Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 4.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Kocsis Nagy Noémi, 2011. február 23., 13:45           

                                                               

Mélybordó rózsa, ilyenekbe temettem az arcomat, amikor kislány voltam.

A bukaresti piacon

A hetvenes-nyolcvanas évek Bukarestjében nyaranta megállt az élet. Amilyen fogcsikorgatóan hidegek voltak a telek, egy-két méteres hóval, annyira őrülten fullasztóak a nyarak. Az aszfalt valósággal megolvadt a forróságtól, a cipők sarka belesüppedt a járdába. Imádtam ezeket a rekkenő nyarakat, nekem a nyár maga volt a boldogság, a felszabadultság, a végtelen lehetőségek tárháza. Nemcsak Bukarestben, vagy a vakációk idején Erdélyben a nagyszüleimnél, de a tengeren is. Bukaresti éjjeleinket-napjainkat házunk előtt díszelgő mélybordó rózsák bársonyos szirmai és a különleges, bódító, csábító aromájuk, a hársfasor éjszakákat betöltő, édes illathullámai, a ló nagyságú szúnyogok, amik ellen folyton védekezni kellett, a kicsapott ajtók és ablakok valamilyen hűs fuvallat és kereszthuzat reményében, a két ököl nagyságú vérvörös paradicsomok jellemezték, amik nem a génmanipulációtól nőttek akkorára.

Kislány rózsák között.

A piacokon kora tavasztól nyárig halmokban álltak padlizsánok és egyéb friss zöldségek, retkek, spenótkupacok, paprikák és zöldbab. Bukarest árudáit bolgárkertészek látták el, akik a sok-sok vizes árasztásos módszerrel és a majdhogynem meditterrán nap sugaraival érlelt gyönyörű és hibátlan zöldséget-gyümölcsöt tudtak behozni. A nagy szemű cseresznyék majdnem lilák voltak, rikító cinóber volt a görögdinnyék belseje, csábítóan sósak és változatos színűek az olajbogyók és hófehérek az aprólyukú kecske, juh és tehénsajtok. Rajongtam ezekért a szabadtéri piacokért, ahol alkudni lehetett és kellett, ahol mindig volt lehetőség kóstolgatásra, ahol járni-kelni kész öröm volt és mellékesen az ember még be is vásárolt. Szüleimmel gyakran mentünk ezekre a helyekre.

Görögdinnye, a nyár legegészségesebb étele.

Apám mindig magyarázta, miről ismerszik meg a jó dinnye, milyen az illata, miként kell kongatni, ütögetni, van-e visszhangja, hogy elég érett-e, édes-e? Lékeléssel én csak később Magyarországon találkoztam, Bukarestben nem volt divat. Azóta olvastam, hogy be is tiltották nálunk is, mert rontja a gyümölcs minőségét, mint ahogyan a félbe vágás is könnyebben előidézi az erjedést. Zsákbamacska volt tehát a dinnyevásárlás, de annál nagyobb az öröm, ha jól sikerült. Az esetek nagy részében azért jókat vettünk. A tíz-húsz kilós példányok aztán a hideg vízzel megtöltött kádban gurigázva vártak a sorsukra, hogy felfaljuk őket. A rettenetes forróságban, délelőttől kora délutánig nem volt ajánlott az utcán járkálni, s főzni meg senkinek sem volt kedve...Olyankor elég volt ebédre egy szelet jól behűtött dinnye, vagy egy-egy óriásparadicsom valami finom, friss sajttal, kis olajbogyóval és az ember már császárnak érezte magát.

Baklava.

Mint a világ más tájékain ott is főként az asszonyokra, nőkre, így nálunk is Anyámra hárult a beszerzés-főzés-tálalás-mosogatás bűvös köre, amely feladatot természetesen a lehető legnagyobb odaadással látott el szinte minden nap, miközben igyekezett a koncertjeire is felkészülni. Konyhájában keveredtek az otthonról hozott csodálatos erdélyi ízek, savanykás levesek, ízes töltött és rakott káposzták, de megtanulta Bukarestben a román konyha jellegzetességeit is, a sok zöldségből főzött, ciberével savanyított, esetleg húsos, tejföllel   gazdagított, de sohasem berántott leveseket, vagy a szőlőlevélbe csavart rizses töltikéket. 

