Mallorcai útibeszámoló 5.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Kristálytiszta vizes kutacska Valdemossában. Fotó: B.G.

 A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!

Miután kicsodálkoztuk magunkat a szobortestű fiatal, fekete nő és a pénzes öregúr látványán és azok után,  hogy minden kolostorbeli szépséggel elteltünk a finom elemózsiákról nem is beszélve, sétálgattunk még  a valdemossai utcácskákon. Mind magasabbra hágott a nap, kezdte égetni a nyakunkat, karunkat, pedig elég erősen meleg, sőt forróság-tűrő vagyok, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan, aki harminc foktól felfele üzemképes nyáron. Ilyenkor normális ember az árnyékba húzódik, vagy a vízben keres felfrissülést, avagy a tenger fele veszi az irányt, egy jó úszást kilátásba helyezve magának és társainak.

Vízzel telt csatornácska Valdemossában. Fotó: B.G.

Különleges volt az a keskeny, áttetsző vízzel telt csatornácska, itató vagy vízmerítő hely, ahova az elmúlt századokban járhattak le az emberek korsóikkal vizet venni, vagy egyszerűen  felüdülés céljából. Ha az ősmagyarok, vagy általában az ősi népek rítusai szerint élnénk egy kicsit, akkor rájönnénk, hogy ezek az elemek mennyire hihetetlenül fontosak. A víz és a tűz az , ami gyermekkorom óta elbűvöl, a tábortűz hangulata és fénye, az-az ősiség, amellyel minden ember elcsendesedve bámul, amikor a lángok ropognak, vagy a tiszta víz csobogása, a tenger morajlása és a folyó áramlásnak a monotonitása, ami annyira megnyugtatóan hat az elmére, lélekre. Emlékszem gyerekként sokszor ültem egyedül a Maros, vagy a Szamos partján és  a vizet bámultam. Az volt a jó, hogy senki sem zavart ilyen jellegű elmélkedéseimben és a kérdés, hogy a mai zaklatott, idegileg megterhelt, elektronikákkal összezavart agyú ifjúságnak megadatik-e gyermekkorában a békés szemlélődés lehetősége? Avagy sem?

A békésen szemlélődés lehetőségét fenntartjuk magunknak. :-)

Ahogy egyik utcából a másikba keveredtünk amelyek, ahogyan egymásba kapcsolódtak,olyanok voltak, mint a pitypangból fűzött láncszemek, csodálatos suhogás ütötte meg a fülünket. Az enyhe nyári szellőben csendesen , vidáman és kitartóan lobogtak azok a házak között kifeszített papírszalagok, amelyek valamiféle ünnepről maradhattak. A spanyolok mindig ünnepelnek valamit, vagy egy szentet, vagy valami történelmi évfordulót, a lényeg a Fiesta. És az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő is ünnepel. Soha nem tudjuk, hogy melyek azok a pillanatok az életünkben, amelyek örökké emlékezetesek maradnak, de valahogy akkor érezzük, hogy a pillanat különleges. Ezzel a nappal mi is így voltunk,  mert olyan volt, mint az első csók, vagy  az a vad szerelmes csók, aminek érintésére, ízére, a másik puha ajkaira mindig emlékezni fogunk, akárhány évesek, morcosak és megkeseredettek leszünk akkor is. Ahogy a fejünk felett lobogó világoskék, papírcsíkon kifeszített kis zászlócskákra és rajzolt papírmadarakra néztünk, úgy éreztük magunkat, mint a kisbaba, aki a rácsos ágyában fekve, az ablakon beszűrődő napsütésben, álomba ringatja magát a feje fölé aggatott kis játékokkal.

Lobogó kék papírszalagok és rajzolt madarak.

A házfalakra szerelt kis, kúp formájú cserepekből virágok kandikáltak ki és szinte mindegyik kapunál ki volt függesztve, valamilyen kerámia képecske, utalás az utcanévre, vagy a ház tulajdonosaira. Ha tudnánk, hogy milyen zaklatott volt Mallorca történelme, hányféle nép telepedett le itt, hány rabló és kalózbanda portyázott évszázadokig, akkor talán másképp is nézhetnénk a dolgokat, nem a békességnek és a rácsodálkozásnak ezzel a szemével.

