Karanténnapló Noémitől 7. Sós perecek, miccsek, maszkoták és töltikék

Harminchárom éve élek Budapesten, bármilyen téma érdekel, amiről írni tudok. Bárki lehet a múzsám, aki megihlet, így te is felkerülhetsz ide a blogomra. 

Miccsek sült krumplival, ketchuppal és mustárral.

Sziasztok ma is! 
Hoztam nektek két kommentet a legutóbbi bejegyzésről, höz. Örülök, ha kommenteltek, mert kedvem van folytatni az írást. Két helyen is megtehetitek egyrészt itt a blogon, másrészt a közösségi médiás bejegyzésnél. Köszönöm nektek! :) 
Judit Götz Nagyon jó volt ismét olvasni az írásodat. Gyönyörűen írsz a területről, ahol nagymamád élt. Sajnos még nem jártam Romániában, de ami késik az nem múlik.
Annyira változatosak a témáid, hogy kíváncsian várom, hogy vajon milyen helyre kalaúzolsz minket a következő írásodban. 😊

Lili2020. március 25. 19:38

Drága Noémi, el kell vigyél a történeteid színhelyeire. Mindig vágyódásom volt eljutni, most meg aztán pláne! :)

Ma új tapasztalatokkal gazdagodtam az emberi jóságról. Dolgoznom kellett a könyvesboltban és hárman voltunk. Nem csak fokozottan vigyázunk a tisztaságra és a fetőtlenítésre, de egymásra is odafigyelünk, biztatjuk és segítjük egymást. A járműveken az emberek betartják a megfelelő távolságot és a legtöbben már maszkot hordanak szerencsére. 

Egy fogászati asszisztens, aki a múltkor nálunk vásárolt és kérdeztem tőle, hogy honnan szerzett maszkot, mert én nem kapok,azt mondta, hogy majd hoz nekünk és hozott is, meg gumikesztyűket. Milyen kedves. Ugyanakkor, akik betérnek ki vannak éhezve egy kis beszélgetésre, a kényszerű bezártság okán. Most értékelődnek fel az olyan dolgok, mint a beszélgetés, a társaság, csak felugrani egy kávéra a barátodhoz, vagy az, hogy kire lehet számítani. 

A mai témám is villanás-szerűen ugrott be, mert valamiről beszélgettünk és olvastam egy séf könyvének bevezetőjét, Anthony Bourdain: A konyhafőnök vallomásai. Milyen jó is a könyveket rendezni a könyvesboltban, ahol dolgozol, egyből felfedezed, hogy mennyi remek könyv van. Beleolvastam és annyira megtetszett, hogy gyorsan meg is vettem. 

Erről jutott eszembe a téma, hogy hogyan is lettem ínyenc én, aki nemcsak beteges kisgyerek voltam, de szörnyen étvágytalan is. A vajas kenyéren, olajbogyón, a kedvencemen a köménymaglevesen és krumplin kívül nemigen ettem meg mást. Utáltam a hús szagát, a gombát, a tojást, az almalevest, vagy anyai Nagymamám egyik specialitását a kapros-ordás palacsintát, amit az egész család imádott és csak én toltam el undorodva magamtól.

Most már mindet megenném, de szegény Anyámat is sokszor kijátszottam, aki vért izzadva küszködött néha, hogy olyat főzzön, amit szeretek és én képtelen voltam megenni. 
A klasszikus eset, amit ma már nagyon szégyellek, mert nemcsak mindennap főzök szinte, de keményen megdolgozom a betevőnkért. Anyám sokáig nem hitte el ezt a sztorimat, de állítom igaz. 
Egyszer megfőzte a finom pörköltet, vagy borsos tokányt, ez utóbbit mi többször készítettük,de nem raktunk bele pirospaprikát. És nekem egy kínszenvedés volt megenni. Átmeneti hús undoraim elő-elő törnek. Régen ugye csak vezetékes telefon volt, ami az előszobában volt. Kihasználva az alkalmat, hogy felhívták a barátnői, akikkel hosszasan csevegett, fogtam a pörköltet és a hús kockákat bedobáltam a hűtőszekrény mögé, amik fennakadtak a hűtőrácson és a szaftot meg beletöltöttem a mosogatóba. Mire visszajött elégedetten konstatálta, hogy megettem az ebédet és mehettem a dolgomra, tanulni, meg biciklizni. Hogy a pörkölt kockákkal mi lett később, amik nagy magányukban összeszáradtak, azt csak az ördög tudja?

A bukaresti tűz, pontosabban víztorony, az úgynevezett Foisorul de foc.

Apám is részt vett a mentsük meg a gyerek egészségét projektben, de sokkal taktikusabb volt. Nem erőltetett rám semmit, nem kényszerített enni és nem prédikált az egészségemről. Kivárta, amíg nagyon éhes lettem...

A magyar iskola, a 200 éves Ady Endre Líceum Bukarestben, az ottani második kerületben volt és oda jártam nap, mint nap két és fél éves koromtól, először óvodába, majd iskolába, s ha maradtunk volna ott (amit sokszor kívántak nekünk irigyeink és ellenségeink), akkor ott is érettségiztem volna. Bukarest egykor a második legnagyobb román, idegen nemzetiségű város volt, nem számítva a törököket, görögöket, macedónokat, zsidókat, németeket és ahol a legnagyobb lélekszámú magyar közösség élt. Több százezer. Hiszen a századfordulótól folyamatosan oda mentek tanulni és dolgozni az erdélyi magyarok, akiknek iskolájuk, könyvtáruk, művelődési házuk, egyesületük, templomuk és nagyon összetartó közösségük volt. 

A 200 éves bukaresti Ady Endre Líceum,  egykori iskolám. 

Sokan a kulturális életben helyezkedtek el, mint a szüleim is, összejártak, volt rádióadás, könyvkiadás (Kriterion) és tévé műsor is. Ma is van. De a Ceausescu diktatúra egy időre ezt az önbecsülést, hagyományokat és összetartást is szétzúzta, később meg sok egykori jelentős értelmiségi vagy kivándorolt, vagy meghalt, ami azért tragikus, mert az ottani kulturális élet szempontjából is nagy veszteségnek számít.

A bukaresti covrigok (ejtsd kovrig), azaz a sós-mákos perecek.

Apám nem jött olyan gyakran értem a suliba, többnyire egyedül jöttem-mentem órákat utazva a trolibuszon, de azokon a napokon, amikor értem jött, akkor mindig valami csínytevésen járattuk az agyunkat. Ilyen volt a Foisorul de Foc (Víz azaz tűztorony, amit a tűzoltóság használt évtizedekig) környékén, ami nem messze volt a sulimtól környékén működő pereces, azaz covrigos. A pereces az olyan perecet készített, amit leginkább a bajor sós perechez tudnék hasonlítani, amelynek az íze még mindig a számban van, de olyan finom volt, hogy a gyerekkori szörnyű éhséget azonnal csillapította. Tésztája kicsit édeskés, mint a kalácsnak és burka, héja fényes, pirosas, rajta pedig sok-sok mák és só. Ez az édeskés tészta, sós borítás együttesen páratlanul finom ízorgiát eredményezett, főleg úgy, hogy mindig nagy sor állt a perecesnél és forrón sütötték az orrod előtt. 

Tudni kell, hogy amolyan látvány pékség volt, de a szó szoros értelmében. Szerintem még rendes kovásszal készültek ezek a perecek és nem egy unott és érdektelen nő, vagy férfi állt a pult mögött és kínálta a mesterséges kelesztő anyagokkal hatalmasra felfújt péksütiket, amiktől a legtöbb embernek glutén érzékenysége lesz. Keményen dolgozó, izmos pékek a szemünk láttára, klasszikus kemencékbe lapátokon tették be azokat a pereceket sülni, amikre olykor várni kellett.

Miccsek mustárral és kenyérrel. Természetesen fogpiszkálóval, ahogy illik.

