Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 2.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Rimmel Kati szendvicsei és a Tűzoltótornyos pereces

Régi Magyar Iskolabeli osztályközösségünkbe újdonságként csöppentek bele, a követségi gyerekek, akik mintha egy más világ fuvallatát hozták volna magukkal. Közéjük tartoztak Rimmel Kati és Almás Tamás, akinek a szülei Bukarestben dolgoztak, így a tanulást a mi iskolánkban folyatták. A legédesebb volt közülük Mester Bernadett, az esztergomi szőke kislány, aki bájos mosolyával és kedvességével mindenki szívét elnyerte.

Foişorul de Foc din Obor  1929-ben( Vasile Stroescu utca felől). Forrás: wikipédia

Rimmel Kati azonban megosztotta a társaságot, volt aki szerette és vele akart játszani, a másik része egyenesen gyűlölte, a magam részéről a megfigyelő, távolságtartó álláspontra helyezkedtem vele kapcsolatban. Fekete haja folyton copfban lobogott, olyan vékony volt, hogy az alagsorban elhelyezkedő osztálytermek, ablakra szerelt rácsai között, simán ki és bemászott. Leginkább elképesztő történeteivel szédítette a társaságot, amik közé tartozott az is, hogy ők otthon Budapesten két emeletes palotában laknak. Messziről jött ember bármit mondhat - igaz volt ez az ő esetében is - csakhogy az igazságra jó pár évvel később derült fény, mintegy véletlenül. Amikor már Budapesten laktunk, egy tízemeletes panelház, csótányoktól nyüzsgő lakásában, akkor meglátogatott Cseresznyés Zsolt hajdani osztálytársam. Boldogan újságolta, hogy előttem Rimmel Katiéknál járt, aki nem messzi lakik tőlem.

- Hogyhogy? -kérdeztem- hisz itt nincsenek is villaépületek. Merre lakik?

- A pár tömbbel odébb lévő, kék panelház nyolcadik emeletén.

Híja kérem, így múlik el a világ dicsősége- gondoltam.

Harmincas évekbeli ház.

Art deco lépcsőház.

A valóságban az volt a helyzet, hogy a kommunista, Ceausescu-féle rezsim, mint mindenhol a világon, Romániában is kisajátította, az elüldözött előkelőségek villáit. A baráti szocialista országok, követségi és kereskedelmi-kiküldött alkalmazottainak átengedte használatra, így Rimmelék, egy kétszintes, art deco villában laktak Bukarestben, amihez a kertből két oldalról reprezentatív lépcsősor vezetett fel egy díszes bejárati ajtóhoz. Azután tárult fel a még lenyűgözőbb lépcsőház, aminek széles márvány lépcsőin, évmilliók csiga-lenyomatai voltak láthatóak, ahova a nagy ablakokon besütött a nap.Anyám küldött, hogy Rimmelnével megegyezve, aki ingyen, vagy szinte ingyen vásárolhatott a bukaresti magyar követség diplomataboltjában akkor, amikor kezdett az élelmiszerhiány kialakulni, vigyek egy-két csirkét otthonra.  Sok unatkozó diplomata, vagy kereskedelmi kiküldött feleség egészítette ki így a jövedelmét az olcsón megvásárolt, de drágábban eladott élelmiszerek, italok, kávé árából azért, hogy szerezzen magának egy kis pluszt, amíg a férjük dolgozik. Unaloműzőként a klub medencéjében lubickoltak, iszogattak, miközben mélyen a pohár fenekére néztek. Aki meg nem akart négy-nyolc órát, a hideg teleken, a román katonaságtól leselejtezett, undorítóan büdös húsokért sorba állni, szívesen élt ezzel a lehetőséggel.

Art deco konyha

Amikor beléptem Rimmelék konyhájába lenyűgözött annak reprezentatív volta, nagyságával, eleganciájával. Fene tudta gyerekként, hogy ez csak szolgálati lakás. Ehhez hasonlót, csak dédapám elállamosított házának konyhájában láttam Kolozsváron, de természetesen nem olyan elegáns berendezéssel, mint Bukarestben, ráadásul büntetésből dédapám házának lakásait elvették, így egyben két család, azaz kilenc személy lakott együtt. Rimmelné átadta a csirkéket, miután kifizettem, s azokat a hónom alá kapva baktattam hazafelé.

Miért is voltak, idegen fuvallatúak ezek a követségi gyerekek? Mindig illatos volt a ruhájuk, amit valóságos csodaként éltem meg, mint a nyugati és jobb élet leheletét. Azóta rájöttem a titokra: a nyugati élet nem feltétlenül jobb és ez a csodálatos illat a mosóporuktól és az öblítőjüktől volt, amit hozzáadagoltak a mosáshoz.