Kedvencünk a töltött káposzta.

A pergelt cukros vaníliakrémet és a habkönnyű kalácsokat a szomszéd nénitől leste el.  Ettük a könnyű grillhúsokat sokféle salátával és az émelyítően édes, török eredetű édességeket, a halvát, a baklavát, a rahatot. Vagy a finomabbnál finomabb fagylaltokkal hűsítettük magunkat. Persze mindezt az áruhiány és a diktatúra tombolása előtt, ami mindent, de mindent tönkre vágott, ami azelőtt működött, s ezekből a sokkokból a volt szocialista országok mai napig sem tudtak talpra állni, most próbálkoznak, hogy elővegyék azokat a dolgokat, amik már az elődeiknél is beváltak, őstermelői piacokkal, meg egyebekkel Mert jó ugyan a szupermarket, csak éppenséggel nem az az ember jár jól vele, aki a termékeit odaviszi. 

Piac

Anyámmal piacra menni maga volt a kaland, az izgalom, nemcsak az áruk bősége és változatossága, de a krimibe illő jelenetek miatt is. Sok árus szeretett csalni. Soha nem felejtem el azt a parasztembert, vagy inkább agyafúrt kereskedőt, akinek hetykén állt a kalapja és mosolya maga volt a szívdöglesztő megtévesztés. Biztos a falujában nagy szoknyapecér hírében állt. Mogyorót és egyéb ropogtatnivalókat árult. Vettünk is tőle sósmogyorót, mandulát, egy kis üreges faedényke volt a mércéje, hosszú, mint a pipaszár. Az ember azt gondolta volna, na ebbe jó sok belefér, aztán, amikor a kis papírzacskóba beborította, akkor lehetett csak látni, hogy belülről az üreg a mérce hosszúságának egyharmada volt. Jó, ha négy-öt szem belefért. Ha a vevő felfedezte a csalást és esetleg szóvá is tette, akkor még ő volt felháborodva. De csaltak az árusok mindenhol, ahol lehetett: a mérleggel és a súlyokkal, a mennyiséggel, szép és csúnya áruval. Ha a Bukarest környéki parasztember, vagy kereskedő jól sáfárkodott, akkor meg is szedte magát rendesen. Nem lerobbant panelben lakott a városban - noha lehet, hogy a gyermeke oda vágyott - hanem emeletes, szép kertes házat épített fel magának falujában. Voltunk is egy-kettőnél lagziban, halotti toron, ahol a jó hangulaton kívül szemmel látható volt az életszínvonalbeli különbség. A románok még a temetés után sem szomorkodtak, az a gyászos hangulat, amit magyar halotti torokon tapasztaltam, ott nem volt jellemző. Ettek, ittak, mulattak. Azt mondták, az elhunyt is akkor lenne boldog, ha látná, hogy vidáman emlékeznek arra, hogy ő milyen jó ember volt, mert akkor jó élete lesz a túlvilágon. Hát mit mondjak, van benne valami!

Mogyoró, ahogy én szerettem.

Egyik alkalommal újból a piacok meghódítására szántuk rá magunkat Anyámmal. Bukarest központi árudájában körbejártuk a standokat, ahogy illik, nézelődtünk itt is, nézelődtünk ott is. Egyszer csak megláttunk egy gyönyörű paradicsomkupacot az egyik árusnál. Csodálatosan szépek, pirosak voltak ezek a zöldségek, szinte kínálták magukat: vegyél meg, egyél meg, nap érlelt, zamatos és édes vagyok, harapj belém, majd végigfolyik a savanykás-édes lé a torkodon és az álladon, meglátod milyen boldog leszel tőle... Nagy volt a sor, mindenki ott tolongott, Anyám is beállt a végére. Én amolyan vézna gyerekként, akinek összeakadnak a lábai, a piac oszlopai között kergettem magamat, miközben halálosan untam ezeket a sorban állásokat, de valamiféle rossz előérzet is volt bennem.

A Fővám téri Csarnok belseje.

