Beszólógatók

Sohasem felejtem el, hogy ülök a konyhaasztal alatt, játszom a tacskóval és nézem a rettenetes nagy, ejtőernyőszerű bugyiját. 

A szomszédasszony a 40 fokos rekkenő, nyári hőségben szellőztet a combjaival. Nem volt ő rossz asszony alapvetően, három gyermeket felnevelt egyedül, dolgozott villamosvezetőként, nyugdíját kiegészítve sütött megrendelésre: sós perecet, sajtos tallért, kalácsot, mindent, ami finom. Nem volt segély, nem volt segítség, muszáj volt boldogulni mindenáron, s mi nem tudjuk milyenek leszünk öregen. Lehet, hogy szörnyetegek. 

Mégis beszólogatott, irritálta a személyiségem gyerekként. Meg is kérdezte: 

-Miért beszéltek az anyáddal magyarul? 

Miért, miért? Tán, mert magyarok voltunk egy másik országban?

Próbálnátok meg beszólni egy muszlimnak nyugaton miért beszél arabul a kölykével? El is vágná a torkod nyomban. Vannak, akik csak az erőszakból értenek, vagy az én esetemben a kemény viszont válaszokból, ha szemtelen vagy. 

És a szemtelenséghez nem kell fiatalnak lenned, az idősek mindig ezt hiszik. De vannak olyanok, akik a koruknál, vagy a társadalomban betöltött szerepüknél fogva azt gondolják mindenkinek beszólhatnak, mindenkit kioktathatnak. Hát nem. 

Akkoriban, amikor a szomszédasszony beszólt, már két nyelven beszéltem, pár évesen, amikor ő felnőttként csak egyen. Csak a saját anyanyelvén. Ezt sohasem értettem. 

Lehet, hogy az volt a baj, hogy szőke voltam, ami sokakból irigységet vált ki. Manapság is kedveltek a szőke nős viccek, butának, démonnak, felnőttként szexszimbólumnak, romlott nőnek tartják őket. De bezzeg a barnák, amilyenné sötétült a hajam később azok jó feleségek, meg szentek, meg hűségesek. 

Vannak erről kutatások is, hogy az emberek mennyire előítéletesek. Hogy ugyanannyi barna nő, sőt talán még több csalja meg a párját az senkit sem érdekel. 

Visszatérve a beszologatókra és most nem a végtelenül elterjedt internetes kötekedőkre gondolok. Hanem arra, hogy az emberek azt hiszik, mint fogadatlan prókátorok, vagyis annak ellenére, hogy nem fizeti őket senki ezért okoskodhatnak, vagy kéretlenül adhatnak tanácsot, megmondhatják, hogyan élj, hogyan gondolkozzál, mit érezzél. 

Ezért, így én született lázadó vagyok és ami a kötelességeimet illeti, értsd tanulás, munka, család abban engedelmes vagyok, minden másban nem. 

Minél többet "ütnek" annál ellenállóbbá válok. 

Nem tűrhetem, hogy beosszák az időmet, megmondják mikor hova menjek, mivel kapcsolatban mit érezzek, utáljak vagy szeressek-e valakit? Majd én eldöntöm, köszönöm szépen. 

Egyik tavalyi élményem, hogy ott vagyunk a CPAC-en, a politikai rendezvényen, azon a konferencián, amit évről-évre várok. Van, aki a nyaralásra gyúr, gyűjt, van aki a síelésre, én pedig erre. 

Erre vettem ki szabit, ez olyan nekem, mintha elutaznék valahová. Mindenki hagyjon békén, vagy ahogy a kapitányságon mondják a rendőr kollégáim: "Hagyjanak a f....a békén!". 

Tudom, nagyon csúnyán hangzik, de így van. 

Persze ilyenkor hív az egyik családtagom, mert akkor a legfontosabb minden, hív a barátnőm, mert neki is akkor a legfontosabb minden. 

Komolyan jövőre kikapcsolom a telefonom-fogadtam meg, hagyjon mindenki békén, egy olyan konferencián, amit egy éve várok. Ja, még a főnököm is hívott, hogy menjek be hétvégén dolgozni. 

Na, akkor azt hittem, hogy szétrobban a fejem. 

