Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 1.

 Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

A kitört ablak és az igazgatói pofon esete

A román főváros Bukarest, a huszadik század folyamán az egyik legnagyobb, főleg kulturális értelemben kiemelkedő, magyar kisebbséget magába foglaló város volt. Az itt élő nagyszámú magyarságnak egy része már a két világháború között ide jött Erdély városaiból, falvaiból tanulni az egyetemekre, másik részük, főleg Székelyföldről a biztosabb megélhetés reményében, amolyan mindenesnek szegődött el, tehetős, nemesi származású, vagy előkelőbb körökben forgó román családokhoz, akik szerették, a hűséges, megbízható, dolgos és szolgálatkész magyarokat.

Piata Univeritatii-Egyetem tér, forrás: wikipedia

A bukaresti Bulevardul Unirii (Egyesülés útja), mintája a párizsi Champs Elysee

Ezek unokái jártak a hetvenes, nyolcvanas években, az akkori román szocialista elveknek megfelelően átkeresztelt magyar iskolába, ami a Technikum nemes jelzővel büszkélkedett. A magyar iskolát, a Bukarestben élő magyarok alapították és építették a század első évtizedeiben gyermekeiknek, ahol az óvodától, az érettségiig, rendkívül összetartó nemzedékek nőttek fel. Mivel nem volt több párhuzamos osztályra lehetőség, rendkívül magas létszámmal indultak az évfolyamok a kezdetektől, így nem volt ritka a 42 fős osztálylétszám sem. Ettől függetlenül, nagyon jó és családias légkör uralkodott, mindenki ismert mindenkit, a nagyobb diákok óvták a kisebbeket, minden évben megrendezték az általános iskolai első osztály és az érettségiző osztály focimeccsét és az érkező kis elsősöket az évnyitó ünnepségen, egy szál virággal fogadták, a nagyok.

Az iskola hátsó traktusában csigalépcső kötötte össze az emeleteket, aminek orsóterében széles kapaszkodó szegélyezte a korlátot és ha valaki elindult a padlásszinttől, lecsúszhatott rajta az alagsorba. A tanárok soha nem szóltak ezért és ez gyorsabb közlekedési mód volt, mintha lift lett volna. Igaz, csak fentről lefele funkcionált. Emeletenként a csigalépcső mellett ivó kutak gondoskodtak a szomjas ifjúság felüdüléséről. Senkinek sem jutott eszébe akkoriban palackozott vizet magánál hordani, mert különben is Bukarest  tele volt közkutakkal, hogy az ember a szomját oltsa és szökőkutakkal, hogy nyáron a rettenetes forróság enyhüljön. Mivel szinte a születéstől ismertük egymást és ugyanaz az óvodai csoportból verbuválódott kis gyerektársaság lett a későbbi általános iskolai osztály, nagy volt a tolerancia egymás iránt, nem volt jellemző az árulkodás, a vetélkedés, a kivagyiság és nagy kalandokba keveredtünk. Kiemelkedni nem vagyonnal, vagy rongyrázással, hanem jó tanulással, kiemelkedő sport teljesítménnyel lehetett. Egyedül a bukdácsolókat, gyenge tanulókat néztük szánalommal, akiket a tanítónénink igyekezett felzárkóztatni.

Az osztály egyik legéletrevalóbb és legagyafúrtabb kisfiúja, Cseresznyés Zsolt volt a barátom, az igazgatónő Cseresznyésné fia. Édesapja hajdan snájdig repülő-pilóta volt, egy ősz hajú úriember elég korán elhunyt, lévén Cseresznyésnénél jóval idősebb. Késői szerelmük gyümölcse volt fiuk, ez az éles eszű, felvágott nyelvű kölyök.

Anyja, az igazgatónő, magyarsága, az iskola megmaradása, jó légköre miatt sokat csatázott, a román hatóságokkal, mert már akkor dühöngött a Ceausescu-diktatúra, de jellemző, hogy mi az iskola falain belül ebből nem sokat érzékeltünk sokat, legfeljebb azt, hogy a diktátor képét kellett mindennap lássuk a tábla fölé függesztve, egyenruhában jártunk és a nap kezdetén fennhangon kellett a román himnuszt énekelnünk, ami gyakran röhögésbe fulladt.

Zsolti, amolyan kis bajkeverő volt, cserfes, találékony, ötletes, jó tanuló, aki pilóta apja révén először részesült a jóból és láthatta a Csillagok Háborúja filmeposz részeit, amiért őszintén irigyeltük, vele sikk volt autós rágópapírokat cserélni szünetekben és akinek barátságáért versengtek az osztálytársak.

A nyarak Bukarestben, olvasztóak és agylágyítóak voltak. A nyári vakáció megkezdése előtt, már lazán rövidnadrágokban és kis szoknyácskákban jártunk iskolába, május végén és júniusban és az órák közti szünetekben, hatalmas nagy fogócskázások folytak a hatalmas falakkal körülvett iskolaudvaron. Égig érő jegenyefák szegélyezték a nagy betonkerítést, aminek szelíd suhogása és árnya alatt olyan kellemes volt játszani.