Rimmel Kati, azzal osztotta meg a társaságot az osztályban, hogy rendkívül vonzó szendvicsei mindenkinek felkeltették az érdeklődését, illetve akiket bűvkörébe akart vonni, azokkal különösen kedves volt, másokkal nem. A nagy nyomorúság idején, amikor a szülők többsége, csak hatvannégylejes szalámis szendvicset tudott csomagolni a gyerekeinek (a hatvannégy lejes szalámi hasonló volt, a magyarországi turistához), akkor valósággal kínzásként hatottak a többség ízlelőbimbóira és szagló szerveire a pick-téliszalámis, uborkás szendvicsek, amiket Rimmelné mindennap a lányának csomagolt. Kati nem volt irigy, de fifikás. Amelyik szendvicsét nem tudta megenni, lévén vékony és kis étvágyú, azt szétosztogatta a fiúk - és csakis kizárólag a fiúk - között. Így próbált barátokat szerezni. Leginkább a mindig cserfes, hangadó Cseresznyés Zsolt barátságára vágyott, akit így gyakran részesített a kegyeiben. Nekem nagyon fájt egy ideig, Cseresznyés Zsolt, szendvicsekkel és hízelgéssel megvehető barátsága, de egy idő után nem törődtem vele.

Régi Tomi Mosóporos doboz, melynek mosópor illatát úgy irigyeltem. (fotó Öhl Krisztina)

Volt egy barátnőm, Halacskás Ildikó. Szegény kislány volt, a szülei Székelyföldről származtak és minden munkát elvállaltak, hogy megéljenek. Közel laktak hozzánk, így gyakran jártunk együtt haza. Kis zsebpénz mindig volt nálam, öröm volt őt erre-arra meghívni. Elsősorban nem az bántott, hogy mi nem kaptunk téliszalámis-uborkás szendvicset, hanem fejlett igazságérzetem új megoldásokért kiáltott. Felkapaszkodtunk hát tanítás után, az iskola előtt közlekedő villamosra. Macskaköves úton zötykölődött a járgány, régi besárgult falú bukaresti házak között, aminek járdáit belepte a por és nyárfa vattájának csomói repkedtek mindenfelé. Árnyak és fények váltakoztak az úton, a lepattogzott vakolatú épületek elhelyezkedésétől függően, ahonnan néha egy-egy görbe hátú macska lopakodott ki, újan született kölykeivel. Olykor nagy kovácsoltvas kerítéseket lehetett látni, amit sűrűn benőtt a borostyán és ha valaki gyalog haladt el ezek mellet a házak mellett, akkor a  kapuk mögötti nyitott ajtókból megcsapta az a régi szag, amiben ódon bútorok, macskapisi, nyirkos penész, dohány, konyhai illatok, tömjén, nehéz parfümök keveredtek.  Ezt az időnként kellemetlen, mégis, oly jellegzetes szagot, azóta sem találtam meg, csak néha-néha elvétve olyan városokban, ahol a múltnak emlékeit megőrzik és a régiségeknek becsülete van.

A híres bukaresti Cismigiu (Csizmidzsiu) Park.

Aki valamikor is járt a régi Bukarestben, az mai szemmel nem látja azt, hogy mitől volt hangulatos a város akkoriban. Ráadásul nagyon túlzsúfolt lett. Sok bontás történt azóta és Ceausescu megalomán átépítéseit még felülmúlták a kilencvenes évek telekspekulációi is, aminek következében a fél várost lerombolták, vagy újragondolták. Az az üvegpalotás steril világ, mint a világ bármely más részein semmi hangulatot nem tud nyújtani, a múlt rajongóinak. Odavagyok a modern építészetért és a környezetbarát megoldásokért, de annak semmi köze azokhoz az emlékekhez, amiket a szívében őriz az ember. A korabeli város kicsit olyan volt, mint Várna, kicsit olyan volt, mint Rusze, kicsit olyan, mint Párizs, aminek mintájára építették sugárútjait, éltek itt románokon és magyarokon kívül örmények, zsidók, görögök, cigányok, törökök, akik különböző kultúrájukkal tették rendkívül színessé és izgalmassá a várost. Mindennap egy kaland volt az élet és gyermekként rendkívül szabadnak éreztem ott magam, nemcsak a szüleim nagyvonalúsága és a diktatúra ellenére is, de elsősorban az emberek hozzáállása miatt.

Ugyanakkor volt Bukarestnek egy keleties eleganciája, nem véletlenül hívták Kelet Párizsának, amit hajdani a hajdani Orient Express is érintett. Széles útjai, franciásan, rómaiasan épült diadalíve, lombos-árnyas parkjai és csónakázó tavai miatt. A régi román nemesség francia műveltségű volt, így gyakran köszöntek úgy az emberek nappal, hogy Bon jour, este úgy, hogy Bon soir, köszönömként azt mondták merci. A girbe-gurba utcákon csilingelve kanyarogtak a villamosok és a török édességekkel teli kávéboltokban, hatalmas réz-gépekben pörkölték a babkávét, aminek felejthetetlen illata örökre beleivódott az orromba, meghatározta az egy életen át tartó kávé iránti szenvedélyemet.

A régi bukaresti villamos.

