Egy őrült történet 7. rész: Menekülés Arizónából
Épp, hogy az imént értem haza a Győri Könyvnapokról, amellyel kapcsolatos élményeimről egy külön bejegyzésben fogok Nektek beszámolni. Máris "nekiestem" a munkának. Bekapcsolódtam egy hét írót felvonultató közös könyvírásba, amelyhez kezdetben nem sok kedvem volt, egyéb elfoglaltságaim miatt, de egyszer csak kedvet kaptam hozzá és megírtam három nap alatt. Egri Zsanna szerzőtársam ötlete indította el a történetet, ami hétről-hétre olvasható a blogján más-más szerzők tollából. A cikk linkje a blogon, ahol mindent megtaláltok. http://szívtitkok.blogspot.hu/p/egy-orult-tortenet-t…
Most az én részem következik. A folytatásokat a blogján követhetitek, majd a végén könyvben is ki fogjuk adni. Jó szórakozást! Most az összes könyvem -40%-al olcsóbban akciósan letölthető a szakmai oldalamról: Artificium és Gerda Green könyvek szakmai oldal:
https://www.facebook.com/
2015. november 7., szombat
EGY ŐRÜLT TÖRTÉNET 7. RÉSZ MENEKÜLÉS ARIZONÁBÓL
Üdv minden kedves látogatónak! Ez egy írói blog, ahol saját, és más írók kalandregényeit olvashatjátok folytatásban. Egzotikus tájak, különleges emberek, izgalmas történetek. A blog jobb oldalán, a képekre kattintva régebbi írásokat is megtalálhatóak, sőt a folytatásban megjelenő történetek előzőleg megjelent részei is olvashatóak. Ha sikerült kedvet csinálni, a történetet írók könyvei megvásárolhatóak a Publoboox.com oldalon, illetve van amit ingyen is letölthettek. Jó olvasást kívánok! Egri Zsanna
Őrült sebességgel hajtottak végig az országúton és sikerült lerázniuk az üldözőiket. Meg sem álltak Phoenix város határáig. A nagy meglepetés után, amit a fotó és repülőjegyek megtalálása okozott, Annabell és Liza azt javasolták Mattnak, hogy álljanak meg egy útszéli autós büfénél. Éhesek voltak és mosdóba szerettek volna menni. Nemsokára találtak egy elég lepukkant helyet, de céljaiknak tökéletesen megfelelt.
Ezek után az út teljesen eseménytelen volt.
Most a furgon hátsó ülésére ültek, ott kényelmesebb volt.. A szőke és a barna lány fejüket egymásnak támasztva jóízű álomba merültek, ketten osztozva egy szakadt takarón. Liza még horkolt is egy kicsit, egészen édes, ártatlan babaarca volt. Matt gyönyörködve nézte őket a visszapillantó tükörből. A lányok nagyon csinosak voltak és Matt érezte, ahogy ágaskodni kezd tőlük a férfiassága. Elképzelte őket meztelenül, mindhármukat egy ágyban és ettől a csodálatos képzelgéstől majdnem nekihajtott az útszéli villanyoszlopnak. Ekkor hirtelen lefékezett és érezte, hogy el kell szívnia egy cigit. Óvatosan le is parkolta a kocsit és reszkető kézzel gyújtott rá.
- Én ökör, – szidta magát. – Miközben a lányokkal való hancúrozáson jár az eszem, majdnem kinyírtam magunkat.
Aztán elnevette magát, mert arra gondolt, hogy ő egy erős, élete teljében lévő férfi, végül is miért ne próbálkozhatna? Már két hónapja nem volt nővel, amióta a barátnője dobta őt. És melyik férfi bírná ki kísértés nélkül két csinos nő közelében?
– De most nem lehet, most semmiképpen nem lehet – mondogatta magának, s miközben a cigi végére ért, már nem remegett a keze az ijedtségtől. Újra elnevette magát, aztán komolyan ennyit mondott félhangosan:
- Meg kell találnunk ezt az átkozott Brandon gyereket. Hát, hogy képzeli, hogy csak úgy eltűnik? Ha a szüleinek nem kell, és folyton csak verik, majd én örökbe fogadom, úgyis olyan, mintha az apja lennék.
Ebben a pillanatban Annabell megfordult és félig felébredve kinyitotta gyönyörű zöld szemét.
- Hát te mit csinálsz ott az oszlopnál Matt? – kérdezte álmosan.
- Megálltam pisilni. Aludj csak tovább, édesem.
- Édesem? – kérdezett vissza a lány és mosolyogva visszaaludt. Igencsak tetszett neki a srác és pont róla álmodott.
Matt vigyorogva ült vissza a volán mögé és a felkelő nap arany sugarainál megcélozta a Phoenixből Tucson felé tartó autópályát, mert egyrészt onnan indult a repülőjük, másrészt tudta, hogy mielőbb el kell hagyniuk Arizonát és visszajutniuk Mexikóba. Tisztában volt vele, hogy itt nincsenek biztonságban. Inkább megérzés volt, mint bizonyosság , hogy a gödörbe esett hajléktalanra a pénzzel előbb utóbb rátalálnak a hatóságok. Akkor magyarázhatják akárhogyan, hogy ők ártatlanok, a nyakukba varrják majd a gyilkosságot. Főként, hogy a szexi Liza édes, kis manikűrözött ujjainak lenyomata rajta maradt a bankókon. Érezte, hogy megint vér tolul az agyába, mert elképzelte, ahogyan ezeket az ujjakat nyalogatja, ezért olyan sebességgel hajtott végig a poros arizonai autóúton, hogy valóságos felhő kísérte útjukat. Szerencsére még ötven mérföldre volt tőlük az első lakott település, addigra sikerült lehiggadnia és lassított.
A lányok már ébredeztek. Lizának persze az első dolga volt csillogó-villogó kis kézitáskájának tükrében megvizsgálnia magát és reparálni a sminkjét, ami jócskán elkenődött a nagy alvástól.
- Jól aludtatok, lányok? – kérdezte Matt mosolyogva.
- Természetesen – felelték szinte egyszerre.
- Na, ennek örülök. És annak is, hogy ilyen jól megosztoztatok azon a szakadt takarón. Olyanok vagytok, mint a jó testvérek.
- Na persze – puffogott Annabell, mert még a feltételezés is dühítette, hogy ő egy ilyen cicababának a „testvére” lenne, de azért a lelke mélyén kedvelte a szőke lányt. Elsőre üresfejűnek tűnt, de érezte, hogy több van benne, mint aminek mutatja magát. De míg ő nyíltan, zsebkéssel tudta csak megvédeni magát, a szőke szépségnek más fegyvere volt. Az ártatlanság látszata mögé bújhatott, ami védelmező ösztönt váltott ki a férfiakból.