Tehát vagy sós perecet majszoltunk, vagy a mici-es felé vettük az irányt. Aki szereti a csevapcsicsát, az szeretni fogja a miccset is. Ezek a kis faszénen sütött román hús fasírtkák, rendszerint háromféle húsból (borjú, vagy marha, sertés és ürű) húsból készültek, amiket nagy adag mustárral és friss kenyérrel kínáltak,papírtálcán fogpiszkálóval. Suli után farkaséhes voltam, mert nem volt menza, ezért Apámmal elcsavarogtunk a Foisorul de Foc (Víz, tűztorony) melletti miccsesekhez. Tudni kell, hogy ott gyülekezett mindenféle kétes személy, gengszterek és stricik, melósok és utasok, nagyszájú iszákosok és más alvilági figurák. 

A szakácsok pedig újságos papírokkal táplálták a tüzet és olykor vaníliás cukrot szórtak a parázsra, aminek illata keveredett a sülő kolbászkák szagával, amit kifele legyeztek és amelynek nem lehetett ellenállni. 

Sülnek a miccsek a roston. (La gratar).

Hát persze, hogy megéheztünk és betoltunk egy hatalmas adagot, miközben a lábunknál kóbor kutyák sündörögtek, amiknek szintén vetettünk egy-egy falatot. Egy időben Bukarest a kóbor kutyák városa is volt, amik úgy elszaporodtak, hogy falkákban kóboroltak. Mindig láttam egyet-kettőt az utcán. Szegény Brigitte Bardot,amikor odament védeni őket, akkor kiröhögték és azt mondták neki, hogy a pénzét inkább az éhező gyerekekre költse. Most ezzel nem indulatokat akarok gerjeszteni, mert magam is nagy kutyabarát vagyok, de azzal, hogy húsz kutyát megmentett mondjuk, vagy enni adott nekik, nem oldotta meg a problémát. 

Ilyen kajálós különutak után nem maradhattak el az otthoni szócsaták, mert Anyám finom ebéddel várt minket, mi meg nem nagyon ettünk. Főleg én. Aztán kiderült a turpisság. 

Másik rettentően jó hely, egy isteni kis cukrászda volt a negyedünkben, amelyről a botanikus kert apropóján írtam itt a blogon. A Cotroceni negyed villanegyedének egyik kiszélesedő terecskéje mellett cammogtak el a szinte álmos villamosok, a kibírhatatlan bukaresti, nyári forróságban, amit én kimondhatatlanul szerettem. Olyankor üresek voltak az utcák, mint most a karantén miatt és lehetett biciklizni, rollerezni és sétálgatni. Amit nagyon szerettem, hogy a legtöbb ház vagy vastagon be volt futtatva vadszőlővel, vagy sok fa adott árnyékot a forróságban. Ezen a téren a sarkon állt a cukrászda és mellette a férfi-női fodrászat. Apámnak régen még volt haja, azaz nem volt teljesen kopasz, de akkoriban a borbélynál borotválást is vállaltak, a csinos, ropogós fodrászköpenybe bújt fodrásznők. 
A trolik a lassú és álmos forróságban lelassítottak, és néha a vezető leszállt, hogy megigyon egy üdítőt, az úgynevezett csikót, ami hasonló volt a magyarországi Bambihoz. Tulajdonképpen egy buborékos bodzaszörp volt, üvegbe palackozva és lehűtve nagyon tudtam nyakalni. 
A fodrászatban egyszer felújítás, festés és mázolás volt, amikoris a székeket kitették az udvarra. Apám arra járt borotváltatni, de csak ott jutott hely. Ki is ültették szépen az udvarra kitett fordásszékbe és úgy munkálkodtak rajta. Azt már elfelejtettem mondani, hogy az ácsorgó trolik közönsége, vagy inkább a felhevült öregasszonyok élvezettel nézték az ablakból, ahogy Apámat szépítették. 

Maszkota, az egyik legfinomabb sütemény csokiimádóknak. 

