Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 3.

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com

A színes álomesernyőtől Bud Spencerig, avagy mikortól tekinthető önállónak a gyerek?

Bodorán Görike anyukája félelmetes, kövér, kebles asszonyság volt, az a fajta, akinek a tekintetétől az ember-gyerek ereiben megfagy a vér. Nemcsak kövér volt, de olyan, akire azt mondjuk könnyebb körberohanni, mint átugrani. Ráadásul sűrű, fekete bajusz övezte a felső ajkát, valami olyasféle, ami a szicíliai öreg matrónákon lengedez, a legendák szerint. :-) Még óvodás voltam, amikor valamilyen vétkemért rám ijesztett és azt mondta: Ha nem viselkedsz rendesen, akkor összeakasztjuk a bajuszunkat.

Bud Spencer, forrás: wikipedia.

Földbe gyökerezett a lábam az ijedtségtől, mert elképzeltem, ahogy Bodorán Görike anyukája belém mélyeszti sűrű, szúrós, fekete szőrszálait és akkor halálának halálával fogok meghalni, de legalábbis alásüllyedni, mint amikor a királyfi és a sárkány beleverik egymást a földbe, csata közben. Akkoriban a magyar népmesék bűvkörében éltem - Benedek Elek gyűjtésében - s attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, de korábban is a felolvasásokból, sárkányok, szegénylegények, királyfik, vasorrú bábák, hercegnők, anyókák, tündérek, manók töltötték be a lelkemet. Még napjainkban is, ha körülnézek a felnőtt-világomban, ezeket az alaptípusokat bárhol megtalálom. Mindenkire ráillik valamely kategória. Habár a herceg kérdéskörben gyakran tévedtem. Hercegeknek gondolt ifjakról derült ki, hogy gonosz varázslók, vagy szegénylegényekről, hogy igazi hercegek...

Bud Spencer, forrás: wikipedia.

Bodorán Görike, kövér és malacszemű anyukájához hasonlóan, kis masszív és rosszindulatú gyerek volt. Nem, ez nem diszkrimináció kérem, nem volt bájos, nem volt édesen kerek, nem volt mosolygósan jópofa és nem volt szórakoztató!

Ő volt az a típus, aki mindig mindenhol és mindenkire árulkodott. Az a fajta, aki komolyan veszi a bolsevista gőgöt, amely szerint feljelentésekkel egyenlővé lehet tenni a világot. Olyan Mama-kedvenc volt, akit az anyja mindig étellel jutalmaz minden cselekedetéért. Nem is szerette senki az osztályból. Tudtuk, mert mondták a szüleink, hogy ne fecsegjünk otthoni dolgokról, bizalmas ügyekről ne beszéljünk az iskolában, mert minden osztályban létezik egy tégla, akit a szülei bíztak meg azzal, hogy figyeljen, hogy jelentéseket írjon, hogy meséljen otthon arról, hogy ki rendszerellenes és ki akar külföldre távozni.

Nem hittem el gyerekként, hogy ilyesmi létezik. Amikor aztán az eszme nevében Görike osztályfelelős lett, jellemzéseket kezdett írogatni egy füzetbe az osztálytársakról, hogy ki beszélt csúnyán, kin nem volt hajpánt a lányok közül, kinek pacás a füzete. A kommunista diktatúra kiépítette a besúgó-hálózatát a szülők között, a szülők meg a gyerekeik között. Amikor rájöttünk, hogy nálunk Bodorán Görike a tégla, akkor minden ilyen feljelentés után jól elagyabugyáltuk szünetben, legyen valódi oka is árulkodni. Amikor hazament a szüleivel közös malac-lakába, még otthon is biztos megkapta a magáét a szülőktől, de főként bajuszos anyjától, hogy nem hozott elég használható információt. Vagy máskor őrjöngve-üvöltve rontott be az osztályba szörnyeteg anyja, hogy már megint bántottuk az ő édes, kicsi fiát. Nohiszen, senki sem sajnálta!

Nekem, ha jól tanultam, ha kitakarítottam a szobámat, ha a viselkedésem megfelelő volt, akkor járt a zsebpénz. Jó intézmény volt, mert ez arra motivált, hogy mindent korrektül csináljak. Azt hiszem, hogy a későbbiekben, amikor már kikerültem ebből a családi bölcső-melegből, nehéz volt felfogni és megérteni, hogy a jó cselekedetekért nem jár mindig jutalom, sőt ötszörös erőbedobással kell mindenért megküzdenem, ha valamit el akarok érni.