Ráadásul a barátnőm megkért, hogy gardírozzam a párját, azaz legyek a párja társalodónője a rendezvényen, mert eltörte a bokáját és otthon feküdt felpolcolt lábbal. Élőben várta a közvetítést. 

Lacival szünetben kimentünk meginni egy kávét és megenni egy szendvicset. A prospektusainkat a székeken hagytuk, mert egy barátunkat is vártuk, aki végül nem jött el. 

A szünetet megelőző etapban egy bácsi ült mellettünk. 

Miközben a tízórainkat csipegettük és közéleti témákat vitattunk meg nagy élvezettel Lacival, egy számomra kellemetlen ismerős tekintete lyukat fúrt a tarkómba. Biztos ismeritek az érzést, hogy valaki néz és ettől rosszul érzitek magatokat. Na ez is ilyen volt, ráadásul a kellemetlen ismerős, hogy éreztesse, hogy ő ott van oda is köszönt, várva, hogy társalgunk vele. 

Valahogy sohasem éreztem szükségét, ha két ember bizalmasan beszélget odafurakodjam harmadiknak, de ugye vannak, akiknek nem volt gyerekszobája és felnőttként sem tudják mi illik, mi nem. 

Szünet után visszamenve a bácsi helyét egy idősebb nő foglalta el. Tudjátok az a típus, aki túlöltözik egy konferenciára. Minimum kisestélyiben, de legalább aranyszálakkal átszőtt kiskosztümben jelent meg. Valamint olyan cipőben, ami nincs betörve, amit az alkalomra vett és amiből bütykös lábfejét ki-ki veszegette gondolván, hogy senki sem látja. Ezzel nincs is semmi gond, mindenki olyan ruhával tisztelje meg magát egy közéleti rendezvényen, amiben elegánsnak érzi magát, de akkor viselkedjen annak megfelelően. De a néni nem ezt tette. 

Éppen ültünk volna vissza és a bácsi is, aki meglepődött, hogy a helyén ül, ezt háborogva szóvá is tette. 

-Ne haragudjon, de én ültem itt azelőtt. 

Erre az idősebb nő, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a bácsitól és felállt volna rámrivallt: 

-Azonnal adják át a helyet a fiatalok, hogy a bácsi le tudjon ülni. 

Közben a bácsi már sértödőtten elhagyta a sort és leült máshova. 

Kérdeztem az aranyszálas, kosztümös, idősebb, nagyon is vérmes nőt:

-Hogy hogy tetszik mondani? Én ültem itt szünet előtt is a barátommal, kollégámmal. Ön az, aki ideült később. Elfoglalja a bácsi helyét és engem utasítgat, hogy adjam át a helyem. Nevetséges. 

Elképzeltem, hogy a saját közösségében ő a hangadó, aki mindenkit letarol a véleményével. 

Annyira nézett, hogy szinte leesett az álla. Azt várta, hogy behódolok és én az ötvenes "fiatal" és a barátnőm kicsit idősebb párja és parancsra adjuk át a helyünket másnak. 

-Átadjuk persze, ha szükséges, ha jólneveltségünk okán úgy gondoljuk, de nem parancsszóra, érti? Majd mi eldöntjük, hogy mit szeretnénk. Ön ült a bácsi helyére, mi a saját helyünkön ülünk. 

Annyira elképedt, hogy csak puffogott és gyűlölködő vasvilla tekintettel meredt ránk. 

A következő esetem karácsony előtt történt. Egy rendezvényen, elvileg a szeretet ünnepén, amire egy barátom hívott el, nagy várakozással a szívemben mentem. Jókedvem volt a közelgő ünnep alkalmából. Szépen fel volt díszítve a terem, amikor odaértem, szép karácsonyfa csillogott, finom ételek, ünnepi műsor vártak látogatóként. 

Magamnak és a barátnőmnek akartam foglalni két helyet, ahol szabad volt, amikor az egyik idősebb hölgy rámszólt, hogy: 

-Ne üljön oda, ott az előadó és partnere ül. 