Később innen átmentünk a cukrászdába egy jó hideg "hűsítőt" inni és mellé enni egy finom sütit. Kedvencem volt az a specialitás, amivel igen ritkán találkoztam Budapesten, egy csonka kúp alakú, kemény csokimázzal borított, belül rumos csokoládékrémes, meggyes sütemény, ami úgy sejtem, hogy francia eredetű neve alapján: Maszkota. Mivel Bukarest a harmincas években kelet Párizsának számított, a kint tanult nemesi rétege, a franciás városrendezés, széles sugárútak, nagy parkok, s francia szokások miatt, illetve, hogy a műveltebb réteg mind beszélt franciául a konyhaművészetbe is sok mindent átvettek. Sütemények, sós-húsos páték (azaz kanapék, borkorcsolyák és egyebek), likőrök, sajtok és bagettek. És keletről jöttek a török édességek: baklava, török csemege (lukumi, vagy ottani nevén rahat), vagy Halva, ami vagy napraforgó magból, vagy szezámmag kisajtolásából készült. És óriási mennyiségben olajbogyó, amiből gyerekként annyit ettem, hogy olykor kiütéseim lettek. A fotón, amit a Maszkotáról hoztam a Capsa cukrászda képe van, ami a város legelittebb cukrászdája volt, olyasmi mint nálunk a Zserbó. Ott készültek a legfinomabb sütik, fagylaltok és profiterolok. 
A házunkban lakott egy néni, kinek lányával, aki Anyám barátnője volt, a jó példa arra, hogy létezik román-magyar barátság. Ugyanis a szomszédok a való élet helyzeteiben, nehézségekben valóban segítik egymást, s nem volt ez másképp velük sem. A néni, akit mindenki csak Nagymamának (Mamaia) szólított egykor villamosvezető volt. Három gyermekét egyedül nevelte fel és valami fenomenálisan, zseniálisan főzött. 
Sok könyvem idős néni típusa belőle fakad, nemcsak Nagymamáimból. Idős korára lévén Nagymama nem nagyon modult ki a lakásából, Anyám vásárolt be neki, miután lányai külföldre mentek férjhez. Tacskója megsétáltatta magát, mert időnként nem volt kedve lemenni vele, így kinyitotta az ajtót, a kis kutyi lebattyogott a csattogó körmeivel a lépcsőkön, elvégezte a dolgát, majd hazament. 

Szőlőlevél töltikék, savanykásan rizssel. 

A néni gyenge nyugdíja kiegészítéseként rengeteg féle sütit sütött megrendelésre, sajtos-köményes tallért, amihez volt speciális gépe, sós-sajtos pereceket, amiknek a sütésébe én is besegíthettem, meg egyéb eladható aprósüteményeket, például mákos-sós kockákat. Anyukám megkérte, hogy amikor dolgozott s nem volt ideje, hogy főzzön rám, amit kifizetett neki, hogy meleg ételt egyek, ha hazajövök a suliból. Én akkoriban még nem annyira méltányoltam a román-török-görög-bulgár hagyományokra építő balkáni konyhát, aminek ízgazdagságát, sós sajtos salátáit, hatalmas paradicsomos ételeit, savanykás leveseit ma már nem csak szeretem, de készítem is. 
Egyszer vendégeskedtünk nála és megkínált az egyik legfinomabb csemegéjével a szőlőlevélbe töltött, savanykás rizses töltelékű hideg előétellel, ami oly jól passzol mondjuk a padlizsánkrémhez, vagy egy nagy  darab sós tehénsajthoz és lédús, mézédes dinnyéhez a nagy nyári forróságban.
Ma a jobb budapesti török éttermekben lehet ilyet kapni és nagyon szeretem, de akkor kullináris analfabéta voltam, így amikor megkínált vele, egy ideig a számban tartottam, aztán, amikor úgy gondoltam, hogy a néni nem figyel, s Anyámék nem veszik észre kisétáltam az erkélyre és negyedikről kihajolva kiköptem a szőlőlevél töltikéket a számból, a járókelők fejére és azok nem kifejezett örömére.
Itt a mai mese vége, aludjatok szépen.

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.