Akkor már évek óta könyörögtem Anyámnak egy szép színes, vagy esetleg átlátszó, gomba-esernyőért. Rimmel Katinak és társainak természetesen volt ilyen, ahogyan csodálatos mintás esőkabátjuk is. A nyugati, budapesti világ fuvallata... Őket a Magyar Követségről iskolai kisbusszal hozták, ahogyan az amerikai filmekben is látható volt. Igaz ugyan, hogy Wolksvagen kisbusz volt, de akkor is... Sárga volt és fényes, maga a csoda, az ajtaja eltolható, abból ugrándoztak ki reggelente az illatos ruhájú gyerekek. A tanítás után, ahogy Cseresznyés Zsoltival, Ferenc Lacikával, Halacskás Ildikóval és a többiekkel ültünk az iskola lépcsőin, irigykedve néztük, amint ugyanebbe a buszba beszállnak és hazasuhannak.

Hotel Intercontinental.

Anyám nem értette a sóvárgásomat a gyerek-esernyőért, pontosabban értette, de nem volt hajlandó megvenni, úgy gondolta, drága, fölösleges és különben is van nekem szép, átlátszó nájlon esőkabátom, ami megvéd a nagyobb záporoktól, ha gumicsizmával is kiegészül. Ma, amikor divatosnak számít a színes mintás gumicsizma, teljes szívből gyűlölöm ezeket a darabokat és nincs az a pénz, amiért felvenném. Egy szép napon fogtam hát a malacperselyemet és feltörtem. Tartalmát tetszés szerint bármilyen célra felhasználhattam, ha azt meg tudtam indokolni. Száz lej volt benne, nekem akkor az egy vagyonnak tűnt.

Az elegáns Capsa Hotel Bukarestben.

Felszálltam az iskola előtt közlekedő trolibuszra, ami végigzörögött a macskaköveken és a poros utcákon, elhagytam a Nagy Tűzoltótornyot, a tekintélyes asszonyt, elértem Bukarest belvárosába, ahol az Intercontinental Szálló magasodott. Ezt az ívelt épületet azokban az években én a modern építészet csodájának tartottam. Magasan emelkedett ki a neoklasszicista épületek tömegéből és földszintjén kitűnő önkiszolgáló étteremmel büszkélkedett, ahova Anyám, amikor értem jött a boldog, szombati iskola-napokon, mindig elvitt ebédelni.

Ahogy vártam az üvegfalas étteremben az ebédemre, mindig lenyűgöztek azok a különböző nemzetiségű egyetemista fiatalok - közöttük feketék, kínaiak és arabok -, akik odajártak ebédelni. Teljesen természetesnek tartottam, hogy a világ színes és abban mindenféle ember megfordul.

A Capsa Szálló rendkívül elegáns bejárata.

Amikor a troli elhagyta az egyetemi épületeket és az úgynevezett Universitate megállót, nyolcéves öntudatommal életem egyik legnagyobb kalandjára készültem. Tudtam, hogy ott, ahol le kell szállnom a Capsa Szálló közelében, a  szuper elegáns cukrászdájának teraszán szoktuk a meleg nyarakon a világ legjobb fagylaltjait és a hűs profiterolokat enni a családdal. Másrészt ott volt a legüdítőbb, nagy poharakban kínált habos-friss, hideg limonádé és hogy nem messze onnan, a Delta Dunarii hal-szaküzletben nemcsak a Duna-Deltában fogott, páratlanul finom halakat lehetett kapni, hanem a Fekete-tenger legspeciálisabb különlegességeit is. Apámmal akkora halakat vettünk ott, hogy szeletelni kellett, mint a húst és csak gerincük volt, szálkáik viszont nem. A belőlük készült lakomákon hófehér húsuk csodálatosan olvadt szét a szánkban.

A Romarta Copiilor (Gyermekek Áruháza) volt álmaim netovábbja, ahova kalandos utam vezetett.

Romarta Copiilor, Gyermekáruház Bukarest, forrás: Blog Nostalgic.

Zsebemben ott lapult a kemény tanulással, házimunkával összespórolt száz lejnyi zsebpénzem. Bementem az árkádok alatt, fel a mozgólépcsőn az emeletre. Anyámmal korábban már jártunk ott, sokszor vásároltunk pizsamát, fehérneműt és zsebkendőket. A pultot csak egy fejjel nőttem még csak túl, de a polcok, szekrények tetején elhelyezett, kimerevedett szemű babák, játékautók és színes, kinyitott esernyők voltak álmaim középpontjában. Igaz, nem voltak gomba formájúak, nem voltak átlátszóak, mint Rimmel Katiék esernyői, de csodálatos színárnyalatokban és mintákban pompáztak, mint a modern művészeti alkotások.