                   Házfalakra kirakott virágcserepek.                                                         

Ennyi tömény szépség és romantika láttán azonban nem volt kedvünk ezen gondolkodni és a sötét, krimiszerű érzéseket meghagytuk magunknak,  a szürke, nyálkás, szomorú, késő őszi időjárásra, amikor a legtöbb detektívtörténet született. Minden gyönyört meg lehet unni egyszer, s nem mintha untuk volna, ami körülvett bennünket, de úgy éreztük az érzékeink hűtésre várnak.. Deia felé vettük az irányt, mert úgy hallottuk, hogy híresen romantikus, különleges öble, olyan élményt nyújt az úszáshoz, amiben nem mindennap vehetünk részt. Visszakanyarodtunk az utakon és az egészen meredek, izgalmas összetekeredett kígyó-szerű szerpentinen, nagyon lassan haladtunk a cél irányába. Amikor megálltunk a kocsival, majd kiszálltunk, a sok autó és ember látványától, Isten bocsássa meg nekem, a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje forró nyarai jutottak eszembe, amikor a szüleimmel az Omszki-tó és környéke bánya tavaihoz mentünk fürdeni. Ott a kinyert sóder és kavics helyén tiszta vizű tavak keletkeztek. Az akkori vad állapotoknál és a tavak felé, hűtőládákkal araszoló magyar családoknál egy picit kulturáltabb volt a mostani látvány, de nem sokkal.

Deia öble, amikor nem lepik el a turisták. Fotó: B.G.

Ahogy Thomas Mann mondaná ahol az emberek felfedezik a romantikát, onnan a romantika menekül. És ez valóban így van, mert idegesítően sokan voltak kíváncsiak erre a látványra, azaz Deia híresen szép, különleges tengeri öblére. Természetesen ezeket a részleteket az útikönyvek nem közlik, amikor érintetlen partos fotókkal és tiszta vizekkel rakják be a képeiket  a könyvekbe, a szerkesztők az olvasóknak. Már attól ideges lettem, hogy az egyébként nagy köves parton ember ember hátán nyüzsgött, két hevenyészett étterem gondoskodott az idelátogatók ellátásáról, ahol ugyan igen jónak tűnt a konyha, a tengeri étkekkel és abból a megfontolásból kiindulva, hogy egy szabad asztal sem volt. De páratlan sikerüket a rekkenő hőségnek, hogy ott árnyék is volt és az úszásban kiéhezett fiataloknak köszönhették, akik nagy ovációval és tapssal fogadták a szikla szirtekről a tengerbe fejest ugráló őrült és vállalkozó kedvű ifjakat., mintegy színházi nézőtérnek, vagy ókori aréna lelátónak használva a teraszt. A tűző napon, napernyő híján, mi is találtunk a kövek között egy pár gödröt, ahova öten, a három fiú és a két lány letehettük törülközőinket, elemózsiás szatyorkáinkat, strandpapucsainkat.

Deia híresen szép öble. Fotó: B.G.

Már amikor átvedlettünk fürdőruhába, akkor feltűnt, hogy négy sellő szerű lány, két szőke és két barna, a vízhez közel telepedett le, egyelőre napfürdőzni. Bebotorkáltunk a nagy kövek között, a Gyermek visított, mert a forró talaj égette a talpát. Ahogy beúsztunk páratlan élményben volt részünk, a víz selymes volt és kellemes, a legömbölyödött, lapos sziklacsúcsok a víz alatt remek pihenőhelyként szolgáltak és  ezután kimerészkedtünk az öböl szájának a szirtjei mögé. Ott magunk mögött hagyva, a kevéssé merész úszókat, egyedülálló világ tárult a szemünk elé. Hatalmas mészkő sziklák magasodtak ki a tengerből, az évmilliók rétegeit remekül meg lehetett figyelni rajtuk. Kis barlangokat és romantikus vízi búvóhelyeket leltünk, ahol az adrenalin-függő extrém sportolók is találtak volna kellő csemegézni valót, a hegymászástól a búvárkodásig, az úszástól,  a szikláról való leugráláson át a vitorlázásig. A terep ugyanis mindenre alkalmas. Horgonyoztak is, igen előkelő yachtok az öböl szájánál, ahol valószínűleg a tulajdonos kikötötte azt és felfrissítette magát a tenger habjaiban.

Az öböl szája, ahol kiúsztunk a sziklák közé. Fotó: B.G.

Kifele is kellemes volt az víz, habár egy picit borzongtunk, így elindultunk a napra szárítkozni és ekkor ért bennünket a meglepetés. A sellőlányok levetett melltartóval és enyhén szétvetett lábakkal, már-már a mi törülközőinken feküdtek. Először csak azt hittük képzelődtünk, mert amikor bementünk úszni, a dombos part legtetejéről, akkor ők a tenger közvetlen közelében ártatlan arccal napoztak, miután bekenegették egymást.  Volt közöttünk vagy húsz méter távolság kezdetben, de legrosszabb esetben is tíz, amikor meg kiértünk körülbelül két centi. Olyan faramuci helyzet volt,  hasonló ahhoz, amikor a kislány a barbiejaival játszik és ide-oda pakolgatja őket a parkettán, miközben azok merev végtagjaik miatt, kifacsarodott testtel és megmerevedett lábakkal, üveges-műanyag tekintetükkel bámulnak a semmibe. Lehet, hogy úgy gondolták itt van, három deli ifjú, egyik sem elhízott, mindegyik sportos, ha szépen beosztják, akkor négyükre jut egy egész három.
Ennyire egyértelmű felkínálkozást, ennyire beállított pózokat eddig csak festményeken és fotókon láttam. Elő kellett vennem hajdani Szépművészeti Múzeumos tárlatvezetői énemet és művészettörténeti tanulmányaimat, hogy valamelyik festményhez hasonlítsam őket, de rájöttem akkor járok a legjobban, ha élő hús-vér alkotásokként szemlélem őket, mert szépségnek nem voltak híján.

Id. Jan Brueghel:Odüsszeusz és Kalipszó nimfa.

Azonban  a lányok egy dologra nem számítottak, ha még oly jól és csábosan, már-már színpadi jelenet szerűen széttárt lábaikkal és naptejjel kifényesített csupasz kebleikkel feküdtek ott, miközben sötét napszemüvegük mögött félálmot imitáltak.  Mert ugye Odüsszeusz is az árbochoz kötözte magát, hogy ne essen kísértésbe és az oly sokat kárhoztatott magyar oktatásban még szépen tanítják nálunk a klasszikusokat, vagyis a fiúk olvasták a művet. A lányok ott rontották el a dolgot, amikor nem számoltak vele, hogy a mi alapvetően jól nevelt magyar ifjaink, nem akartak rájuk ugrani, mint valami felbőszült spanyol bikák. Sőt lehet, hogy ők előtte Picasso rajzait  is tanulmányozták, ahol a bika a nővel, mindig az erotika, a szexualitás szimbóluma  szerepel, azért hatott olyan mesterkélten az általuk előkészített póz. A három fiatalember ugyan megcsodálta szoborszerű testüket, enyhe napszúrást is kaptak a tűző sugaraktól és az izzasztó látványtól, de a közvetlen lehetőség nemhogy feltüzelte őket, hanem inkább csomagolásra és indulásra késztette. A lányoknak volt még mit tanulni, legalábbis az általános műveltség tekintetében. Így indultunk haza, erotikus deiai kalandoktól mentesen, de szépségekkel telve, az úszás, hegymászás jóleső fáradtságától zsibbadtan.

Folyt. köv.
Ez 270 embernek tetszik itt a blogon!