Halacskás Ildikóval és a zörgő villamossal közben megérkeztünk, a Magyar Iskolától a pár megállónyira lévő Foisorul de Fochoz, a nagy Tűzoltó Toronyhoz. A  huszadik század első felében épült torony, mint egy méltóságteljes, nagy keblű, testes asszony állt ott, hosszú idők óta nyugodtan figyelte a forgalmat és a városban fellángoló tüzeket azért, hogy a tűzoltók sürgősen a helyszínre siessenek. Végállomás is volt a közelében, ahol mindenféle olyasmit lehetett kapni, ami egy gyermeknek érdekes lehetett.  A pereces helyben sütötte az áruit. Halacskás Ildikóval beálltunk a sorba. Őrült vágy fogta el az embert, amikor látta, ahogy a kelt tésztából a serény pék, pillanatok alatt péksüteményt formált, megsózta és mákozta őket és hatalmas lapátján berakta a kemencébe. Az nem létezett, hogy ne lett volna nála sor, a nyálcsorgató illat, boldog-boldogtalant odavonzott, s miközben guvadt szemekkel bámultuk piros arcát és kíváncsian lestük a lobogó tűzbe betolt pereceket, amint fehérből ropogós rózsás-pirossá, majd világos barnává sülnek. Annál izgalmasabbat, ahogy a kezünkbe vettük a forró pereceket, el sem tudtunk képzelni, téptük-haraptuk-majszoltuk őket, a szánkban összeértek a forró, édeskés perectészta és a sós-mákos borítás eltérő ízei.

A sós-mákos perec a "Covrig" (Kovrig). (forrás: Wikimedia, Nicubunu)

Halacskás Ildikóval boldogan indultunk, a zsákmányként szerzett pereceink maradékával, a mititei-árusok bodegái elől induló buszvégállomáshoz, ahonnan haza kellett menni, bármilyen jók is voltak ezek az iskola utáni kalandok. A Tűzoltó Torony körforgalmas útjának egyik oldalán volt a covrigos (pereces), a másik oldalán a mititeies. A mititiei keleti és balkáni hatásra meghonosodott, faszénparázs fölött sütött, fűszeres húsrudacska volt, birka, marha és sertéshúsból, amihez irdatlan mennyiségű mustárt és friss kenyeret szolgáltak fel. A kliensek odavonzása érdekében, az élelmes szakácsok meglobogtatták újságpapírjaikat, a faszénparázs fölött, nemcsak a tűz felélesztéséért, de az illatok terjesztése okán is, amihez néha friss vaníliát szórtak, hogy az éhes emberek ájuldozzanak, s mint az ebek odaloholjanak enni. Fél Bukarest ott tolongott, kezdve a valódi kóbor kutyáktól, a napi munkából hazaballagók, szerencselovagok, hivatali aktakukacok, zsebesek és élemedett a vásárlásban, takarításban megfáradt asszonyságokig.

Faszénparázson sülő "mititei" vagy mici. (forrás: Wikimedia, Nicubunu)

Ahogyan vártuk ott a buszt, a mititeit falatozók és talponállók között, egy magas, csinos, jó alakú és nagy mellű, vörös hajú fiatal nőre lettem figyelmes, akinek fényes hajzuhataga hátát verdeste. A román nők nagyon nőiesek és elegánsak tudtak lenni, imádták a buja parfümöket és a magassarkú cipőket, amivel könnyedén lépkedtek a macskaköveken. Hasonló élményben, már kisgyermekes nőként volt részem, amikor Rómában jártam és a légies, elegáns római nők, könnyed lépkedése a nagy köveken, az akrobaták mutatványait és ezt az emléket juttatták eszembe. A vörös nő őrült tekintettel, mint aki valakit keres, hatalmas, papírba csomagolt virág-csokorral szlalomozott, a felállított asztalok és az ételmaradékok között beszélgető, olykor gyanús küllemű , félig ittas egyének között. Egyszer csak kiszúrt magának engem, odajött és így szólt: - Kislány kell neked ez a virágcsokor? Hatalmas hófehér és pirosas liliomokból állt, kábító illatuk még jobban elszédített, a forró napsütésben. az Anyukám arra tanított, hogy senkitől ne fogadjak el semmit....-rebegtem halkan, amitől a nő még mérgesebb lett, szeme szinte villámokat szórt és a dühe, amúgy is megszépítette nem mindennapi lényét, hófehér kosztümbe burkolt pompás idomait, fehér tűsarkú lakkcipőbe bújtatott, ápolt lábát és ahogy előrehajolt hullámokban áradt belőle keleties parfümje és a nyakában csörögtek vaskos aranyláncai:- Akkor most kislány kell neked a csokor, vagy nem? Vidd haza az Anyukádnak, különben kidobom a szemétbe- mondta.

- Jó, válaszoltam megilletődve, akkor elfogadom.

Átvettem a súlyos liliomcsokrot, a nő elviharzott, mire felocsúdtam már sehol nem volt.

Amikor hazaértem Anyám csodálkozva fogadott:

- Hát ez meg honnan van?

- Egy gyönyörű nőtől - mondtam és elmeséltem az egész kalandomat.

Gondolhatjátok, hogy azóta a liliom, legyen bármiféle, az egyik kedvenc virágom...

Kocsis Nagy Noémi, 2011. február 13., 21:43

Ez 53 embernek tetszik!