Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 5.

Kocsis Nagy Noémi, 2011. március 2., 17:58

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Olvasztó forróságok, strandok, huncut fodrászkisasszonyok

A strandot szerettem a legjobban Bukarestben. A negyedünk a második, ami szinte teljesen zöldövezet volt, bővelkedett parkokban, játszóterekben, árnyas utcákban, a régi román urak Bauhaus villáiban (tán innen ered e kor iránti olthatatlan szenvedélyem), több úszómedencés strandokban, ahol a fülledt nyarakon felüdülést lehetett találni. Lakásunk erkélye az ottani Hősök terére nézett. A Hősök tere mögött,  a Katonai Akadémia objektum, kicsit római imperátori, kicsit franciás, kicsit sztálinista stílusban építve, gyerekként nekem hatalmasnak tűnt. Visszagondolva szerényebb kivitelezéssel rendelkezett, mint a későbbi megalomán, Ceausescu-féle óriás, kormányzati palota, amit nem csak felfele építettek öt-hat emeletesre, de a föld alá is ugyanolyanra, ha atomtámadás érné Romániát, legyen hova menekülnie a diktátornak és népes udvartartásának. Patkányüregek a föld alatt....

Katonai Akadémia Bukarest, forrás:a bejegyzés alján.

Ezelőtt az épület előtt, ahol mindig katonák vigyázták a rendet, nagy szabad tér, magyarul placc megadta a lehetőséget a környéken élő gyerekeknek, hogy biciklizni tanuljanak, vagy görkorcsolyázzanak. Apám sokat rohant mögöttem, amíg megtanultam bringázni. Ha azonban nem figyeltem egy pillanatra és már egyenesben voltam, de érzékeltem, hogy nem fut mögöttem, biztos mindig odacsaptam magamat, amiért képes voltam szegényt okolni....A térdemen keletkezett sebek persze nem voltak arányban elpotyogtatott könnyeim számával és literben mérhető mennyiségével.

Hogy az Apáknak mit kell kibírni, amíg a gyerekeiket mindenre megtanítják?

Így utólag is szeretném megkövetni, a vele szembeni igazságtalanságokért, mert a gyermeki önzés valódiságát, az ember csak akkor érti meg, ha önmaga is szülővé válik! És ez független attól az önfeláldozó szeretettől, amit pulyája iránt érez, amikor saját érdekeit szorítja háttérbe.

Sokat eljártam oda egyedül is és amikor a tűző napon betegre bicikliztem magamat, akkor bringámat a buxusoknak támasztva, a parkos, fűvel borított részre heveredtem. Mai eszemmel szinte kibírhatatlan boldogságot jelentett a hűs fűben, trikóban, rövidnadrágban, mezítláb feküdni, és órákig nézni, ahogyan a bárányfelhők az égen nyájban suhannak, amikor szél-pásztor-úrfi kergeti őket. Semmi sem zavart az elmélkedésben. Mindig úgy képzeltem, hogy a szél egy fiatal, könnyed testű, kicsit lányos szépségű és halvány bőrű fiú, aki a felhőkkel csintalankodik, amolyan rokokó pásztor-idill módjára.

A festmény: Vaszary János (1861-1927) - Kislány virágok között.

A legjobban mégis a strandolást szerettem. Hétvégenként nekivágtunk és becsomagoltunk, szendvicseket, zöldségeket, uborkát, paradicsomot és fürdőruhát, papucsokat, törülközőket. Közel volt a sporttelep. Teniszpályák és több úszómedencés strand öltözőkkel. Árnyas, lombos fák, fű a takaróknak, nyugágyaknak és homok a gyerekeknek, hogy a tengeren érezzék magukat.