- Matt, egyébként meg fékezz le – mondta a férfinak. – Átveszem a kormányt, mert most neked kell pihenned, hosszú még az út.
- Ugyan dehogy, bírom én, majd a repülőn kipihenem magam.
- Matt, ne akarj az éles körmeimmel megismerkedni, mert szívesen végigszántom az arcodon, ha nem hallgatsz Annabellre – tette hozzá Liza.
- Két nő ellen semmi esélyem, ugye? – nevetett fel Matt. – Na jó meggyőztetek, leparkolok és akkor cserélünk. Én ülök hátra, ti meg előre. Így megfelel?
- Igen, ez így tökéletes – nyugtázta Annabell. – A slusszkulcsot hagyd a kocsiban. A takarót otthagytuk neked. Nem kell osztoznod senkivel.
- Csak a finom illatotokat szippantom be róla – mondta vigyorogva Matt.
- Te totálisan hülye vagy, most már jobb lesz, ha elhallgatsz – mondta harciasan Annabell.
Liza is a halántéka felé mutatott, jelezve ezzel, hogy a komolynak vélt boncmester megzakkant. Azért még megkérdezte tőle:
- És mi volt az úti cél?
- A tucsoni repülőtér, onnan pedig irány Mexikó, azon belül Hermosillo városa. Ott fog leszállni a gépünk.
- Szuper. Még száz mérföld. Délelőtt tízre a reptéren is leszünk – tette hozzá Annabell, - a gépünk tizenegy harminckor száll fel.
Ezt azonban Matt már nem hallotta, az átélt viszontagságok és az éjszakai vezetés miatt egy pillanat alatt elnyomta az álom. Mélyen horkolni kezdett, zengett tőle a furgon.
- Te jó ég, hogy húzza a lóbőrt – mondta Annabell.
- Állítólag én is szoktam – tette hozzá Liza – orrsövény ferdülésem van. Te nem hallottad?
- Ugyan, én olyan mélyen alszom, hogy észre se veszem. De most inkább az utat figyeljük, mert nem szeretnék eltévedni. És már szörnyen éhes is vagyok… Úgy tudom, a Mexican Airlines járatain elég jó kaja van, chilis bab meg ilyenek. Mindjárt éhen halok.
- Oké, máris nézem a térképet az okos telefonomon. Viszont a büfében, amikor megálltunk - folytatta, - vettem három szendvicset, gondoltam, hogy később jól jön majd. Megkínálhatlak? – és elővarázsolta őket abból a bizonyos táskából, amely a pénzköteget, a nagyítót, a kézitükröt és más kis csodákat rejtett.
Annabell most már egyenesen a szívébe zárta Lizát. Ő, aki korábban sohasem barátkozott lányokkal, ő, aki korábban a hasonló cicababákat mélyen megvetette és lenézte, rájött, hogy ez a lány jólelkű és gondoskodó. És hogy zavarát leplezze, így szólt:
- Na, ide azzal a szendviccsel, mindjárt éhen halok.
- Tessék – nyújtotta oda Liza. - Most azonban figyeld az utat, nemsokára fel kell hajtanunk az autópályára, ami az úttervező szerint kábé félórás út után a tucsoni repülőtérre vezet. Előbb talán kibontom neked a szendvicset…
- Köszönöm. Már meg is találtam a felhajtót, most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy Mexikóba menjünk!
- Várjuk csak ki a végét… – mondta bölcsen Liza.
Ha azt hitték, hogy nyert ügyük van, akkor nagyon is tévedtek. Az autópályán iszonyatos forgalom volt és két-három kilométer után szörnyű torlódás alakult ki.
- Mi a fene van ma itt? – dühöngött Annabell, hisz már fél tíz van, és sehol nem vagyunk még. Le fogjuk késni a gépet – és mérgesen rácsapott a kormányra.
- Nyugalom – mondta neki Liza. – Tájékozódom az útviszonyokról a telefonon.
Később így szólt:
- Azt írja itt, hogy egy baleset lassítja a forgalmat a Tucsonba bevezető úton, de különben is augusztus 14. van.
- És az mit jelent? – kérdezte a barna lány és idegesen összefogta egy gumival az arcába lógó haját, ami zavarta őt vezetés közben.
- Az azt jelenti, hogy mivel augusztus 15. a Mária mennybemenetelének ünnepe és a mexikóiak nagy katolikusok, az összes az USA-ban legálisan dolgozó vendégmunkás, de még azok is, akik nem legálisan vannak itt, hazautaznak az ünnepre. Ilyenkor leáll minden. És a többség megrohamozza az utakat, vagy a reptérre siet, ha meg tudja fizetni a jegy árát. Így egy óra alatt otthon lehetnek, és nem kell órákig araszolniuk az autópályán a szörnyű hőségben.
- Én ezt értem. De mi a fenének pont a Tucsonba bevezető úton? Arizona államban még nem találták fel a várost elkerülő, nagy körgyűrűket?
- Dehogynem, de ez a két út egy ideig együtt fut, ezt mutatja a Google térkép, és csak a város előtt pár kilométerre ágazik el. Ráadásul a mexikóiak egy része Tucson híres bevásárlóközpontjaiban vásárol be ajándékokat az ünnepre.
- Ó ezek a rohadt muchachók, hogy nekünk miért pont most kell velük együtt utazni? – dühöngött Annabell.
- Most hiába káromkodsz, inkább próbáljunk meg minél hamarabb eljutni a reptérre.
Nagy nehezen bejutottak a városba és Annabell alig a megengedett sebességhatáron belül hajtott be a repülőtéri parkolóba. Felköltötték Mattet, aki még mindig jóízűen aludt, láthatóan nagyon fáradt volt.
- Ébresztő, öregem – mondta Annabell.
- Mi van? Mi van? – kérdezte kásás hangon Matt, hisz épp arról álmodott, hogy a lányokkal…
- Itt vagyunk a reptéren – tette hozzá Liza. - És ha nem akarod, lekésni a gépet, amire már be kellett volna csekkolnunk, akkor csípkedd magad.
- Oké, oké, csak ne bántsatok.
A három kalandor csomagok nélkül, csupán kis hátizsákokkal és Liza a csillogó táskájával, besétáltak a reptérre és megkeresték a check in- kaput.
Ekkor azonban kiderült, hogy cseppet sem lesz könnyű dolguk. A hosszú sorban főként mexikói családok álltak, türelmesen várva a sorukra; csupa alacsony, rézbőrű, fekete hajú asszony, férfi, családok sok gyerekkel és rengeteg csomaggal. A három kalandornak kezdett elfogyni a türelme, de tudták, hogy ezt ki kell bírni valahogy. Ekkor Liza megszólalt:
- Pisilnem kell skacok, elmegyek a mosdóba.
- Nem bírod ki a repülőig? – szólalt meg Matt. – Fogadjunk, hogy csak a sminkedet akarod rendbe hozni.
- Nagyon tévedsz, azt már megtettem a kocsiban – mondta kacéran Liza.
- Hagyd már békén! – védte meg Annabell. – Ha kell neki, akkor kell neki, úgyis itt állunk még vagy negyed órát.
- Nocsak, micsoda jó barátnők lettetek, miközben én aludtam – tette hozzá gúnyosan a srác.
- Ha nem fogod be, akkor behúzok neked egyet itt a mexikóiak szeme láttára, te égimeszelő!
- Na, ilyen, amikor a bolha köhög, te kis pindur – nevetett rajta Matt. – Kérsz egy csókot? – És még időben elhajlott a lány pofonja elől.
A mexikóiak vidáman figyelték a jelenetet, a gyerekeikkel együtt, akik közben leültek a bőröndjeikre, mert már nagyon elfáradtak a várakozásban.
- Imádom, ha dühös vagy, így sokkal jobban tetszel nekem – mondta Matt. – Olyan szép vagy, amikor szikrázik a szemed.
- Én szép? – vörösödött el Annabell – ilyet még senki nem mondott nekem. Csak azt, hogy eljössz velem egy körre? Meg ilyen szemétségeket.
- Mit szakítottam félbe? – kérdezte meg Liza, aki közben visszajött. Tényleg igazított egy kicsit a sminkjén, ez látszott rajta. Aztán félig suttogva azt mondta: - Barátaim, el kell tűnnünk innen, de gyorsan, ne szóljatok egy szót sem. Főleg te Annabell, ne harsogj.
- De miért? – kérdezte suttogva Matt. Megérezte, hogy baj van.
- Amikor a vécére mentem, láttam, hogy a növényzet mellett két rendőr áll és nézelődik. Az egyik nő volt, s amikor bementem a mosdóba, hallottam, hogy ő is bejött.
- De honnan tudtad, hogy ő volt?
- Mert kihangosított CB rádió van az oldalán, amivel kommunikál.
- És? – kérdezte izgatottan Annabell.
- Meghallottam, hogy minket keresnek.
- De, honnan tudod? – kérdezte Matt.
- A kollégájával folytatott párbeszédből azt tudtam meg, hogy három eltűnt személyt keresnek. És még nincs ugyan személyleírásuk rólunk, de tisztán hallottam, hogy arról van szó, hogy egy gazda, aki terepjáróval hajtott át a földjén, megtalálta a csövi holttestét a gödörben, a sok szétszóródott pénzzel együtt. A gödör egyébként egy meteorit ütötte kráter, ami pont az ő területén fekszik és a NASA által kiemelt fontosságú hely. Olyan kőzetfajtákat találtak ott, amik nagyon fontosak a kutatás szempontjából. Naná, hogy első dolga volt a hatóságokat értesíteni.
- Bassza meg, tudtam, hogy ez lesz – káromkodott dühösen Matt. – Nem kellett volna annak a hülyének adnunk semmit. Fogta magát és elpatkolt, ahelyett, hogy elkaszinózta volna a pénzt.
- Most már mindegy - mondta Annabell, aki szorult helyzetekben igen higgadtan tudott viselkedni. – Próbáljunk meg feltűnés nélkül elpucolni.
- Várjatok, nem lesz olyan egyszerű – suttogta Liza. – Még el kell játszanunk valamit, hiszen már felfigyeltek ránk az utasok.
- Éspedig? – kérdezte izgatottan Matt, aki termetes férfi és boncmesteri rezidens létére eléggé be volt rezelve.
- Drágám, hova tetted a jegyeket, édesem? – lendült bele ekkor a cicababa szerepébe a szőkeség, miközben fél szemmel rájuk kacsintott. A barátai értették a dolgot.
- Én? – kérdezte tőle az elképedést mesterien mímelve a férfi.
- Te drágám, te – nyafogott Liza. – Hát nem úgy volt, hogy te teszed el?
- Kérdezd meg a húgodat – mutatott Annabellre.
- Én nem tettem el – kezdett el a hátizsákjában kutatni a barna lány. – Mégiscsak a kis feleséged szexi táskájában lehet, amit kétszáz dollárért vettél neki. – vetette oda gúnyosan.
- Nálam nincs – nyafogott a szőke lány.
- Na, add csak ide a táskádat drágám – mondta a férfi.
- Dehogy adom!- sipította Liza tökéletesen alakítva a hisztérikát.
És elkezdődött a huzakodás. A mexikóiak nagyon élvezték a jelenetet, miközben a hangosbemondó bejelentette, hogy a gép késve indul, de a becsekkolás zavartalanul zajlik, és a kedves utasoktól türelmet kérnek. Erre olyan nagy lett a felháborodás, hogy az utasok jó része már nem figyelt rájuk, sőt néhány veszekedő és verekedő embert kellett a rendőröknek szétválasztani, akik a hírre dührohamot kaptak, amit a meleg és a tömeg csak tovább tetézett.
Ez volt hármuknak a szerencséje, ugyanis feltűnés nélkül el tudtak távozni. Biztosak voltak benne, hogy a gépre felszálló utasokat már nem fogják kikérdezni. A repteret pásztázó kamerák pont nem fogták be azt a sarkot, amelyet növények határoltak és ahol ők a sor végén álltak. Liza később mesélte, hogy amikor a biztonsági őrök szobája mellett jöttek el, az üvegablakon keresztül látta, hogy az őrök tojnak a világra, a blattot verik rendületlenül.. vagyis kártyáznak.
Amikor kiértek az épületből, tanácstalanul egymásra néztek és Matt megkérdezte:
- Most hogyan tovább?
- Béreljünk autót a város szélén– mondta Annabell.
- Minek? – kérdezte a férfi.
- Mert a sárga furgon kerekének nyomait szépen otthagytuk a gazda poros földjén, ráadásul minden autó nyilván van tartva, tehát előbb-utóbb a nyomunkra bukkannak. Menjünk tömegközlekedéssel, innen nem messze van a reptéri metró, azzal elmehetünk a végállomásig és ott bérelhetünk egy autót.
- És akkor irány a mexikói határ – mondta Matt mosolyogva.
- Na, az szép lesz – tette hozzá Annabell. - Ott van az a háromezer kilométeren át húzódó, hat méter magas, határ menti kerítés, nem egykönnyen jutunk át rajta. A mexikóiaknak sincs szerencséjük általában, rögtön lelövik őket ideát, amikor átmásznak.
- Van határátkelő, majd azon valahogy sikerül átmenni – felelt Matt, de maga sem volt meggyőződve arról, hogy hogyan.
