Margitszigeti és zsámbéki kirándulás extrákkal

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.

Zsámbéki templomrom. A magyar középkor, romanika és a gótika egyik legpompásabb és viszonylag épen maradt emléke. Mi nem voltunk olyan szerencsések, mint a nyugati népek, hogy a katedrálisaink épségben megmaradjanak, mert a történelem viharai végigsöpörtek a Kárpát-medencén, de az 1124 éves magyar államiság és a nyugatról hozott éptítészeti tanulságok pompás példánya. Persze kétséges a mai nyugati katedrális égéseket látva, hogy nem jutnak-e hasonló sorsra, mint a mieink. 

A történet a két Covid-hullám közti békeidőkből való. 

Régen én voltam a nagy itthon ülős. Folyton itthon "punnyadtam", azt leszámítva, hogy eljártam dolgozni, néha biciklizni, színházba, meg moziba. Imádtam filmeket nézni, meg olvasni, vagy valamit rendberakni, súrolni. Bosszantanak is azok a nővédelmi cikkek, mert alapvetően nagy nőjogi szószóló vagyok, nem ilyennek születtem, de azzá váltam melyek azt taglalják, hogy a karantén a női egyenjogúságon ejtett csorbát, azzal, hogy a nőknek megint otthon kellett maradni főzni, takarítani és gyereket nevelni. Na bumm. 

Ez szerintem egy bődületes marhaság, úgy ahogy van. Több okból is. Életem legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb időszaka volt, amikor a frissen született gyermekemmel a szépen berendezett, új lakásunkban itthon lehettem, sokat mókáztunk, nagyon sok baba receptet próbáltam ki a főzésben, írtam, s mindig kipihent voltam. Csak aztán kezdtem vágyni a munka és társaság után így a gyerek elment bölcsibe, én meg dolgozni és ez így volt jól. Az apja még velünk volt és nyaranta öten utaztunk a szüleimmel nyaralni, például Horvátországba és imádtuk.

A Duna a Margit hídról nézve. Épp egy hajó hasítja a vizet, a felhők egészen fantasztikusak, kékes-szürkék, mintha ecsettel festették volna őket. 

Tehát a karantén engem nem vetett vissza, csak inkább lelassított abban az őrületes életstílusban, amiben voltunk a gyerekkel. Egyedülálló szülőként ugyanis férfi módjára, három helyen dolgoztam egyszerre !!! az elmúlt években, esküszöm nem tudom, hogy hogy bírtam ki és rémesen hajszoltam a gyereket, hogy tanuljon, hogy bejusson a középiskolába. Pedig alapvetően nem vagyok hajszolós szülő, de a középiskolai felvételi annyira idegölő volt, a mindenféle előkészítőkkel, különórákkal és a sok iskolai tanulnivalóval, hogy egy óriási pihenésként fogtam fel, hogy két hónapig itthon voltunk. 

A szökőkút a Margit-szigeten. Nem látszik, de itt jó hűvös volt, a kút nem zenélt, de így is nagyszerű látvány.

Persze az emberben mindig felmerül a kérdés, a mi van, ha de alapvetően hívő ember lévén, tudom, hogy Isten kezében voltunk, vagyunk. Két okból is, mert Istennek gondja van virágra, madárra és nekünk is volt egy meleg otthonunk, ahol meghúzhattuk magunkat és volt mit ennünk és nem lettünk betegek. Aki ennek áldásait nem látja meg, az nem akarja meglátni és hiába is magyarázom. Semmi sincs véletlenül. Mindig azokra a szerencsétlenekre gondolok, akiknek nincs munkája, vagy otthona. 

A Margit-sziget a hídról nézve, szeretem, hogy a korlát sárga. Keretet ad a képnek, mint a reneszánsz festményeken. Szeretek egyedül lenni, amikor fotózok. 

