell. A kapcsolatokat ápolni kell, tenni érte és kiállni másokért, ha fontosak nekünk azok az emberek. Ha pedig hallgatunk, azzal csak feladjuk az elveinket, mert a választásunk egyenlő velünk. Az ember mindig egyenlő a választásával, legyen szó barátságról, szerelemről, vagy munkáról.  
Az élet meg olyan, mint a hinta, egyszer lenn, egyszer meg fenn vagyunk benne. :)