A prímszámok magánya

2011. május 19.-én 13.30 órára kapott meghívást a gonzopress.hu a Magyarhangya független filmforgalmazótól az Odeon Lloyd moziba (1136 Hollán Ernő u. 7.) Saverio Constanzo: A prímszámok magánya című filmjére.
A Magyarhangya független filmforgalmazó mozgalom május 24-ei kezdettel elindítja hat, friss és független filmre szóló bérletét, mellyel elsőnek Paolo Giordano: A prímszámok magánya című bestsellerének filmadaptációját nézhetjük meg. A film főszereplői: Alba Rohrwacher, Alice Della Rocca, Luca Marinelli, Mattia Balossino, Isabella Rossellini. A film a Bastia Olasz Filmfesztiválon, 2011-ben elnyerte a „Legjobb női alakítás” díját a főszereplővel, Alba Rohrwacher-rel és szerepelt a Velencei Filmfesztiválon is 2010-ben, a hivatalos versenyprogramban. 2008-ban a legnagyobb olasz könyvszenzáció volt.
„A prímszámok magánya  Alice és Mattia életének történetét mutatja be gyermekkoruktól felnőtté válásukig. Mindkettejük kiskorát személyes tragédia árnyékolja be, melynek terhétől felnőttként sem szabadulnak. Életútjuk során hosszabb kihagyásokkal, de újra és újra találkoznak, miközben számunkra egyre világosabbá válik, hogy összetartoznak. Olyanok ők, mint a matematikában az ikerprímek: egymás mellett vannak, de mégis egy nem prímszám mindig közöttük áll.”
A filmet egy igen kedves ismerősömmel néztem meg. Mondhatni, fantasztikus élményben volt részünk. Egy olyan alkotásról van szó, ami végig feszültségben tartja a nézőt, tökéletes fényképezésével lebilincselő, egy érzelmekkel teli film. Nem száz százalékos a megfogalmazás, hogy „filmdráma”, mert dráma is van benne ugyan, de szerelem, kamaszkori harcok, szülőkkel szembeni lázadás, a szülők erőszakosságának a következményeit viselő lány és a testvérét elhanyagoló fiú. Tudom, hogy ez a műfaji meghatározás általában a téma komolyságára szokott utalni, de itt ennél sokkal többről van szó! Elsősorban egy szerelmes filmet látunk, a dráma kellékei csak az izgalmat fokozzák. A történet a főszereplők minden életkorán keresztül és annak szemszögéből vezeti végig a nézőt. Gyermeki perspektívából látjuk a félelmeiket, fájdalmaikat, a rejtett erőszakot, a kibogozhatatlan és megmagyarázhatatlan ridegséget és szülői önzést, amikor nem anyagi értelemben nélkülöz egy gyerek, hanem érzelmileg, és a keserű szenvedélyt, amely révén ezek a szereplők oda jutnak, ahova jutnak.
Alice különlegesen szép kislány, aki az apja sportfanatizmusának és kivagyiságának lesz végül az áldozata, amikor síbalesetet szenved és lesántul, ami aztán megnehezíti a fiatalságát, sok keserűséget és megaláztatást okozva.
Mattia ugyanakkor egy szellemileg visszamaradott lány-ikertestvér állandó jelenlétével kell éljen együtt, és, ha nem is kell éppen gondoskodjon róla, de sokszor vigyáznia kell rá. Szülei ezzel hatalmas terhet helyeznek a kisfiú vállára, aki valósággal szégyelli őt és próbál megszabadulni tőle. Egy gyermekzsúrra menet kint hagyja a kislányt a parkban egy padon és mire kimegy hozzá a zuhogó esőbe, addigra természetesen nem találja sehol. Ekkor örökre elveszíti testvérét.
Alice és Mattia az iskolában ismerkednek meg és ez egy életre meghatározó élmény lesz számukra. Az elkövetkező bulik, iskolai folyosók, lakások és esküvők, ahol közösen jelennek meg vagy találkoznak, felejthetetlenekké válnak és formálják jellemüket. Kevés szóból és gesztusból is értik és érzik egymást, mert tudják, örökre összetartoznak minden körülmények között és bármi áron. Mattia zsenialitása és magas szintű szakmai tudása a tudományos pálya csúcsaira repíti őt. Németországba megy, ahol elismert kutató lesz, de továbbra is magányos marad. Évekig nem találkoznak Aliceval.
Alice, miközben Mattia Németországban kutat, teljesen magába zárkózik, anorexiássá válik, nincs kedve enni és élni és párkapcsolata ellenére sem találja helyét és saját magát. Ha látogató jön hozzá, asztal alatt bujkál, miközben partnere és a vendégek ezt pontosan látják. Valamiféle menekvés ez, még a gyermekkorból, amikor szerettünk az asztal alatt bujkálni. A szerelem hiányának azt a fokát éli meg, amit mindannyian érzünk, akik szívvel-lélekkel szeretünk, amikor a másik nélkül nincs értelme élni és amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett, ha az, akiért igazán rajongunk nem lehet a miénk. Ezt nem feltétlenül a birtoklás fizikai értelmében éljük meg, hanem a szívünkben – lelkünkben, spirituálisan, vákuum- és teljes ürességérzettel. Mivel én is átéltem már hasonlót, úgy éreztem, az egész nekem szól.