Az előadó már a színpadon volt, a partnere meg hátul ült, egyáltalán nem zavarta, hogy leülök. De a minden lében kanál nyanya, a mindenhol fontoskodó, önkéntes őrmesterek egyike szükségesnek érezte beszólni. 

Hidegen végigmértem és azt mondtam: 

-Nem látom, hogy ki lenne írva a neve és helyet foglaltam. 

Megint éreztem a kimeredt vasvilla szemeket, a füstölgő nemtetszést, majd az ezt követő pletykaáradatot, amivel a barátnőmet elárasztották. 

Azt gondolom, hogy több egyetemi diplomával, számtalan munkahellyel, egy felnőtt gyermekkel és nyolc könyvvel a hátam mögött nem fogok magyarázkódni, ha valahová leülök. 

Mint, ahogy az ember, ha egy poszt alatt elmondja a véleményét, mindig van egy okoskodó, aki kifejti, hogy te miért beszélsz hülyeségeket. 

Meg szoktam nézni a profiljukat. Olyanok oktatnak ki rendszerint, akiknek nem túl magas a képzettségük, akiknek az oktatásnál a szöveg "az élet iskolája", akiknek kevés a barátjuk, vagy nincs párkapcsolatuk. Azok csúnyáznak le egy hírességet, akik maguk sem valami nagy szépségek. Azok kritizálják Kapu Tibor űrhajós teljesítményét, akik nemhogy az űrben nem jártak, de a kerületükből nem tették ki a lábukat, csak a sarki trafikosig. Azok fejtik ki a külföldi élet magas színvonaláról a véleményüket, akiknek mesélték, hogy látták, hogy hallották, hogy az ismerős barátja, hogy boldogul és mennyit keres KÜLFÖLDÖN. 

Nyelveket nem beszélnek, egy percig nem éltek máshol, vagy kisebbségben, soha nem kellett az életükért nagyobb erőfeszítéseket tenni, lakásaikat örökölték, a balatoni nyaralóval, azaz ezüst kislanállal a szájukban születettek. Na ezek oktatnak ki bennünket, gyakran meg akarják szabni, hogy hogy és mit gondoljunk, simán leordítanak, személyesen, telefonban, interneten, ha nem értesz velük egyet. 

Mielőtt a kedves olvasó félreértene, senki nem irigy rájuk, sem az örökölt vagyonra, sem az élettapasztalat hiányára, vagy meglétére, de az, aki nem több másnál és még csak nem is szerény nincs abban a helyzetben, hogy kioktasson másokat. 

Az az elvem, hogy csak akkor adok tanácsot valakinek, ha valaki megkér rá, tanácsot is csak akkor kérek és olyantól, akiben megbízom. 

Szóval a közbeszéd és a kommunikáció nagyon rossz irányba ment el, az internet rendkívül agesszívvé tette az embereket. A tapasztalat pedig az, hogy az emberek a közösségi médiában rendkívül gátlástalanná váltak. Azt hiszik bármikor írhatnak, zaklathatják a másikat messengeren, és most nem az ünnepi köszöntésekre gondolok, hanem, hogy a másiknak akkor is írogatsz, amikor dolgozik, vagy pihenni szeretne. Magyarul nem tartod tiszeletben a határait. Láncleveleket küldözgetsz neki és butaságokkal bombázod, anélkül, hogy a másik kérte volna. Sajnos az a tapasztalat, hogy ebben nem a fiatalok a legrosszabbak, őket szokták tinédzserkori zaklatással vádolni.  

Az internet használatot is tanítani kellene, nem erőletheted rá a saját személyedet a másikra, csak azért, mert magányos vagy, vagy unatkozol. 

Számtalanszor rácsodálkozom arra, hogy amikor én munka után végigrohanok élelmiszer áruházakon, vagy bevásárlóközpontokon, bankon, hogy elintézzem, amit kell, de vannak emberek, akiknek a idő fogalma relatív és lötyögéssel, semmittevéssel töltik az idejüket.

Ugyanez érvényes a közösségi média platformokra. 

Lehet én gondolom rosszul, lehet nekem drága minden perc, lehet nekem van beosztva az időm, de azt gondolom a jólneveltség és az udvariasság szabályai az interneten, a kommunikációban, csetben pont olyan fontosak, mint a való életben.