Mallorcai útibeszámoló 3.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Michelangelo Antonioni: Egy szerelem krónikája, 1950. fotó forrás: wikipédia

-Igaza van önnek, nincs méltóbb hely a szerelmünkről való beszélgetéshez, mint egy királyi koronázás miséje, mert én a szerelmet még a legfelségesebb koronázásnál is nagyobb dolognak tartom. A szerelem a legnagyobb emberi esemény; szerelem nélkül még a királyi koronának sincs értéke: a szerelem minden ezen a világon.....Én azok közé a nők közé tartozom, akik a szerelmükért még egy királyi koronát is odaadnának. Én csak szeretni tudok, mert arra születtem. A többi mind mellékes az életben.
- Régi nő! Valódi nő! - felelt megindulva a "bán".
- Én büszke vagyok arra, hogy ilyen vagyok, hogy szerelmes vagyok. Szeretem önt és ezt megmondom, akár az egész templom hallatára is. Megmondom mindenkinek, Istennek, királynak, hazának, hogy szerelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, az a boldogtalan ítéljen el engem, aki nem volt szerelmes életében.
Krúdy Gyula: Váci utcai hölgytisztelet. Válogatott elbeszélések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1982, 100 oldal.

Valamelyik nap lementem a Gyermekekkel a parkba, ahol játszótér is volt, meg sportpálya is.
Mallorcán nagy kultusza van a futásnak, rengetegen sportolnak a futópályán, ami körülöleli a focipályát, nemcsak rohanva, de gyalogolva, lassabb és gyorsabb tempóban is megmozgatják a végtagjaikat. Gyakran láttam gyerekcsoportokat jönni, akik a nyári táborozás alkalmával, valamilyen vetélkedőben vettek részt. Legutóbb egy törülközőkkel felfegyverkezett iskolás társaság áramlott be, akik valójában vízi pisztoly csatát vívtak a nagy melegben, amit szemmel láthatólag nagyon élveztek. A csapnál töltötték meg, az inkább vízi puskának nevezhető szerkezeteiket és összefröcskölték egymást, nagy sikongatás és visongás közepette. Felhőtlen mulatságnak tűnt, s hol van ez a hajdani gyerektáboraim szigorától és fegyelmétől?
Mialatt a végtelen gyermeki játszóterezés végét vártam, régmúlt nyarak kedves emlékei jutottak eszembe. Azoké a nyaraké, amikor örökkévalóságnak tűnt az idő, amikor a napok hihetetlenül hosszúak voltak, amikor az arany napsugár melegítette és simogatta a bőrömet és a galambbúgás, gerle burukkolás úgy ringatott  délutáni álomba a Nagymamám házában, mint a leggyöngédebb dajka karja, aki a bölcsőt ringatja.
A magas píneák és görcsös törzsű, öreg olajfák között a parkba ferdén áramlott be a napfény és a kapun besétáló emberek mozdulatai olyanok voltak, mintha egy Michelangelo Antonioni (Ferrara, 1912. szeptember 29.- Róma, 2007.július 30.) film jelenteit látnám.

Az Egy szerelem krónikája címűt, vagy a Nagyítást. Lassított felvétel, a nyár melegétől elnyúló mozdulatok, a fény okozta jókedv, elégedettség és derű. Már-már álomba szenderültem a padon. A kerítésen kívül található buszmegállóból indultak a Baleári Szigetek hivatalos buszai, amelyek Palma és más települések között szállították a turistákat. Időnként kilestem lehunyt szempilláim alól, miközben a várakozó utasokat figyeltem. Német és angol turisták, felnőttek és gyerekek, csomag nélküliek és hátizsákosok álldogáltak vagy ültek a kerítés peremén, legyezgetve magukat, türelmetlenül, vagy ráérősen, de rendszerint halkan. 

Mint derült égből a villámcsapás, úgy csattant bele, a délutáni álmosító melegbe, az az üvöltés és az a visítás, ami a busz eleje felől jött. Egy horihórgas, piros mezes (valamelyik spanyol focicsapaté) férfi, hosszú hajjal és széles karlejtésekkel közelített a megállóhoz, de úgy, hogy az úttesten, amin átnyargalt azon se jobbra, se balra nem nézett. Hullámos haja csapzottan lógott  fején miközben vállát verdeste. Követte őt egy nő, egy alacsonyabb, teltebb, sötét hajú valódi spanyol nő - aki ország-világ előtt sem szégyellte érzelmeit. Visított, ordított és ahogyan a férfi lehajolt hozzá, mialatt karjai, mint toronydaru kalimpáltak, azt hittem megpofozza a szerelmét. Egy elegáns, magas angol, aki döbbenten figyelte a drámát, feltette az oda nem illő kérdést, hogy segíthet-e?
Erre mindketten felháborodva válaszoltak, hogy no gracias! Nem is lehet az ilyenekbe beleszólni, ez nem az Európai Unió székháza, gondoltam mosolyogva.....A dráma tovább folytatódott, a férfi közelített a nő felé, mialatt az hátrált. Aztán a csata menete megfordult és a nő végső erejét és fegyverét összeszedve, rikácsolva a fejére olvasott mindent, aminek a felét sem értettem, csak elképzeltem: hűtlenség, árulás, az érzelmek visszavonása, a korábbi szerelem és szenvedély elfelejtése, a megszegett ígéretek, gyávaság, mellébeszélés vagy ki tudja?
Minden esetre ettől, az a nagy, magas férfi teljesen magába zuhant, mintegy támaszt keresve hanyatlott rá és valahogyan leült a park kerítésének beton talapzatára, a buszra váró utasok közé. A nő meg hátat fordítva elviharzott és se szó se beszéd otthagyta őt. A szívem teljesen összeszorult, végig abban reménykedtem, hogy a férfi feláll és erejét, bátorságát összeszedve, nem száll fel a buszra, hanem utána megy. Mert ilyen drámák, ilyen szenvedélyes szócsaták, csak azoknál az embereknél zajlanak le, akik igazán szeretik egymást, akinek fontos a másik. Csak akkor mi van a férfiúi büszkeséggel ugye?
Minden elcsendesedett. Néztem az öreg olajfa törzsét, ami a padommal szemben állt és azon gondolkodtam, mennyi ilyen drámát látott és hallott, amióta kinőtt a földből.
Elindultunk hazafelé, útba kellett ejteni a boltot, friss bagettért. A busz beállt közben, elkerülhetetlen volt, hogy a jármű és az őrült spanyol mellett menjünk el. Életemben nem láttam még férfit így sírni, vállig érő hullámos haja szomorúan lógott, sötét napszemüvege alól patakzottak a könnyei, arca teljesen kipirosodott az átélt érzelmektől és a szőke angolok és németek, akiket halvérűnek neveznek, teljes részvéttel és odaadó, szomorú arccal figyelték a férfiút.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy a napfény, a tenger és a meleg, mennyire megnyitja az emberek lelkét és szívét, mennyire eltereli figyelmüket a saját közömbösségükről és mennyire megértőek lesznek mások fájdalmai és problémái iránt.

Folyt.köv.

Ez 22 embernek tetszik!