- Nincs valami szakadt cuccod kölcsön? – kérdezte Liza Annabelltől.
- Csakis az van a hátizsákomban, de minek neked az?
- Mert ebben a csili-vili cuccban túl feltűnő vagyok.
- Oké, de hogy fogsz te az én metálos pólóimban kinézni?
- Az most teljesen lényegtelen, ott a kaktusz mögött átöltözöm.
- Erre kíváncsi leszek. A kaktusztüskék nem sokat takarnak majd a habtestedből – kacarászott Matt.
- Ha nem hagyod abba, fenéken billentelek – mondta Liza.
- Ma nagyon harcias kedvetekben vagytok, csajok – nevetett tovább a fiú. – Ráadásul a szőke szépségünk egy meszkalin kaktuszt választott magának, ami enyhén hallucinogén.
- Az orvos jött megint elő belőled, vagy a drogfogyasztó? – incselkedett vele Annabell.
- Dehogy! Annyi drogos hullát boncoltam már, amiknek szétfoszlottak a belei, vagy alkoholisták földi maradványait, amiknek a májuk akkora volt, mint egy nagy folyami kő, hogy igazán elment a kedvem az ilyesmitől. Az elhájasodott pedofilok, sárgán rezgő, bőr alatti zsírrétegéről már nem is beszélve… Akiknek a holttestét a fegyház vagy a rendőrség szállítatta a kórházba, hogy rajtuk gyakoroljunk.
Annabell, bármilyen harcedzett lány is volt, elfogta a rosszullét és Lizát leváltva a meszkalin kaktusznál, odament hányni.
Mire épp végeztek, látták a gépüket felszállni.
- Siessünk, elvesztegettünk itt egy csomó időt – mondta Matt.
Lesiettek a metróba, ahonnan éppen nagy tömeg áramlott kifele a reptér irányába. Valóban, úgy tűnt, mindenki Mexikóba utazik. Szerencséjükre, a város másik irányába igen csekély volt az utasforgalom, így könnyedén eljutottak a West End végállomásig, ahol az információk szerint a nagy autóbérlő telepek voltak.
Az, amelyet kiválasztottak, óriási nagy volt, arra gondolván, hogy inkább megveszik a legszakadtabb furgont, mintsem, hogy kibéreljék, mert a bérelt kocsikat nyilvántartják, s úgy könnyebben akadnak majd a nyomukra.
A metrón megbeszélt haditerv szerint jártak el. A metró végállomása már nagyon a város szélén volt, ahol csupa gyanús alak lézengett az utcán. Az egyik, két ház által közrefogott telken fiatalok kosaraztak az USA Nemzeti Kosárlabda Válogatottjának jövendőbeli fiatal tehetségei. Matt, aki maga is tekintélyes külsejű, magas férfi volt, valaha kosarazott. Az utcára kirepülő labdát bepattogtatta a pályára, majd olyan hárompontosat dobott a fiúknak, hogy azok elismerően füttyentettek neki és odajöttek kezet fogni, gratulálni.
- Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte tőle a rangidős. – Megtanítod nekünk?
- Persze, ha eláruljátok, hogy hol van itt a legközelebbi autókölcsönző telep.
- Két utcasaroknyira. Végigmész az Abraham Lincoln sugárúton, majd a másodiknál jobbra befordulsz a Star Trek Streetre. De kik ezek a csinos lányok veled? – lestek a Matt háta mögé a kosarasok.
- Á az egyik a csajom, a másik a húgom – füllentette Matt. – Itt a trükk, megmutatom, aztán rajta fiúk, csak gyakoroljatok szépen.
- Pedig szívesen megmutatnánk mi is nekik, hogy mi a csízió – kacsintott az egyikük. – Jó utat nektek.
- Srácok, ha valaki keresne bennünket, színünket se láttátok, oké? – mondta előrelátóan Matt.
- Á mi nem látunk, nem hallunk, csak kosarazunk – nevetett a rangidős, aki kiemelkedett közülük. Kezet nyújtott Mattnek bemutatkozásképpen: - Steve vagyok, George Stevenson – mondta - mert senki nem hív az eredeti nevemen. Itt a számom, ha bajban vagytok, csak hívjatok.
- Oké, köszi! Sziasztok – köszönt el Matt. – Gyerünk lányok - szólt Lizának és Annabellnek, akik szépen mosolyogtak és integettek.
A tűző napon, a rekkenő forróságban végiggyalogoltak az Abraham Lincoln Streeten, ami úgy tűnt, sohasem akar véget érni. Liza már nagyon elfáradt, a tizenöt centis magassarkúja teljesen feltörte a lábát, a lábujjai tele voltak vízhólyagokkal. Szegény már sántikált is.
- Mi bajod van, Liza? – kérdezte Annabell.
- Ez a nyomorult cipő, már járni is alig bírok.
- De minek jöttél ebben? Nincs egy normális cipőd? – kérdezte tőle a barátnője. – Néha, komolyan, nem értek egyes nőket. Minek járnak magas sarkúban, ha nem bírják?
- Ki gondolt erre, amikor elindultunk? – kérdezte panaszosan Liza.
- Van egy ötletem, lányok! - kiáltott fel Matt. - Ott egy szupermarket, menjünk be, vegyünk Lizának egy olcsó cipőt, meg élelmet is vásárolhatunk az útra, mert én, őszintén,kezdek éhen halni.
- Én is – mondta Annabell. – Már rég a gépen ülnénk és a chili-s babot ennénk a mexikóiakkal, ha ezek a rendőrök nem grasszáltak volna a reptéren. Jó ötlet – tette hozzá Liza. – Még két perc, leveszem a cipőmet és mezítláb megyek végig a forró aszfalton.
Be is mentek az olcsó szupermarketbe és mindent megvásároltak, amit szemük-szájuk megkívánt. Üdítőket, söröket, sütni való kolbászokat, kifliket, cukormázas fánkokat, patogatott kukoricát, gyümölcsöket, mindent, amit a forró klíma kínált. Matt félrevonult, mert azt mondta, hogy szüksége van egy-két férfi holmira. Liza meg egy sportos szandált és egy vászoncipőt vett, ami nem nyomta a lábát. Annabell hasát fogva, kétrét görnyedve röhögött.
- Hát te meg, hogy nézel ki? – kérdezte.
- Nem mindegy? A lényeg az, hogy járni tudjak – mondta durcásan a szőke lány. – Habár valóban szokatlan tőlem ez a viselet… visszaváltozni vászoncipős farmeros lánnyá, amilyen régen voltam.