Végre mi is sorra kerültünk, amikor kimérte neki a parasztember, a mérleg fémedényében a paradicsomot. Egyszer csak végtelen üvöltésre lettem figyelmes és annyit láttam, hogy Anyám a kezébe nyomott zacskót az árus felé lendíti, majd kiborítja, a paradicsomok meg végiggurulnak a betonpulton, de még alatta is a földön végig, a vevők és az árusok lábai között. Nagy ordítás és hahotázás-kacagás kerekedett. A románok szerették a cirkuszt és a hangos jeleneteket. Ijedtemben az oszlop mögé bújtam, onnan lestem az eseményeket.

- Maga gazember! - kiabált az Anyám - hogy veszi a bátorságot, hogy a pocsék áruját rám sózza?

- Miről beszél Asszonyom, én a legszebbet adtam magának!

- Na nézzék ezt a hazugot, rám sózza a rohadt paradicsomait és még neki áll feljebb...

Anyám fogta a szatyrait, kézen ragadott és kiviharzottunk. Később, amikor már elszállt a mérge, rémült kérdésemre elmagyarázta, hogyan akarta átvágni az a minden hájjal megkent árus. A pult szélére kirakta a nagy, érett, vörös paradicsomokat, belülre meg a kicsiket, szottyadtakat. Mindenki beállt hozzá vásárolni, látván a szép árut. Az elkérte a szatyrokat, abba borította bele a kimért zöldséget még a mérleg mögött. A legtöbb vevőnek szőtt, színes csíkos, füles kis vászonzsákja volt, így nem volt nehéz elrejteni benne a pocsék dolgokat. Anyám azonban egy átlátszó, nájlonzacskót adott, abba öntötték a fonnyadt paradicsomokat. Amikor rájött a turpisságra, jogos volt a felháborodás. Hol volt akkor fogyasztóvédelem meg panaszkönyv? Senki nem foglalkozott ilyesmivel, otthagyta az ember a rohadt zöldséget és vásárolt máshol.

1926-ban készült kép, a bukaresti Piata Unirii (Egyesülés Tere), csarnokairól., amik a tér nagy részét elfoglalták.
  Jobbra egy része látszik a Központi Csarnok tetejének, Hala Centrala(1872), acél és cserép, hasonlatos Párizs tetőihez. Az úton túl, balra és a fotó közepén, állt a Halcsarnok, tele élőhalas medencékkel, alagsori részekkel. Emögött a Dimbovita folyó csatornájánál a  Mitropoliei Dombnál, az elegáns Piata Bibescu látszik, ahol zöldségeket és gyümölcsöket árultak a legmodernebb elvek szerint1906-ban alakították ki. Forrás: Bucurestii Vechi si Noi. Az idióta diktátor Ceausescu ezeket az épületeket a földdel tette egyenlővé, amikor a 1980-as években a város 70%-át leromboltatta!

Amikor  úgy huszonöt év múlva a híres Fővám téri Csarnokban hasonló eset történt velünk Budapesten, akkor úgy éreztem, az élet ismétli önmagát. A Központi Csarnok, amit úgy csodáltam és ami egyetemi felvételi anyag volt, a művészettörténet szakra.Tél volt, szombati nap, fagyos, de ragyogó napsütéssel, amikor jegesek az utcák. Fiatalember férjemet küldtem el vásárolni, hogy vegyen krumplit az ebédhez. Vett is szép nagyokat és boldogan hozta haza. Ahogy kezdtem pucolni, észrevettem, hogy a fele fagyott, másik fele rohadt,  mire levagdostam a rossz részeket, dió nagyságúra zsugorodott a méretük.

Központi Vásárcsarnok Budapest, tervezte Pecz Samu, épült 1897-ben.

- Hol az a gazember, aki ezt rád sózta?

- A Csarnokban.     

- Na, menjünk csak vissza, vigyük vissza a pocsék áruját - dühöngtem.

- De hát már bezárt a Csarnok! Délután egy óra is elmúlt.

- Az az ő nagy szerencséje - mondtam. És kínomban már csak visítva, könnyesen tudtam nevetni.

- Ha nyitva lenne, visszavinném és mind a fejéhez vagdosnám, vagy legalábbis ráborítanám a pultjára, a fagyott és rohadt áruját-dühöngtem. Úgy látszik, a gazemberek mindenhol egyformák a világon… A konyhában a széken ülve a hideg csempének vetettük a hátunkat és égbe kalimpáló lábakkal hahotáztunk.

Ez 20 embernek tetszik!