A karantén tehát nem vetett vissza, ezért a "látszólagos tétlenségre" kényszerülés mindenféle felfokozott szellemi és fizikai tevékenységre sarkallt, amiről már korábban írtam. A Szüleim, akik különben "civilben" művészek olyan gyönyörű kertet alakítottak ki most, amilyen húsz éve nem volt. Egyet azonban elhatároztam, hogyha véget ér a karantén, én, aki nem vagyok az a nagy utazós, a nyakamba veszem a magyarországi világot és mindent megnézek, amit akarok. Vagyis a szabadnapjaimat nem a szokásos mosással, főzéssel és porcica vadászattal fogom tölteni, hanem vagy biciklizek, vagy kirándulok és erre ambicionálom a családomat is. Múltkor már voltunk a lányommal és a barátnőjével a Gellért-hegyen. 

Tegnap, meg elindultam a Margitszigetre. Ugyan hívtam a lányomat is, de neki nem volt kedve kimozdulni, meg inkább főzött otthon, így egyedül mentem. Kezdetben kicsit rosszul esett, de rendkívül szabadnak éreztem magam attól, hogy ráléptem a Margit-hídra és baktattam a sziget felé. Olyan embernek, aki nem tartozik másnak elszámolással, magam mögött hagyva a régi fájdalmakat, az összetört szívet, hogy annak szenteljem magam, ami mindig is akartam lenni, sportosnak, szabadnak és örömtelinek. 

Épp elhagyom a sétám helyszínét a szigetet, de nem állom meg, hogy a pompás sárga korlátot, amit az utóbbi években újítottak fel és a hídat, alatta a csillogó Dunával le ne fényképezzem. 

Persze azt azért nem hallgatnám el, hogy vannak dolgok, amik még mindig bosszantanak és nem azért, mert én mindig mindenkor annyira tökéletesen jólnevelt lennék, de törekszem rá. Meg tudom érteni, hogy az autósok miért bosszankodnak a bicikliseken és miért bilincselt meg a rendőr a múltkor, egy malacként hisztérikusan visító nőt. Az ugyanis áthajtott a piroson a bringájával, mert egyesek tényleg nem tudnak közlekedni és minimális KRESZ tudásuk sincs, amit már az óvodások is tudnak. Szóval az elég széles bicikli és gyalog úton, ahol 2-2 sáv van, a biciklis nem érti miért kell besorolni az egyiknek a másik mögé és pofátlanul a gyalogos sávban teker, mert a haverjával akart dumálni. Én is biciklizem, ezért nem ugrottam odébb, hanem megvártam, amíg kikerül. 

Apám bandukol a zsámbéki romtemplom felé, olyan jó volt együtt kirándulni. 

A látvány viszont, ami a Margit-hídról a szemem elé tárult fenséges volt. A Duna olíva zöldben pompázott, a Rózsadomb íve csodálatosan kirajzolódott, a sziget zöldjeinek sokféle árnyalatában gyönyörködtem, míg a felhők egészen sötét, szürkéskékek voltak. Elgyalogoltam a szökőkúthoz és elmajszoltam a magammal hozott sörperecemet, ami igen jólesett, mert délután kettő volt és ebédidő jóval elmúlt. Épp átadtam magam gyermekkorom kedvenc tevékenységének a szemlélődésnek. Szeretek mindent, ami víz, Duna, tenger, tó, szökőkút, fürdő. Csodálatos madárcsicsergés volt, a békés nézelődésnek szentelhettem magam és nem is voltak sokan a szigeten. Hűvös is volt, meg a szél is fújt és az eső is kicsit csepergett. Régen nagyon fázós voltam, most meg kifejezetten szeretem ezt az időt, meg olvastam is, hogy a sportolóknak is van a hideg edzés, vagyis a hidegben való erősítés, a jég szauna a sérülések gyógyítására, vagy a forró szauna utáni hideg vízben való úszás. 

Bemegyünk a zárókő alá és Anyukámnak magyarázom, hogy a zárókő hogyan összegzi, és zárja le a gótikus boltívekből eredő feszültséget.