A szupermarkethez közel húzódott a Star Trek Street, de egyáltalán nem volt olyan izgalmas, mint a filmsorozat. Egy-két elhagyatott ház, egy nagy autótelep állt rajta és egy kiszáradt növényzettel borított domboldal a háttérben. Amikor odaértek, látták, hogy valóban rengeteg itt az autó, és hogy a telep szélén egy kis üvegépület áll, ahol a kölcsönzést lehet intézni. Benne egy nagyon kövér férfi ült, kikopott ingben, világoskék farmerben és előtte a pulton egy nagy big mac volt, egy hatalmas adag sült krumplival és óriási adag jeges kólával. Liza így szólt a barátaihoz:
- Bízzátok rám, majd én odamegyek. Intézem az autót.
- Miért pont te?
- Mert így kaphatunk árengedményt.
- Rendben – mondták szinte kórusban Matt és Annabell.
- Azért maradjatok a közelben – mondta Liza, miközben benyitni készült. – Nem bízom a kéjenc képében.
- Oké, számíthatsz ránk.
- Jó napot – köszönt illedelmesen a szőke lány, amikor belépett az autókölcsönző ajtaján.
- Jó napot ifjú hölgy – felelt a kövér kölcsönző. – Miben segíthetek magácskának?
- Kocsit szeretnék venni.
- És mennyit szánna rá? – kérdezte.
- Úgy kétszázötven dollárt – mondta Liza.
- Hát ennyiért nincs itt autó – felelt a tulaj. – A legolcsóbb kocsi is négyszáz dollár. De talán meg tudunk másképp is egyezni – kacsintott szinte nyáladzva.
- Nem lehet, itt a barátom – mondta Liza, miközben mélyen behajolt, hogy dekolázsát látni lehessen. Közben elővette a pénzt. – Nos kell, vagy sem?
- Oké kishölgy, egyezzünk meg háromszáz dollárban és viheti, ami tetszik.
- Kettőnyolcvan – tette hozzá a lány, aki született kereskedőnek bizonyult.
- Rendben, de csak azért, mert jó napom van – böfögte a tulaj.
Lizának az volt a szerencséje, hogy nem volt egyedül, mert a pasasnak a szeme sem állt jól.
Kinn már várták a barátai, majd a rekkenő hőségben elsétáltak a furgonokig. Végül is egy Grand Cherokee Jeep-et választottak, egy tíz éves, ütött-kopott jószágot, ami nem kelt feltűnést. Amikor a dagadt tulaj látta, hogy milyen ócska kocsit akarnak megvenni, megesett a szíve rajtuk és azt mondta:
- Cicababa, ezt megkapod kettő ötvenért is.
- Köszönöm szépen uram, tessék, itt a pénz – nyújtotta oda sietve Liza a gyűrött bankókat.
- És aztán hova lesz a séta? Tán Mexikóba?
- Á, csak kirándulunk kicsit a hegyekben – füllentett Matt.
- Köszönjük a kocsit – tette hozzá Annabell.
Gyorsan bepakoltak az autóba és elindultak. Tucsonból kifele a tízes, majd a nyolcas út tűnt a legcélravezetőbbnek nyugat fele, azonban félő volt, hogy ott rájuk találnak. Ezért a városból nyugatra Sells, majd Why felé vették az irányt. Sells, ez a kiszáradt, szürke, porlepte település, amit alig egy-két cserje és olajfa díszített, egy kiábrándítóan sivár hely volt. A házak felének ablakai bedeszkázva, a falak összegraffitizva. A városból kifele vezető utat barnásszürke kősivatag övezte, a távolban hegyek kékesszürke kontúrja derengett. .
- Húzzunk innen, de minél gyorsabban – mondta Matt. - Sőt, meg se álljunk a határig.
Még átszáguldottak a Why nevű településen, de az sem volt sokkal szívderítőbb, majd a nyolcvanötös úton lekanyarodtak dél felé, a nemzeti park irányába. Szerencséjükre az autó légkondicionált volt, így nem érzékelték a szörnyű hőséget.
A nyolcvanötös út mentén az Organ Pipe Cactus National Monument mellett mentek el, az előtérben gyönyörű óriás kaktuszok meredtek az ég fele, a háttérben Arizona sziklás hegycsúcsait világították meg a lemenő nap aranyos narancs sugarai. Estefelé értek Lukeville-en keresztül a határ menti településre.
A határátkelőnél azonban megdöbbenésükre nagyon hosszú sor torlódott fel. Kelletlenül álltak be ők is, mert mégis azt remélték, hogy könnyen átjutnak. Már egy ideje álltak ott, közben jócskán falatoztak a finomságokból, amiket összevásároltak, zenét hallgattak. Matt azonban ideges volt, érezte, hogy valami nem stimmel. Türelmetlenül dobolt a kormányon, miközben a lányok kártyáztak, majd Liza kisminkelte Annabellt, aki azért titkon csodálta őt és megkérdezte, hogyan is kell ezt a sminkelést művelni. Amikor a másfél kilométeres sor csak alig haladt egy kicsit, Matt így szólt:
- Lányok, én kiszállok körülnézni, sehogyan sem tetszik nekem ez a várakozás.
- Nem lehet, hogy csak az ünnep miatt van? – kérdezte reménykedve Annabell.
- Szerintem nem, de várjuk ki a végét – felelt Matt, akinek, mihelyt kiszállt a légkondicionált autóból, megcsapta fejét az elviselhetetlen hőség. Szerencsére legutóbb Texasban, igen előrelátóan, beszerzett magának egy cowboy kalapot, egy ahhoz hasonlót, amilyet a Dallas című sorozatban visel nagy előszeretettel az Ewing család, vagy amilyet Clint Eastwood húz a fél szemére, amikor western-hőst alakít a mozivásznon. Ez a kalap megvédte őt hőségtől, széltől, esőtől. Most Matt is jól a szemébe húzta a sajátját, hogy senki se ismerje fel.
Elsétált a kocsisor mellett, mire fel sokan elkezdték követni a példáját és az emberek ki-kiszálltak a kocsikból.
Matt, mivel magasra nőtt, messzire ellátott, és ahogy ott nézelődött, látta, hogy a sor elején több rendőr is szimatol a kocsik körül. Benéztek az autókba, leszállították az utasokat, felnyittatták a csomagtartókat, volt olyan is, akit megbilincseltek az autókból előkerült kisebb csomagok miatt. Valószínűleg, az ünnep előtti lazaságot kihasználva, sokan akartak kábítószert csempészni, vagy egy-egy kisebb adaggal átmenni pár napra bulizni Mexikóba.
Matt-nek már korábban is rossz előérzete támadt a határátkelőhelyekkel kapcsolatban. Hiába kerülték el Tucsonból a határhoz vezető utat, ha itt fennakadnak. Visszament a Cherokee-hoz:
- Lányok, tűnjünk el innen! – adta ki a rendeletet.