Nem volt benne semmi különös, egyszerűen csak egy többmedencés strand volt, nem aquaworld, nem fitnessz-centrum, a jacuzzit meg akkoriban csak tőlünk Nyugatra ismerték, de nagyon jól éreztük magunkat. Volt magasugró gyakorlómedence trambulinnal, ahol mindenki a saját felelősségére ugrálhatott  és ahol én is megtanultam, fejest ugrani. Apámnak jó volt a módszere, hogy inspiráljon. Ha hasast ugrottam öt lejt fizetett, ha jó fejest tíz lejt, extrákért húsz lejt. Annyit gyakoroltam, hogy nyárra megvolt az egész fagyizásra, rajzeszközökre való zsebpénzem.

Nagyszoknyás cigány asszonyok árulták a Szuszánnát, amiről sosem tudtam, hogy mi az, de nagyon vágytam rá. Nagy titokban egyszer, amikor szüleim úszni mentek, hátrasuhantam a strandnak azon részére, ahol ezt a tiltott csemegét lehetett kapni a jegenyék alatt és vettem magamnak egyet. Mézzel és cukorral összeragasztott szezámmag-szeletecske volt, kis fóliákba csomagolva, amit néha felfedezek egy-egy budapesti bolt pénztárában és ennek emlékére évente elropogtatok egyet. Ha a számba veszem, ezzel az ízzel felidézem boldog gyermekkorom csodálatos nyarait.

Bukarestnek és az ott élőknek a hetvenes- nyolcvanas években, volt egy tipikus, összekacsintós, barátkozós, haverkodós, elnéző-megértő magatartásuk, amitől a nyugati ember legszívesebben a falat kaparná, mert mindennel ellenkezik, ami a pénzről, az érvényesülésről, a versenyről és az üzletről szól.

Az a bizonyos "Mascota".

A környékünkön működő sarki cukrászda, amiről oly sokszor álmodtam már, nem csak az ott kapható édességek, de hihetetlenül intim és vonzó légköre miatt jut gyakran eszembe. Az első illat, ami megcsapta a belépőt, a tisztaságé volt, nem fertőtlenítőszer vagy hasonló, hanem a ragyogó pedantéria és rendezettség illata. A második aroma, mint a parfümöknél, ami a test melegének a hatására bontakozik ki, a sütemények édes illata volt, amiben a következők keveredtek: kakaó és csokoládé, képviselőfánk, vaníliapor, kávé és egyéb őrjítő gyönyörűségek. Lehetett ott kapni, különféle színű és ízű süteményeket, mégis a legérdekesebbnek számomra a Maszkota tűnt, a ragyogó sötétbarna, amolyan Trüffel-csokis citromreszelékes, belül puha krém, kívül kemény-keserű csoki borításos, csonka-kúp formájú édesség.  Ezt az ízt azóta folyamatosan keresem és most huszonhat év után ettem először ilyet, ami hasonlított rá, még pedig az Európa cukrászda házi csokis tortáját! A polcokon sorakozó szénsavas üdítőknek nem volt annyi formája és fajtája, mint napjainkban és mind valódi üvegbe voltak palackozva, ugyanolyan kupakkal, mint manapság a sörösüvegek. Színük és ízük változatosságát színükkel próbálták kifejezni: pirosak, zöldesek és sárgásak, különféle szörpök, szódával, vagy ásványvízzel dúsítva. Egyik ilyen nagy kedvencem a Csikó fantázia-névre hallgató, bodzaszörp volt, amiből lehűtve jó sokat meg tudtam inni. A berendezés kis kerek asztalokból és apró háttámlás székekből állt, benn egy-kettő és kint öt-hat fehér, kovácsoltvas asztal a nyitott teraszon, amikre ráborult a fák lombkoronája és a hűvös árnyék. A cukrászda mellett fodrászat, borbélyüzlet működött, csupa fehér köpenyes fodrászkisasszonnyal, akik egytől-egyig szexisek, csinosak voltak, bokájukat tartó, magas szárú fűzős cipőikben, rövidre szabott ruhákban. Kicsit hasonlítottak az erotikus képek nővérke-jelmezes szexistennőire, vagy Zórád Ernő nagymellű képregénybombázóira. Nemcsak hajat vágtak, de borotváltak is, kacérkodtak a betérő férfi-vendégekkel, akik szerettek nekik udvarolni, kedveskedni, sikamlós viccekkel szórakoztatni őket, amitől gyöngyöző kacajjal végezték a munkájukat. Ebbe a fülledt-erotikus légkörbe csöppentem bele időnként, amikor az Apámmal odamentünk, mert akkoriban még több haja volt és elragadó, szórakoztató személyisége miatt imádták őt és ebből kifolyólag engem is kényeztetni.