Ez a szerelem az, amire a racionalisták és a mindent megmagyarázók azt mondják, kémia. Akik pedig megértik és megérzik a lélek rezdüléseit, azok tudják, hogy ez egy olyan erős vonzódás, amit szavakba önteni nem lehet. A másik fél szeme, tekintete, keze, a mozdulatai, a mosolya és sóhajtása beépül a zsigerekbe és a sejtekbe, nem is kell hozzá még egy csók sem, ahogy Alice és Mattia között sem kerül sor rá, mert túlságosan szemérmesek. Ezt a szemérmességet két ember között kevesen értik meg manapság, amikor a világ abszolút gátlástalan, amikor erkölcsről beszélni szemforgatásnak számít. Az emberek ritkán hajlandók végigjárni a szerelem fokozatait, a vágyakozástól az udvarlásig, az udvarlástól a csókig és az első simogatásig, hanem úgy rontanak rá egymásra, mintha két nap volna az élet. Mindez Mattia és Alice között nem játszódik le, finom, árnyalatnyi utalások vannak rá, a legfontosabb a másik megértése és ráhangolódás a lelkivilágára.
Amikor Alice anorexiás depressziójából kezd magához térni, lemegy a boltba. Az éhezéstől legyengült kézzel-testtel nyúl az első elé kerülő, reklámcélból kínált kóstoló falatkára és közben meglátja Mattia hosszú évek óta eltűnt lány ikertestvérét. A két szempár annyira hasonló, hogy a látványtól és az izgatottságtól Alice elájul. Ha valakit szenvedélyesen szeretünk, a tekintete és a szeme színe belevésődik az emlékezetünkbe és akkor is fel tudjuk őt, de még az illatát is idézni, ha évek óta nem találkoztunk vele. Amikor Alice felébred az ájulásából, pontosabban az őt körülvevő emberek felhúzzák a földről, a lány már sehol sincs és természetesen nem látta rajta kívül senki. Hogy látomás volt vagy valóság, azt sohasem tudjuk meg.
Ez a jelenet azért volt különösen felkavaró számomra, mert én is éltem már át hasonlót, engem is kapott el ájulás, fizikai rosszullét, láz, amikor úgy éreztem, itt a világ vége, mert nincs mellettem az, akit annyira, de annyira szeretek. A moziban uralkodó nagy csendből, szuszogásból és szipogásból arra lehetett következtetni, hogy másokra is döbbenetes hatással volt.
A boltban átélt megrázó élmény hatására Alice hazahívja a magányos és megemberesedett külsejű, de még mindig krisztusian szép Mattiat. Óh, azok a gyönyörű kék szemű és sötét hajú, lombard-olasz férfiak… hogy mennyire el lehet merülni a csodálatos tekintetük smaragd ragyogásában! És ezt nem csak én, hanem az operatőr is így gondolta, amikor a park lágyan eső fényei között ezt a tekintetet lefilmezte… Alice tudatosan csúnya a filmnek ebben a részében, egy anorexiás gebe, akinek átlátni a combjai között, és akibe hálni jár a lélek. Amikor viszont Mattia megérkezik, elönti őket a megnyugvás és a csendes öröm és mindketten aludni tudnak végre. Egyikük persze a fotelben, másikuk a kanapén. Elárasztja őket a szeretet érzése, a másik jelenlétében való megbékélés, két sokat szenvedett lélek öröme, amiben megbújik a remény, hogy kettejük együttműködéséből világmegváltó dolgok születhetnek. Természetesen mindez kimondatlan marad.

A film zárójelenete a park csodálatos hajnali fényei között játszódik le, talán Róma tetői és kupolái fölött, amikor a Mattia és Alice azon a padon, ahonnan a kishúg eltűnt, egymást átölelve összeborul.
Az olasz filmekben azt értékelem, hogy valódi érzések, valódi emberi momentumok kerülnek kifejezésre, olyan mozzanatok, amelyekkel azonosulni tudunk. A filmkészítőket folyamatosan megihleti a Commedia dell’arte, de összességében mégsem hat teátrálisnak.
Aki szereti az elsöprő érzelmeket és finom árnyalatokat, mindenképpen nézze meg ezt a lebilincselő alkotást az Odeon Lloyd moziban.
Forrás: GonzoPress Magazin
Írta: Kocsis Nagy Noémi
Ez 34 embernek tetszik!