- Annabell és Liza kérdően néztek rá.
- A sor elején a rendőrség szaglászik, volt, akit bilincsben vezettek el – mondta türelmetlenül.
- Szerinted minket keresnek? – kérdezte idegesen a barna lány.
- Nem feltétlenül, de az is lehet, hogy igen.
- És akkor hogyan tovább? – kérdezte Liza.
- Úgy, hogy kifarolok az autóval, hátratolatok, megfordulok és elmegyünk valamerre Arizonában, akár a kaktuszos műemlék felé, csak el innen. Útközben felhívjuk Steve-et, ő az egyetlen esélyünk, hogy átjussunk és megtaláljuk Brandont.
- Az Organ Pipe Cactus National Monumenthez akarsz menni? –kérdezte Liza.
- Pontosan – felelt Matt, aki közben óvatosan manőverezve kiállt a sorból, egy ideig lassan hátrafele tolatott, aztán egy poros mellékútnál útirányba állt és elporzottak.
Aki látta őket, arra gondolhatott, hogy elunták a várakozást.
- Hívd fel Steve-et, Liza – mondta. – Beírtam a számát a telefonba… és mond meg neki, hogy az Organ Pipe Cactusnál várjuk.
- De mi a fenét fogunk ott csinálni éjszaka? – kérdezte idegesen Annabell.
- Letáborozunk – mondta rezzenéstelenül Matt.
- Hogyan? A kocsiban? – hüledezett Liza.
- Nem. Ha majd megállunk valahol pihenni, akkor látni fogjátok, hogy amíg ti a cipőt próbálgattátok a szupermarketben, addig én mit vásároltam be. Vettem sátrat, hálózsákokat, tűzrakó eszközöket.
- Elképesztő vagy! – mondta izgatottan Liza. – Ezért olyan nehéz a hátizsákod?
- Persze! – vigyorgott Matt. – Biztos voltam benne, hogy nem lesz olyan könnyű az átjutás a határon…
Most a férfi volt az, aki lenyűgözte kalandor társait. Liza még időben telefonált Steve-nek, mivel számítottak rá, hogy a hegyekben nem lesz térerő. Steve megígérte, hogy hajnalban eljön értük és segít az átjutásban.
Be is hajtottak a nemzeti parkba, majd egy földúton fel a hegyekbe. Kerestek egy óriási, csodálatos kaktuszokkal övezett lapályt és ott kipakoltak, majd felhúzták a sátrat, letáboroztak, tüzet raktak és kolbászt sütöttek. Közben egészen rájuk esteledett, ragyogott felettük a csillagos nyári égbolt és világított a telihold. Gyönyörű, tiszta este volt, a tejút apró lámpásainak miriádjai világítottak a három vándornak, akik rég elfelejtett dalokat énekelgettek gyerekkorukat felidézve. Egyszer csak Liza megszólalt:
- Vajon megtaláljuk ezt a Brandon gyereket? Már nagyon hiányzik.
- Nekem is – tette hozzá Matt.
- Vajon hol lehet? – kérdezte Annabell.
- Majd holnap remélhetőleg kiderül – felelt Matt – most feküdjünk le, lányok. Ma nehéz napunk volt és holnap is az vár ránk.
- Te nem alszol velünk? – kérdezte incselkedve Annabell.
- Jó lenne, de ti kényelmesebben elfértek a sátorban, én meg itt kinn a tűznél vigyázok rátok, a meleg hálózsákban nem fogok megfázni. Holnap pedig át kell jutnunk a mexikói Sonora államba.
Éjszakára igencsak lehűlt a levegő. Mindenki nagyon fáradt volt és gyorsan elaludt.
A felkelő nappal együtt Steve is megérkezett a táborhelyükre, ő ébresztette őket.
Matt nem hitt a szemének, többször is megdörzsölte.
- Mi a fene, haver? Te, indián cuccban? Hogyhogy? – kérdezte, miközben kezet fogtak.
- Úgy, hogy én Navajo törzsbeli indián vagyok, üdv az őseim földjén – mosolyodott el Steve.
- Könnyen megtaláltál?
- Igen, hiszen nyomolvasó vagyok. Na, de mondd el Lopakodó Tigris barátodnak, miben segíthet.
- Át kell jutnunk a határon Mexikóba.
- Ezt sejtettem, de miért pont errefelé?
- Azért, mert keresnek bennünket és azt gondoltuk, hogyha egy félreeső határátkelőhöz megyünk, akkor ott nem talál ránk a rendőrség.
- Engem kellett volna megkérdezned, még a kosárpályán. – csóválta meg a fejét Lopakodó Tigris. - Keltsd fel a lányokat, mert visszamegyünk. Nogalesnél fogunk átkelni, Tucsontól délre. Ott biztonságos, vannak ott barátaim. – mondta. – De mi célból utaztok? Mert rossz ügyet nem támogatok. Ha drog vagy valami más van a dologban, akkor máris eltűnök, ahogy jöttem.
- Nem, dehogy! Egy 12 éves fiút keresünk, akit Brandonnak hívnak, meg kell mentenünk.
- Jó, abban partner vagyok, de azt kell tennetek, amit mondok, ellenvetés nélkül.
- Rendben, felköltöm a lányokat és mehetünk.
Lisa és Annabell, mint gyakorlott kalandorok, már meg sem lepődtek azon, hogy új útitársat üdvözölnek Steve képében, kora hajnalban.
Az indián srác pillanatok alatt megrakta a tüzet a kávékészítéshez, úgy, hogy igénybe sem vette Matt tűzgyújtó szerszámait. Ahogy a lángok fölé hajolt és mintás indián ruhájának rojtjai alól elővarázsolta az ütött-kopott kávéfőző ibrikjét, kékes-fekete haja a szemébe csúszott kicsit.
Annabell, aki korábban nem volt nagy véleménnyel a rézbőrűekről és a mexikóikat is muchachóknak nevezte, érezte, hogy eldőlt a sorsa, első látásra beleszeretett Lopakodó Tigrisbe. Steve sötétszürke, zöldes árnyalatú szeme különlegessé tette őt a törzsében, hisz nem barna szemmel született, mint a testvérei. Magas homloka volt, tökéletes, hibátlan fogsora nevetés közben mindig kivillant. Barátainál sokkal okosabb volt, habár ezzel ő nem kérkedett és igyekezett a háttérben maradni mindig. Törzsfőnökük, aki nagyapja volt, felismerte unokájában a nagyszerű képességeket és mindenre megtanította, amit generációkon keresztül a nagyapák adtak át az unokáknak: a nyomolvasást, tűzrakást, a vadászat fortélyait, illetve mások gondolatainak olvasását, szándékainak felismerését, a varázslást, indián rítusokat és szertartásokat. De egyébként Lopakodó Tigris született gyógyító volt, minden képessége megvolt hozzá.