A lányok kedvenc játéka a gumizás volt, amelynek lényege, hogy egy több méter hosszú bugyigumit, a bokára lazán rátéve, a két szélen, egymással szemben álló lány, ugrálva úgy alakított, hogy mindenféle bonyolult mértani alakzatokat, háromszögeket és rombuszokat, téglalapokat lehetett látni, a középen ugráló lánynak, meg a szabályok szerint ki-be kellett ebben ugrálni. Kétségtelenül nagyon erősítette a lábakat és nem is lehetett elhízott kislányokat látni akkoriban, nem csak azért, mert nem volt annyi nassolnivaló, hanem azért is, mert a szünetek testmozgással teltek.

Másik kedvelt játék, az ugrókötelezés volt, amit lehetett egyedül is csinálni, de jobb volt társaságban, amikor a középen forgó kislány, az ugrókötél egyik végét megfogva, húsz centivel a föld fölött pörgette maga körül és az összes körülötte álló kislány, mindig ugrott egyet, amikor rákerült a sor.

Én mindezek közül az ugrókötelezést szerettem, de lány létemre imádtam a fiúkkal is focizni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nagyon vonzódtam a labdajátékokhoz, s ha lett volna kosárpalánk az udvaron, akkor kosarazom is. De talán volt is, nem emlékszem. A fiúk mindig bevettek a focicsapatba, de rendszerint kapusnak, mert jól védtem, vagy tartalékos cserejátékosnak. Kispad nem volt, így szívesen ültem fel, a nagy és széles kőfalra, az iskolaudvar kerítésnek tetejére, ahonnan nagyon jól  be lehetett látni, a hátsó udvari focipályát és kellemesen hűsölni, a nagy jegenyék, lombos ágai alatt, a levél suhogás közepette.

Egy szép napon, jókedvűen lobogtattam a piros pöttyös kendőmet, mialatt lesérült az egyik osztálytársam, Kozsok Béla, akinek a helyére kellett volna beállnom.

Cseresznyés Zsolti bekiabált:

- Te most ne állj be közénk focizni!

- És ugyan miért nem?

- Mert lányoknak nem való a foci és különben is a lányok bénák!

Hát elöntött a pulykaméreg, hogy lehet, hogy a legjobb barátom, aki eddig tartalékosnak és örök kapusnak tett meg, így ki akar zárni a játékból?Nosza, leugrottam a kőfalról, odarohantam és eloroztam tőle a focilabdát. Ezen ő felmérgelődött, megkergetett és kitépte a kezemből. Na, ettől én még mérgesebb lettem. Végigfutottunk az iskolaudvaron, bekanyarodtunk a sarkon az agylágyító melegben, végignyargaltunk a sejtelmesen suhogó jegenyék alatt az oldalbejárathoz. Zsolti bevágta az orrom előtt az ajtót, aminek 30X30 cm-es üvegnégyzetekből álló felső része, pont az arcomba vágódott volna...Ha én nem hajtom le a fejem! De a lendület vitt előre és kifejeltem az üveget, majd a pillanat tört része alatt vissza is húztam, így az égvilágon semmi bajom nem lett, de a Jóisten is vigyázott rám!

Lett is  éktelen lárma és ribillió, az álmosodó, meleg, csendes, nyári, bukaresti délutánba robbanásként csattant bele az üvegcsörömpölés és csatazaj. Ki is jött Cseresznyésné az igazgatónő, az irodájából és maga elé rendelt minket külön-külön. Jellemző volt, az igazságérzetére, hogy engem vett előre és csak másodjára, kópé fiát.

Kikérdezett, pironkodva vallottam be, hogy mi történt.

Cseresznyés Zsolti következett utánam.

Szegényt reszketve vártam az igazgatói iroda előtt. Az ajtó máriaüvegén keresztül nem sok mindent lehetett látni-hallani, de gyanúsan nagy volt a csönd. A csendek, néha nyomasztóbbak és félelmetesebbek az ordításnál.

Amikor kijött az irodából, akkor Zsoltinak lángolt az arca.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Felpofozott- mondta, de nem sírt. Hóna alá fogta a focilabdát és a futószőnyeggel letakart folyosón kiballagtunk a ragyogó, nyári napsütésbe, ami mint aranyeső zubogott ránk és az erős, telt napfényben, szemünk előtt a kis muslincák boldogan kergették egymást, kis csoportjukban. A jegenyék között, odavetülő sugarak, pont megvilágították a lépcsőt, ami fölött kitört a bejárati ajtó üvege. A gondnok már eltakarította. Zsoltival leültünk a  lépcsőre, rövidnadrágos combjaink nekinyomódtak a napsütéstől felforrósodott kőnek. Csak ültünk csendben egymás mellett, mint két, bűnös jó barát, sajgott a szívem és arra gondoltam, hogy ezek a pofonok nekem ugyanúgy kijártak volna, mint neki és kicsit olyan volt, ahogy görnyedt háttal és lelógó karral ült ott, mint a bárány, aki elveszi a világ bűneit.

 Kocsis Nagy Noémi
Ez 36 embernek tetszik!