Az eladónők világoskék, csinos egye köpenyekben álltak a pultok mögött. Mai szemmel nézve kicsit merevnek tűnik az a kor, de a mai világ nagy márka-üzleteiben is képzett kereskedelmi alkalmazottak dolgoznak, akik formaruhában, vagy legalábbis elegánsan felöltözve szolgálják ki a vevőt. A későbbi plázaőrület köröm reszelgető, implantátum-mellű cicababái, akik unottan támasztották a pultot, nem voltak még láthatók. Ezek a nők kissé csodálkozva néztek, ahogy egy vézna kislány szó nélkül, komoly arccal föl és alá sétál a kiállított áruk között, szülő sehol, de tekintetét már a kiszemelt esernyőkre szegezi.

Kicsaptam a 100 lejemet a pultra és megszólaltam:

Vaszilij Kandinszkij:Moszkva, 1866-Neuilly-sur-Seine, 1944:Fuga, 1914, forrás:wikipedia

- Azt a szép színes esernyőt kérem, ott fönn!

- Melyiket kislány? - kérdezték.

- Azt a piros mintásat.

Elém tették, gyönyörködve forgattam, olyan volt számomra, mint a gyűjtőnek a Kandinszkij festmény, az árverési licitálás után.

- Megveszem - mondtam büszke öntudattal.

- És az Anyukád hol van? - kérdezték.

- Á, lent vár – füllentettem a boltos kisasszonyoknak, mint Kevin a Reszkessetek betörök című filmben. Becsomagolták nekem egy papirosba. Madarat lehetett velem fogatni, úgy éreztem magam, mint aki szerelmes. A föld felett lebegtem, büszkén vittem a zsákmányomat. Visszaszálltam a trolibuszra, ami a mozi soron ment végig.

Cseresznyés Zsolti barátom, Kozsok Béla, Mákos Hugó már korábban mesélték, hogy aki ma menő, az Bud Spencer filmet néz, minden szünetben erről folyt a társalgás. Fogalmam sem volt, hogy kik ők. De akkor megláttam a nagy kifeszített lepedőkre, molinókra festett címeket: Bud Spencer - filmcímet, természetesen román fordításban. Anyám megígérte, hogy a szombati iskola és közös ebéd után elmehetünk moziba, csak válasszam ki azt a filmet, ami érdekel. Ezt választottam: Terence Hill: És mégis dühbe  jövünk.

Bud Spencer és Terence Hill: forrás: wikipedia

Hazaértem az esernyővel. Anyám meglepődve nézett rám:

- Hát ezt meg honnan kerítetted?

- Hát vettem - mondtam nagy boldogan.

- Honnan és miből?

- A gyerekáruházból, a megspórolt zsebpénzemből.

- Képes voltál oda egyedül bemenni?

- Igen, megvettem magamnak a piros-szivárványszínű esernyőt, amiért annyit könyörögtem! De tudod mit? Szombaton menjünk moziba! Van Bud Spencerrel és Terence Hillel egy jó film a mozi soron!

- Ki az a Bud Spencer?

- Hát még ezt sem tudod? Ezek a mai szülők...  Híres színészek, az egész iskola róluk beszél..

Bud Spencer és Terence Hill, forrás: wikipedia

Ez meggyőzően hatott Anyámra. Valóban elmentünk a Bud Spencer filmre szombaton. Fantasztikus és felejthetetlen élmény volt elsőként látni, a nagy és erős embert, aki a földbe ver minden gonoszt és úgy osztogatja a pofonokat, hogy csak úgy pörögnek tőle és körülötte a bűnözők. Elképzeltem vagy reméltem, hogy egyszer Bodorán Görike anyja, de legalábbis a fia is így jár, ha sokat gonoszkodik.

A szép és felejthetetlenül sportos alkatú fiú, Terence Hill volt az, aki bájos mosolyával belopta magát, a lány és idősebb női szívekbe, mindig patyolat tiszta ruháival, fejlett igazságérzetével, acélkék szemével. Őt azonosítottam a jósággal, nemes lelkűséggel, mint a hercegeket a mesében. Azt hiszem akkor szerettem bele. Ugyanakkor a moziból kifele jövet, szívem megtelt önbizalommal és humorral és az eleredt nyári záporban, örömmel nyitottam ki fejem fölé új büszkeségemet, a szivárványszínű és mintás esernyőmet.·  

Kocsis Nagy Noémi
Ez 86 embernek tetszik!

Kocsis Nagy Noémi, 2011. február 20., 23:57