Ezen kívül elvégezte a kaliforniai egyetem gazdálkodás és menedzsment szakát, mert tudta, hogy őt nem fogja boldoggá tenni a rezervátumi élet. Már most, fiatalon jól menő vállalkozása volt Tucsonban, de a barátai számára ő mindig a délutánonként kosárlabdát pattogtató srác maradt.
Mintha megérezte volna Annabell érdeklődését, neki nyújtotta oda az első, forró kávéval megtöltött bögrét. Liza egy kicsit meg is sértődött, mert megszokta, hogy mindig „ő a szép” és ezáltal az első mindenhol, és a férfiak az ő kedvében szeretnek járni, de aztán nem törődött vele, mert igazából neki Matt tetszett. Törte is a fejét, hogy mi lesz, ha Annabell lecsapja a kezéről, de látta, hogy kezd kialakulni valami Steve és Annabell között, ezért szó nélkül elfogadta a második odanyújtott bögrét. Matt a háttérben vigyorgott és szendvicseket készített a reggelihez. Amikor túl voltak a reggelin, akkor Steve így szólt:
- Annabell, volnál olyan kedves mellém ülni a kocsimba? Nem bánnám, ha beszélgetnénk, miközben vezetek. Matt, ti meg gyertek utánam, visszamegyünk Tucsonig, mert el kell pakolnom egy-két holmit még az útra és onnan aztán a 19-es autópályán fogunk Nogales felé lemenni.
- Igen, rendben van, barátom – felelt Matt meleg hangon, mert neki is nagyon szimpatikus volt Steve.
Annabell meg azon vette észre magát, hogy az indián férfi olyan magnetikus hatással van rá, mint még soha senki életében és bárhova követné őt, ahova csak mondja. Világéletében tüskés, harcias nő volt, aki zsebkéssel a csizmaszárában, vagy a bakancsában járkált, akit az utca nevelt, és aki örökké verekedett. Lelke mélyén azonban mindig is reménykedett abban, hogy egyszer mégis ráköszönt a szerelem egy klassz férfi képében, és érezte, hogy ez a pillanat most jött el. Boldogan hajította be a hátizsákját Steve furgonjába és csak annyit mondott kissé meglepődött barátainak:
- Jó utat nektek is.
Amikor kihajtottak a nemzeti parkból, Matt fapofával így szólt:
- Jól itt hagyott minket.
- Féltékeny vagy? – kérdezte Liza, aki a napellenző lehajtható kis tükrében rúzsozta a száját.
- Ellenkezőleg, mulattat, mert soha nem láttam Annabellt még ilyennek.
- Vagyis elfelejtettél rá nőként tekinteni?
- Ilyet nem mondtam, de valami ilyesmi – tette hozzá, ahogy vezetett.
Ez nem teljesen volt igaz, erotikus álmairól azért mégse akart beszámolni Lizának, viszont kicsit irigykedett Steve-re a lelke mélyén, mert ő sohasem volt ilyen azonnali hatással a nőkre. Neki mindig meg kellett dolgozni a sikerért. Pedig, ha tudta volna, hogy Lizára pont ilyen hatással van, csakhogy ezt nem vette észre. Mattnak néha pont az nem tűnt fel, ami a szeme előtt volt.
Liza magában mosolygott, mert tudta, hogy az idő neki dolgozik. Matt volt az álmai férfija, egy okos, magas orvos, aki ráadásul kalandor természetű is. Tudta már, hogy mi lesz az, amivel leveszi a lábáról. Matt imádta a pizzát, így Liza arra gondolt, hogy mihelyt alkalma adódik rá, megsüti majd neki a világ legfinomabb pizzáját.
Mikor megálltak tankolni, Steve így szólt:
- Tucsonban felugrunk a lakásomra a cuccaimért, mert, ahogy elnézem, egy-két napot eltöltünk majd Mexikóban. Dél felé fogunk a határhoz érni, addigra már jól megéhezünk. Mit szólnál hozzá Liza, ha ott pizzáznánk egy nagyot, mielőtt a Brandon gyerek keresésébe kezdenénk. Mit gondolsz, Matt benne lesz? – kérdezte vigyorogva, tanújelét adva annak, hogy olvasni képes a mások gondolataiban.
Liza nagyon hálás volt érte és visszamosolygott:
- Hát persze Steve! Matt, te egyetértesz? –kérdezte tőle.
- Persze, tudjátok, hogy imádom a pizzát.
- Jó, ezt megbeszéltük – mondta az indián srác. És visszaült a kocsiba Annabell mellé.
Meg sem álltak Tucsonig. Steve lakása, ami a tizenötödiken volt egy régi típusú társasházban, meglepően barátságos volt és nem nagyon zsúfolt. Szőttesek, szőnyegek, alacsony fonott bútorok, egy kényelmes heverő, az erkélyen pedig, amely egy nagy focipályára nézett, gyönyörűbbnél gyönyörűbb kaktuszok. Az egész lakáson az indián kultúra iránti tisztelet és szeretet érződött. A falon fekete-fehér fotók voltak Steve indián törzsfőnök nagyapjáról, testvéreiről, szüleiről, egy rituális tollas fejdísz, egy totemoszlop kicsi, faragott mása, de cd-k és könyvek is, és sehol egy nőről készült fotó.
Annabell kicsit meg is lepődött, de meg is könnyebbült. Mindig úgy képzelte, hogy egy ilyen klassz férfit nők sokasága ostromol, de ezek szerint nagyot tévedett. Steve évek óta magányos volt, amióta a barátnője a szüleivel együtt elhunyt egy autóbalesetben.
Megittak egy finom limonádét, amit Lopakodó Tigris facsart ki nekik citromból és narancsból, majd elindultak Nogales felé.
A Tucsonból délre kivezető tizenkilences úton mentek le a határ felé. A kiszáradt, sivatagos táj és a távoli, sziklás hegyek egyhangú látványát időnként egy rendezettebb település törte meg. Sahuaritában zöld területek, tavak és a házak előtti úszómedencék enyhítették a kibírhatatlan forróságot. Az út menti felszántott földek, a városban a tóparti ranch-ek, a sportklubok, az amfiteátrum közel sem volt olyan sivár a látvány, mint a másik út menti porfészkek.
Eljutottak a Green Valley nevű településhez is, ami szintén rendezett látványt nyújtott, jó szállásokkal, éttermekkel. Matt vezetés közben ezt mondta:
- Liza, nekem jó előérzetem van, azt hiszem a jó szerencsénk vezérelte elénk Steve-et, előbb-utóbb meg fogjuk találni Brandon gyereket.