A szökőkútat szemlélve egy édes, szőke kisfiú ült a medence szélére és nézte a vizet, ugyanúgy, mint én gyerekkoromban a Duna, a Maros, a Szamos, vagy a Fekete-tenger partján üldögélve. És akkor jött a nagymama, akit inkább nem jellemeznék és repedt fazék hangon ordított a gyerekkel, hogy: "Vigyázz Pistike bele ne ess a kútba". Pistike egyrészt nem volt hülye gyerek, másrészt jó izmos, kis "mokány" gyerek volt, az a vasgyúró, pirospozsgás amilyennek az ember a belevaló kisfiúkat elképzeli. Vagyis az a focizós, fára mászós és életvidám típus. Olyan hat, hét éves lehetett, mosolygós holdvilág arcán kis grübedlik voltak és derűs, vidám kék szeme. A kútban bokáig ért a víz és amúgy is egy kis Buddha nyugalmával ült a szökőkút peremén, így én nem féltettem volna. Repedt fazék hangú nagymama nem csupán ordított, ezáltal kicsit kizökkenve lelki békémből, de elém is állt és egy ideig nem a természeti szépségekben kellett gyönyörködnöm, hanem az ő farában, ami kitakarta a kilátást a szökőkút felé. Feltűnően forgathattam a szememet, mert egy idő után elcsendesedett és leült egy padra, miután a vészterhes jóslatai ellenére sem akart a kiskölyök beleesni a vízbe. 

Minden székesegyház keleti-nyugati tájolású. Keleten a bejárat, nyugaton a szentély. Gótikus volta ellenére kirajzolódik a bazilikális elrendezés. Magasabb főhajó, két mellékhajó.

Utána nekiindultam a további sétámnak és megnéztem minden szépen ültetett ágyást, bokrot, facsoportokat és fotóztam. Láttam futókat is és kicsit irigykedtem. Én magamat alkalmatlannak tartom a futásra, pedig mindenfélét szerettem mindig sportolni, biciklizés, úszás, tollaslabda, kosár, de úgy éreztem erre képtelen vagyok. Aztán lehet egyszer összeszedem a bátorságomat és nekieredek, addig is edzem magam kirándulással és biciklizéssel. 

Szüleim a főhajóba jönnek be éppen. 

Aztán egy mosdóval úgy jártam, mint az egyszeri ember. Pénzbedobós volt, s amikor az előttem lévők már kijöttek, nem fogadta el az érméimet, de az ajtó kinyílt. Mondom magamnak én bemegyek, a szükség nagy úr. Erre nem kinyílt automatikusan? Még szerencse, hogy nem álltam neki a műveletnek premier plánban. Kilépek az ajtón, hogy én belegyömöszölöm az érmét akkor is, erre ott áll egy jóképű, fiatal férfi és megkérdezi tőlem, hogy: "Ez egyszemélyes?" - mondom neki kicsit durcásan: "Persze és még nem végeztem!!!" - mert úgy voltam vele, hogy nem ez az ismerkedés legjobb formája, hogy egyből együtt megyünk be a vécére. És méltóságomat megőrizve elvonultam. Aztán csak nevettem magamon, hogy lehet, hogy csak ismerkedni akart és ezt elszúrtam. 

Itt az oldalhajóban vagyunk, a mellékhajó végét a kis szentély zárja le. Lőrésszerű ablakán süthetett be a nyugaton lemenő nap. Milyen misztikus fények lehettek ebben a templomban, amikor a hívek imára hajtották a fejüket. 

A Margitszigeten csupa romantikus régi emlék jutott eszembe, az egyik az volt, amikor a szüleim baráti házaspárjának szülinapját ünnepeltük és csupa elegáns ruhába öltözve, a kaszinó épületében ettünk egy igazán pompás vacsorát, a fényűző környezetben. 

Utána, amikor szerelmes voltam és az akkori szerelmemmel kézenfogva sétáltam a Margit-szigeten. Vagy, amikor a gyerek kicsi volt és a barátnőmmel, annak kislányával és az enyémmel egy forró nyári napon, amikor majd'szétolvadtunk, akkor végiggyalogoltuk a szigetet, fagyiztunk, majd hajóval jöttünk haza, mert a kislány apja hajóskapitány volt és "értünk jött" a szigetre a Dunán. Olyan felemelő volt.

Az épen maradt mellékhajó szentélye. Lőrés szerű ablak, s minden bizonnyal csodálatos mennyezeti freskó díszítette. A kövek színesebbek ott. Ha alaposan megvizsgálná egy régész csapat bizonyára találna ott festékmaradványokat. 

A zsámbéki kirándulás története előtt, egy kis ismertetőt hoztam Zsámbékról. 

Budapesttől nyugatra 35 kilométerre, a Nyakas-hegy gerincének tövében, a Zsámbéki-medence északnyugati szélén fekszik, és annak névadó települése. Nagyjából a budapesti Margit-sziget középső és északi területeivel pont megegyező földrajzi szélességen található, egy kicsit északabbra. Földrajzilag a Gerecse tájegység egyik nyúlványához tartozik. Környező települések: Tök, Perbál, Páty, Herceghalom, Mány, Bicske, Szomor.

Éghajlati viszonyai közel azonosak a főváros budai oldaláéval, bár nyáron kevésbé melegszik fel, míg télen nagyobb a lehűlése. Évi 550 milliméter átlagos csapadékmennyiségével az ország egyik legszárazabb, mégis egyben legkellemesebb éghajlatú települése.

Párizs, Notre Dame.

A földtörténeti középkorban teljes területét a Tethys-óceán borította. Sekély vizében számos állat élt, mészvázuk ma mindenfelé megtalálható a falu környékén. A következő földtörténeti időszakokban a tenger többször visszahúzódott, majd ismét elborította a medencét. A talajt mészkő és az azt fedő lösz alkotja.

Itt háttal állunk a hajdani főoltárnak, a főhajóban. A jobb oldalt álló torony normál esetben belülről nem látszott. Nézzük meg a valószínűleg fantasztikus rózsaablak helyét, amit minden bizonnyal színes ólom üveggel díszítettek. És vessünk egy pillantást a párizsi Notre-Damera és vegyük észre a hasonlóságot.

Zsámbék túlnyomó része a Zsámbéki-medence nyugati vízválasztó hegyvonulatán belülre, attól keletre esik, de a város közigazgatási területének egy kis hányada a Nyakas-hegy vonulatán túl helyezkedik el, és az ott lehulló, illetve ott fakadó vizek már nem a medence, hanem a Gerecse völgyei felé, észak-északnyugati irányban folynak el. A legfontosabb ezen vízfolyások közül a Bajna-Epöli-vízfolyás, melynek duzzasztással létrehozott vízterülete, a szintén nagyobbrészt zsámbéki területen fekvő Anyácsai-tó a környék legjelentősebb horgászvize.

Azt mondják az ördög a részletekben rejlik. Nézzük meg, hogy a középkori kőfaragó milyen csodát művelt ezzel a kővel, ahogy a növényi indákat kifaragta. Még szerencse, hogy egy házba beépítve találták meg 2011-ben. Így viszonylag épségben maradt meg az utókorra. 

Zsámbék fénykora a honfoglalás utáni századokra esett, mivel a település az Esztergom és Székesfehérvár közötti kereskedelmi útvonal mentén feküdt.

Az 1050-es években kőtemplom állt itt. III. Béla király feleségének, a francia király húgának, Capet Margitnak a kíséretében 1186-ban az országba érkező Aynard lovagnak adományozta Zsámbékot és környékét. E család építtette 1220 körül a korábbi templom helyén a késő román kori gótikus háromhajósbazilikát, amely rom mivoltában is a magyar építészettörténet egyik kiemelkedő emléke. Mellette található – szintén romos állapotban – a premontrei rend monostora. A lovag először udvarházat építtetett, majd a tatárjárás után engedélyt kapott vár építésére. Ekkor épült fel a mai kastély helyén a kővár. A település első lakói az udvarház és a kolostor személyzetéhez tartozhattak, hamarosan azonban a fontos kereskedelmi útvonal mellett letelepedtek iparosok, kereskedők is. A tatárok a templomot a községgel együtt elpusztították, de IV. Béla újjáépíttette. A község birtoklását a 14. század végén a Maróthyakszerezték meg az Aynard családtól.

1467-ben Mátyás mezővárosi rangra emelte. A várat közvetlenül halála előtt fiának Corvin Jánosnak adományozta, aki annak földesura 1504-ig. 1541-ben a törökök elfoglalták Zsámbékot, és 145 évig bitorolták, a fontos útvonal védelmére erősséget építettek itt. 

A templom kertben eső és szélvihar. Az uralkodó szélirány Észak-nyugati. 

A mai nap meg egyszerűen még csodálatosabb volt. Tekintve, hogy a lányom a gyereknapot az apjával tölti rájöttem arra az egyszerű igazságra, amit egyszer Torjay Valter festőművész barátom mondott, hogy az embernek a szülei a legjobb barátai és az így is van. Rájöttem, hogy lévén gyereknap és én a szüleim gyermeke vagyok, így elmentünk Zsámbékra kirándulni. Különös érzékünk van a legnagyobb hidegben kirándulni, például karácsony első napján, dermesztő hidegben Székesfehérvárra. És most zuhogó esőben, szélben erre a csodálatos műemlék, romtemplom helyszínre, ami a magyar románkor és gótika egyik legmeghatározóbb emléke. Ahol egyetemi kiránduláson voltunk Tóth Sándor nagy nevű középkorász-művészettörténész szakemberrel. Ott, ahol megállt az idő, ahol a táj szépsége lenyűgőző és ahol a csend, a szél sűvítése és a hideg, keményen kopogó eső ellenére is rettentően jól éreztük magunkat. Megnéztük a lapidáriumot, azaz a kőtárat és szobrász apámmal, Kocsis Előd, gyönyörködtünk a középkori oszlopfőkben, a boltívekben, Anyukámnak Klárának elmagyaráztam a zárókő és boltívekben rejlő erők és feszültségek lényegét. 

A lényeg ebből a feliratos táblákból is kiderül. Nagyon imádom ezeket. 

Mi is igazán fantasztikus a zsámbéki romtemplomban? Hogy a nyugati építészet hatása érvényesül ezen a pompás vidéken, ahol a földtörténeti középkorban a Thetys-óceán hullámzott. Ennek megfelelően a környéki kőbányákban mai napig olyan köveket találni, amin a tengeri élőlények lenyomatai vannak. A nyugat építészetének legpompásabb tanulságai egyesültek a környék tájának a szépségével, a premontrei rend kultúrájával és a gótika eredményeivel, meg a reneszánszban uralkodó Mátyás király nagyvonalú ajándékával, aki a birtokot fiára Corvin Jánosra hagyta. A korabeli ember belépve azt érezte, hogy Isten hatalmas, ő egy mulandó lény a világban és olyan áhítatot élhetett át, amit csak a csend, a misztikus fények, gyertyák, a freskók és a szent képek látványa még inkább fokozott. A csend, ami itt fogad hasonló lehetett hajnalonta, vagy napnyugtakor, amikor a szerzetesek zsolozsmázva és a falusi hívők imára hajtották a fejüket. Mint ahogy most éreztünk a járvány idején, hogy életünk törékeny és van, ami nálunk sokkal hatalmasabb. 

Pompásan zöldell a fű, a katedrális  egykori valószínűleg fényes kőpadlója helyén.

Természetesen, mint ilyenkor mindig az Apámmal, akivel nagy bolondozósok vagyunk eszünkbe jutott egy bolondos történet, mivel sírköveket is láttunk, hogy mi volt azokkal a kőfaragókkal, akik úgy érezték a 40 évi kolostori szolgálat után, hogy elfáradtak a sok munkában? És úgy képzeltük el a jelenetet, hogy a szerzetes a refektóriumban (kolostori étkezdében) szólt a rendtársainak, hogy ő már elfáradt és pihenni óhajt Isten kebelén és mamuszát az ég felé dobta: "Feldobta a pacskert"- aminek jelentése valójában meghalni, de mi most nem így használtuk. Ekkor rendtársai megértően és jámbor lélekkel fogadva kérését nekiálltak sírkövét kifaragni, ami eltartott egy darabig. Közben szegény rájött, hogy ez annyira nem is jó móka és letett szándékáról. Így sírkövét csak sok év múltával tudta igénybe venni. 

Lapidárium, azaz kőtár. A köveken érezni a középkori mesterek kezének nyomát. Bárcsak még élne hajdani jó tanárom Tóth Sándor, hogy elmagyarázná mi micsoda. 

Később a beengedő, jegyszedő ember Kálmán, nem tudta miért vagyunk olyan vidámak, amikor kifele mentünk nagy boldogan, de még megkérdeztük tőle, hogy hol lehet itt egy jó forró levest enni, mert igencsak át voltunk fázva a zuhogó esőben való mászkálástól. Javasolta nekünk a Hegyalja éttermet, ami gyalog három percre volt a romtemplomtól. Le is mentünk és mire odaértünk, már nagy szeretettel fogadtak, amint a szórólapon is írva volt. A tulajdonost már felhívta ez a kedves, kalapos Kálmán, aki olyan volt, mint egy regény főszereplője. Mikor leértünk már mondták is, hogy válasszunk asztalt. Rettentően élveztük, hogy csak mi vagyunk, mert előző nap lagzi volt, de zuhogó esőben csak az elvetemültek kirándulnak. Ittunk egy isteni forralt bort, amit a tulaj saját kezűleg készített a Nyakas pincészet remek vörös borából, ami ide nagyon közel van és ahova borkostoló túrákat is szerveznek, vagy Márton-napi bulit, ahogy a tulaj mesélte. Legnagyobb örömünkre tájékoztatva volt a jövetelünkről, mert mint az Agatha Christie krimikben, vagy M. C. Beaton klasszikusában az Agatha Raisin krimikben egy ilyen kis településen mindenki mindent tud. 

Forró, citromos raguleves. Igen jól esett a hidegben. 

A forralt bor tényleg nagyon finom volt, volt benne szegfűbors és fahéj. Aki olyan ínyenc, mint én egyből felismeri az ízeket. Utána ettünk egy nagyon-nagyon finom citromos-tárkonyos ragulevest, amit a gazdasszony főzött és az ízvilágból arra tippeltem, hogy erdélyi konyhát visz. Erdélyben szoktunk leveseket citrommal savanyítani. Nagyon szeretjük. A tippem bevált, mert kiderült, hogy a tulajdonos felesége székely asszony és remekül főz. Utána Anyukámmal megkóstoltuk a frissen sült, kemencés túrós pitét, ami a tulajdonosok fiának készült gyermeknapra. Hát az meg egyszerűen mennyei volt. Mintha csak Nagymamám tepsijéből került volna elő. Egyenlő arányban volt a túróban cukor, reszelt citromhéj és egyéb finomságok, mintha a vanília ízét is kiéreztem volna belőle. Mint kiderült az Apámnak a tulajdonossal volt egy csomó közös ismerőse. 

A hely panzióként is működik, ahova felújított szobákkal immár szívesen várják a vendégeket. Biztos visszatérünk ide még. 

Szóval nagyszerűen éreztük magunkat. 

Két nap, két kirándulás, pompás és felejthetetlen élmények. 

Mindenkinek ajánlom, hogy vegye a nyakába a vágyott helyeket és induljon el oda, még ma. Kevés pénzből is lehet utazni. Az élet rövid, de azok a legszebb ajándékok, amiket a szeretteinknek élményként ajándékozhatunk.