Fodrászkisasszony, vagy mi? :-)

Minden kislánynak kívánnám, hogy megadasson gyermekkorában az a boldogság, hogy az Apukája csak az övé, hogy neki szenteli magát és hercegkisasszonyának tekinti, mert ez az Apa-Lány szerelem, ha normális módon működik, egy életre meghatározza, a nőnek a férfiakhoz való pozitív viszonyát.

Az egyik álmos, csendes nyári délutánon, amikor szinte nem mozdult semmi és csak a pókhálókba ragadt legyek, tehetetlen zümmögését, vergődését lehetett hallani, Apámmal elindultunk egy önfeledt útra, hogy megigyuk azt a bizonyos sárga bodzaszörp Csikót, a sarki cukrászdában, no meg egy kis nyiratkozásra a borbély üzletbe. Amikor kiléptünk a cukrászdából láttuk, hogy a fodrászatban felújítás folyik, de még véletlenül sem írták ki, hogy Felújítás miatt zárva hanem éppen, hogy a zavartalan üzletmenet érdekében, a kertbe kitett fodrász székekben kezelték a vendégeket, az arra járók legnagyobb gyönyörűségére és mert cirkusz az egész világ. Apám, mint kedvenc kliens különösen kényeztetve volt. A fodrászkisasszonyok körülugrálták, kezdődő kopaszságát, megfelelő nyírással leplezték, illatos kendőkkel legyezgették, hogy ne legyen melege, bőrnyugtató kenőcsökkel paskolgatták, masszírozták arcát-nyakát és a show kedvéért többször körbeforgatták a fejtámlás, régi-típusú fodrászszékben.

Erre a műsorra állt meg a forgalom, az elhaladó trolibuszok ugyanis unott-álmossággal szoktak ott bekanyarodni, mert a kerek terecske, aminek legömbölyített sarkánál a cukrászda és a fodrászat állt, lassította a tempójukat. Meleg volt, nyár volt...Hát nem szomjazik meg ilyenkor a  szegény trolibuszsofőr és nem torlódnak fel a járművek, amikor az aszfalt, de még a macskakő is fülledten párolog?

Leszállt hát a sofőr, megértő, birkatürelmű utasait hátrahagyva, akik újságokkal legyezgették magukat, a nyitott ablakok mögött és jóindulatúan figyelték, ahogy besétál a cukrászdába, vesz egy bodzaszörpöt, amivel felüdíti magát, mert a járművezető is ember!

Ezalatt zajlott az Apám kényeztetése, forgatása a fodrászszékben, s a kisasszonyok látván, hogy milyen jó móka ez, hogy hányan figyelik őket kocsányon lógó szemekkel, a troli ablakai mögül, beleadtak apait-anyait ebbe a hirtelen jött, megismételhetetlen élő reklámműsorba.

Ez 15 embernek tetszik!

.

Vécsi Nagy Zoltán Noémi, megint lenyűgöztél közvetlenségeddel, élmények átadására, felidézésére, sőt intim érzelmek felkeltésére képes írói tehetségeddel! Remek olvasmány! Várom a folytatást.

Katonai Akadémia fotó: <a href="http://fotograf.wall.fm/"><embed wmode="opaque" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhGqWftCsHaS9a24roVbD_s5xVFcaAHUCJNIiFaImFjGwjbEhIJACOte_dZbuO6udQc_KSRuxLWd6l2YipWcRVN3lgP3JAPxFu22rzeuifFTWPeDknXy_PcY8VZwveOHToJG6AmjbyQZuQ/ 2.jpg"> </embed><small><br> Vizitează <em>FOTOGRAFIA PASIUNEA MEA</em></a></small><br />
<br />