- Én is azt hiszem, Matt. Igazság szerint nem nagyon szoktam bízni a férfiakban, de benne mégis megbízom.
- És bennem? Bennem bízol? – kérdezte Matt félig viccesen, félig komolyan.
- Nem tudom eldönteni – felelt kicsit nyafogva Liza, mert be nem vallotta volna neki semmi pénzért, hogy mennyire odavan érte. Liza nagyon tetszett a férfiaknak és ez tetszett neki is, de az zavarta, hogy mindenki, kivétel nélkül ki akar kezdeni vele. Nem tartotta kötelességének viszonozni is a közeledést.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között érkeztek a határ előtti utolsó benzinkúthoz. Steve így szólt:
- Barátaim, most pedig menjetek be a mosdóba és öltözzetek át mexikói ruhákba.
- Miért? – kérdezte Liza.
- Miért? Azért, hogy ne keltsünk feltűnést a határon. Neked, Liza, hoztam egy fekete parókát is, itt van a szatyorban. Kérlek, tedd fel.
Liza, Annabell és Steve elvonultak és valóban teljes átalakuláson estek át. Amikor kijöttek, Steve szétosztott közöttük három útlevelet, amelyekben mexikói nevek szerepeltek.
- A határig jegyezzétek meg a neveiteket. Siessünk, találjuk meg ezt a Brandont. Nem szeretem, ha tizenkét éves gyerekek tűnnek el.
Az arizonai Nogalesből a mexikói Heroic Nogalesbe való átjutás teljesen simán ment. A határőrök annyit láttak, hogy holmi mexikóiak mennek haza az ünnepre, ezért nem is törődtek velük, az irataikat meg se nézték, a csomagjaikra is csak futó pillantást vetettek. Mivel Steve csomagtartója tele volt a „rokonoknak szánt ajándékokkal” és ő maga indián volt, csak intettek, hogy haladjanak. A városban áthaladtak egy vasúti sínen és bekanyarodtak egy street art alkotásokkal borított fal előtt. Majd az út a vasúti sín mentén haladt, társasházak hosszú sora mellett.
A jó éttermeiről és szórakozóhelyeiről híres, Sonora állambeli, mexikói Nogalesben leparkoltak egy kétemeletes ház előtt, amelynek a földszintjén boltok voltak, kiaggatott ingek és ponchók, és a házon feliratok: Guadalajara Curios, Nuevo Mexico Curses, Pizza Manuel. Steve határozott léptekkel ment be, barátai követték. A földszinten egy teraszos ivó és pizzázó volt, az utcára kirakott asztalok mellett iszogató, eszegető emberekkel, akik itt frissültek fel a nagy melegben.
Steve a pultossal fogott kezet és ezt mondta:
- Buenos dias segnor, hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Az alacsony, kövérkés képű, mexikói pultos úgy nézett a fiatal férfira, mint egy jelenésre:
- Steve, George Stevenson! Hát hol jársz itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte. Ledobta törlőrongyát a pultra, kijött mögüle és átölelte, hátba lapogatta barátját.
- Jöttünk megnézni egy kicsit az ünnepet, elhoztam a barátaimat is.
- Hát Isten hozta őket is – mondta. – Manuel vagyok. Nagy kezét odanyújtotta Mattnek is és jól megrázta. Lizának és Annabellnek kezet csókolt. – Üdvözlöm önöket hölgyeim. Steve barátai az én barátaim is. Rosa – kiáltott be a konyhára, – hozz nekünk búzasört a benti hordóból és Manuel legjobb pizzájából négyet.
- Jól van drágám – szólt ki a felesége, – hozom.
Kimentek a teraszra, egy csendesebb sarokban lévő asztalhoz és leültek. Miután Rosa, Manuel kis kövérkés, mosolygós arcú felesége kihozta a söröket, majd később a pizzákat, a férfi így szólt.
- Nos, Steve barátom, ismerlek már annyira, hogy tudjam, hozzám akkor szoktál fordulni, amikor bajban vagy. Mondd, igazából mi járatban vagytok?
- Hát Manuel, mint mindig, most is a lényegre térsz. Akkor mondom is: a barátaim, Matt, Liza és Annabell, ez a gyönyörű lány – tette hozzá és mosolyogva ránézett Annabell-re, aki fülig elpirult – keresnek egy tizenkét éves fiút, akinek a neve Brandon. Körülbelül egy hete tűnt el rejtélyes körülmények között. Gyanújuk szerint Mexikóba hozták, talán pont ide. Segítened kell őt megtalálni minél hamarabb.
- A kedves barátaid mit gondolnak erről az ügyről? Kíváncsi lennék az ő véleményükre is. Mivel nagyra tartom a nők megfigyelőképességét, először a hölgyeket kérdezném, mit gondolnak, mi az előérzetük?
- Azt feltételezzük – kezdett bele Liza, - hogy elrabolták.
- Mire alapozza a feltevését? – kérdezte Manuel, aki korábban hadnagy volt a Mexikói Rendőrségen, de két éve nyugdíjba ment és átvette az apjától a családi vállalkozást, az ivót, pizzázót és családi panziót.
- Arra, hogy találtunk egy fotót… – és megmutatta.
- Értem – felelt a férfi, aztán Annabell felé fordult:
- És ön Annabell, hogy látja a dolgot? – azonnal feltűnt neki, hogy Steve-nek tetszik ez a lány és a lány zavarban van, ezért megpróbálta fenntartani a kellő távolságot.
- Én úgy gondolom, hogy elrabolták, tán a mexikói drogkartellek egyike lehet a felelős – felelt a lány.
- Köszönöm. Most pedig lássuk, Mattnek mi a véleménye?
- Úgy látom, hogy ha eltűnt és ezt ilyen rejtélyes módon tette, akkor valahol ott juthatott át a határon, ahol mi egyébként nem tudnánk, például az USA-mexikói határ alatt húzódó csempész-alagutak egyikén, ahol csillékben szállítják a kábítószert és drágaköveket.
- Honnan tud ön erről? – kérdezte Manuel, akinek mosolya változatlan volt, de maga is meglepődött a boncmester felkészültségén.
- Tájékozódtam – felelt blazírt arccal Matt.
- Köszönöm az információkat. Most azt javaslom, szálljanak meg itt, a panzióban, a Flórában, ahol természetesen a vendégeink – mondta Manuel. – Ha felfrissítették magukat, közösen nekiállhatunk a keresésnek. Kezdetét veszi a mexikói kaland - mosolyodott el ravaszkásan, - aminek ugyan a feleségem nem fog örülni, mert azt gondolta, hogyha nyugdíjba megyek, békésebb vizeken fogok evezni. De ez az ügy felkeltette az érdeklődésemet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése