A töltött káposzta evő szú
Ahogy beköszönt a december, ahogy meggyúlnak az ádventi gyertyák a koszorún, nekem töltött káposztát kell enni, ha esik, ha fúj.
Főleg, hogy az ember lánya megtudja, hogy lesz egy karácsonyi ünnepség, ahová őt nem hívták meg, de töltött káposzta lesz a menü.
Egyszerűen felháborító, nem a meghívás miatt, a töltött káposzta miatt.
-Na -gondoltam nagy mérgesen -felfújhatjátok, a hajatokra kenhetitek a töltött káposztátokat.
-Csinálok én jobbat-mondtam magamnak félig viccesen, félig mérgesen.
Este programom volt munka után, de ha valami kell, akkor kell.
Munka után bementem a Fehérvári Úti Csarnokba, ahol még sohasem vettem mást zöldségen, virágon kívül, de előre kinéztem az interneten, hogy hol a savanyúságos.
Ahogy odaértem olyan volt, mintha a csodák birodalmába kerültem volna. Ha van hely, ahol elgyengülök, az a savanyúságos. Nem a csokibolt, nem a kenyeres, mégcsak nem is a hentes, de a savanyúságos az mindig.
Azok a gyönyörű, káposztával töltött paprikák, a kovászos uborkák, savanyú káposzták apró és leveles, a céklák üvegben és hordóban, a mustárok üvegben, a házi baracklekvárok. És nem csak az illat, de a látvány is.
Mondtam is a hölgynek, amikor kérdezte, hogy mit kérek, hogy savanyú káposzta leveleket a hordóból, töltött káposztához.
-Mennyit kér? -kérdezte.
-Két fejnyit, de tegyen rá bőven, biztos megeszek hármat, ha hazaérek.
Amíg pakolta nekem, addig nézelődtem. Csodálatos házi lekvárok is sorakoztak ott a polcon, a vevő, azaz az én legnagyobb gyönyörűségemre. Minden évben elhatározom, hogy baracklekvárt főzök és elrakok egy-két üveggel nyáron, amikor elrakom a kovászos uborkákat. Még kenyeret is sütök, de erre valahogy sohasem kerül sor.
Mindig úgy érzem, hogyha elkezdek lekvárt főzni, akkor nagymama korba kerülök, mert nekem a nagymamám főzött mindig lekvárt. De ez egy nyilvánvaló hülyeség, mert a Nagymamám már fiatalon is főzött lekvárt, ilyen típusú háziasszony volt, így nőtt fel. Akkoriban minden nő főzött lekvárt, legalábbis a nagy részük, mert olcsóbb volt és finomabb is. Ráadásul nagymamám csuda fiatal volt, amikor én születtem.
Hát ez nálam elmaradt, így vettem egy házi barackot, s rögvest megkóstoltam, ahogy hazaértem.
Természetesen a savanyúságosnál töltött önfeledt percek nem tartottak sokáig, mert menni kellett. Útbaejtettem egy füstölt, hentes árúst is, ahol elképesztően finom kolbászt, füstölt húst, házi májast, töpörtyűt lehetett kapni. Ott is bevásároltam, hogy minden legyen a töltött káposztához.
A nagy pakokkal hazaverekedtem magam a lakásba és mindent ledobtam, mert mennem kellett.
Este, amikor hazaértem viszont nekiálltam. Nem hiszek az órákig főzött húslevesben, töltött káposztában és társaiban. Van egy príma kuktám, amiben mindent, de mindent meg tudok főzni rövidebb idő alatt, ráadásul a kuktában az ízek összeérnek.
A tölteléket bekevertem rizzsel, piros paprikával, csomborral, mikor eszembe jutott, hogy van egy paprika mintám a fiókban, amit nyáron kaptam egy termelőtől.
Olyan gyönyörű színe volt, hát megküldtem rendesen a tölteléket.
Jól összegyúrtam, megkóstoltam, hát csíp, mint a franc. Alig kaptam levegőt.
-Nem baj-gondoltam -jó lesz. Betöltöttem a káposzta leveleket és beraktam a kuktába. Rátettem a finom füstölt hús darabokat, amit a hentesnél vettem, meg még paradicsomot, babérlevelet, paradicsom sűrítményt, megjegyzem soha nem csináltam még így. Szabolcsiasan.
Alig vártam, hogy megfőjjön. Az a két és fél óra, amíg rotyogott, először felforrt, majd csendesen fövőgélt a takaréklángon az a kínok kínja volt. Fantasztikus illatok szálltak.
Mire kész lett, az maga volt a csoda, de tényleg.
Egyből bevágtam két tölteléket. Másnap vittem a munkahelyemre ebédre. Dani kollégám, akivel és a csapattal gyakran ebédelünk együtt megkérdezte:
-Jössz ma ebédelni?
-Nem, köszönöm, hoztam töltött káposztát.
-És szegény kollégádra nem gondolsz? -kérdezte felháborodva, teszem hozzá jogosan.
Azt már nem mondtam, hogy én vagyok a töltöttkáposzta evő szú.
Csak kicsit szégyelltem magam, de nem nagyon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése