A korlátozások vége? Gellért-hegyi kirándulás

Csodálatos kilátás nyílik a Gellért hegyről a városra. A lányoknak magyarázom, hogy ezelőtt az Erzsébet-híd előtt már állt itt egy másik. Ezt a hatvanas években építették. 

Most jelentette be a miniszterelnök Orbán Viktor, hogy hétfőtől Budapesten is feloldják a korlátozásokat, amit nagyon nagyon rég vártunk és nagyon örülünk, de máris nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amit magunk mögött hagytunk. 
Reggel mondtam a lányomnak, hogy menjünk el kicsit kirándulni, mozduljunk ki. Annyira megviselte ez a bezártság, hogy szinte alig akart kijárni. Hiába mondtam el, hogy kell sportolni, mozogni, sétálni, itthon és kint, mert azt nem tiltják, azt muszáj, az szükséges. Tudom, tudom ez a helyzet rendkívüli türelmet és kitartást követelt mindenkitől, de van, amikor elfogy. Azt mondja a gyerek nekem a reggelinél: 
"Én nem vagyok kutya, hogy engem sétáltassál." - mondom neki, nem azért akarok vele sétálni, mert ő kutya, hanem azért, mert mozogni jó és családok szoktak sportolni együtt. 

Hajnal ötkor nézem a csodálatos napfelkeltét. Ezt szeretem a nyár közeledtével. Egyszerűen lenyűgöző. Ha nagyon el lennénk keseredve valami miatt nézzük meg hajnalban a napfelkeltét és egyből jobb kedvre derülünk. 

Ezt leszámítva teljes békességben telt a karantén, ő tanult, én lektoráltam egy könyvet, heti egyszer bementem dolgozni. Mondtam is neki, meg a barátaimnak, hogy egyszer még visszasírjuk ezt az időszakot, amikor sokat lehettünk itthon, kialudtuk magunkat és annyi könyvet olvastunk, annyi filmet láttunk, amennyit nem szégyelltünk megnézni. 
Sorra születtek az új receptek, azaz a kreativitásunk a csúcson volt és arra mindig megkért, hogy mondjam el a főzős csoportban, hogy "ezt ő csinálta" - persze, hogy elmondom feleltem, szeretem, hogy ő is főz és nem mindig nekem kell. Annyira nem volt konfliktus közöttünk, hogy időnként felhangosítottunk egy olyan filmet, amiben valamilyen családi veszekedés volt, hogy azt higgyék a szomszédok, hogy valamin vitatkozunk, mi meg jót nevettünk itthon ezen az ajtó mögött. 

Rálátás az Erzsébet hídra a Gellért-hegyről. 

Apropó szomszédok, nem értettük, persze ez magánügy, hogy amikor mindenki home officeozott miért nem volt kihívás az otthoni főzés?
Nekünk a sütés-főzés a kreativitás maga, arról nem beszélve, hogy az ember az otthoni ételekbe pontosan tudja mennyiből mit rak és nincsenek rejtett zsírok, tartósító anyagok vagy olyan összetevők, amelyek mindenféle megbetegedéseket okoznak. Olykor-olykor mi is szoktunk kaját hazahozni, de nem állandó jelleggel. Amit készítünk az mindig friss, ha túl sok elosztjuk, elajándékozzuk, szülőknek, szomszédoknak. Meggyőződésem, lehet ezzel egyedül vagyok, hogy az okoz annyi ételallergiát, hogy az emberek össze-vissza esznek mindenfélét. 
Meg még olyan butaságok jutottak eszembe a karantén kapcsán, hogy ezzel, hogy maszkot hordunk nem fognak-e bankrablók ezzel a technikával bankot rabolni? És erre hallottam a napokban, hogy egy férfi így rabolt bankot. A kamera felvette és nagy erőkkel keresi a rendőrség. 

Kissé benőtték a fák a kilátást, de ami fontos, azt látjuk. 

Utána meg az jutott eszembe, hogy most a prostikhoz sem járhatnak a kuncsaftok, mert mindenki féltette az egészségét. Hát nem csak a színészeknek, énekeseknek és egyéb előadóknak szűnt meg a munkája az elmúlt időszakban, hanem annak az örömlánynak is, aki felettünk lakik. Nem láttam már férfiakat járni hozzá, akik mindig nagyon feszülten jöttek és szálltak be a liftbe. Mereven köszöntek és lelazultan távoztak. 
Jót nevettem a közösségi médiában hirdetett, társkereső oldalak kommentjein. Azt írták a párt kereső, egyedülálló nők, hogy most a nős férfiak nincsenek fenn, mert ráfanyalodnak az otthoni szolgáltatásokra. Meg, hogy ezeknek az irodáknak a jó része a lehúzásról szól és a többségük tisztességtelen. Még szerencse, hogy nem regisztráltam, ennyi elég is volt nekem. 

Régen szerettek engem ősnaivnak nevezni a családtagjaim, barátaim, de valami hihetetlenül kétszínű, aljas dolognak tartom azt, hogy valaki szerelemből házasodott, mert ugye a XXI. században, ha csak nem az elmaradott világban él valaki, ne mondja, hogy azért nősült, vagy ment férjhez, mert kényszerítették. Utána, meg amikor már nem stimmel valami, nem úgy működnek a dolgok, nincs harmónia, akkor elkezdenek kikacsingatni és házon kívül keresni az örömöket? És tényleg ebben mi a jó? Most meg jönnek a celebek a tévében a házassági videóikkal. Mindent kiárusítanak. 

Kilátás a Döbrentei térre, a Várra és balra a Tabán. 

Én amíg szerelmes voltam a férjembe, 10 évig más férfit "nem láttam", nem is néztem rá senkire. Szóval nem értem, hogy hogy is van ez? 
Benne vagyunk a langyosban, már se szerelem, se szeretet, csak a megszokás, az anyagi érdek és a kényelem és nem váltok? 
Jó úgy veszekedve, egymást marva, lelkileg terrorizálva. És sunyiban meg a társkereső oldalon lesem a leeső friss húst? 
Miért nem váltok? 
Nincs képem, bátorságom a társam elé állni, akinek tulajdonképpen mindennap hazudok, hogy figyelj drágám, unlak, nem kívánlak, idegesítesz, váljunk el? 
Minap is belefutottam egy ilyenbe. Most akkor ilyenkor mi van? 
És nem hiszem el, hogy ezt egy feleség, férj nem veszi észre. Hogy a társa már nem úgy néz rá, hogy hazudik neki reggel, este és délben. Ehhez vagy nagyon butának kell lenni, vagy nagyon meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak valaki. 
S mindezt úgy mesélem, hogy a baráti és családi körömben nagyon sok jó házasságot látok, aminek őszintén örülök. Ígérem egyszer fogok a jó házasságokról is írni, hogy ne higgyétek, hogy ennyire szkeptikus vagyok. Inkább csak kritikus vagyok. 

Még nem olyan túlzsúfolt a város, mint amilyen régen volt, szerencsére. 

Persze változatlanul hiszek a szerelemben, hiszek abban, hogy mindenkinek van valahol egy megfelelő társ, mert nem igaz, hogy nincs. Sőt ebben a korban, mint nálam az emberek többnyire múltja, előélete van, de nem hiszem el, hogy ezt nem lehet tisztázni. 
Így végiggondolva ezt a sok mindent mostanában hajnalban ébredek. Én a hajdani hétalvó. Olyan gyönyörű napfelkeltében volt részem, hogy muszáj volt lefotózni. 
Reggeli után felkerekedtünk és kedves szomszédunk lányával és lányommal nekivágtunk a Gellért-hegynek. 
A vízesést szerettük volna megnézni, de nem működött. A hegy maga csodálatos, nagyon jó a levegő, friss, igazán jól esik az embernek felmenni oda sétálni. Kisebb hegyi kirándulásnak számít, megdolgoztatja az eltunyult far és combizmokat. 
Azonban ezzel kapcsolatban is van észrevételem, jó lenne a Gellért hegynek egy olyan felújítás, mint a Várkert bazárnak. 
Szégyen szemre rettentően elhanyagolt Budapest eme csodálatos ékessége. 
Az rendben van, hogy a vírus, meg a karantén miatt nem indították be a szökőkútat, de mi felmásztunk a "forrásig" ahonnan folynia kéne. 
Eldobált szemét, telefirkált vízesés fal mindenütt. A Gellért hegyre felvezető lépcsők között kinőtt a gaz, a fű, egyéb nővények. Senki nem takarít itt. Ugyan a szemetes kukák ki vannak bélelve nejlonnal, meg a turista jelzés fel van festve a fákra, de egyéb semmi. Mintha nem lenne gazdája az egésznek. Benne vagyok a Budapest régi képeken csoportban és bizony a századfordulón, a második világháború után, az ötvenes-hatvanas években, de még a nyolcvanas években sem, amióta Budapesten élek nem emlékszem, hogy ilyen kosz lett volna. 
Gyakran hoztuk külföldön élő, Budapesten turistáskodó barátainkat, rokonainkat egy Gellért hegyi sétára. Kocsival felvittük őket, ameddig lehetett és megmutattuk a várost. 
A várost nézni, amelyet elődeink hagytak ránk, ami épített örökségünk, amit oly csodálatosan megterveztek már a Monarchiában, Gellért-püspök szobra 1902-ből, amit most megcsodáltunk, ami éppen most 118 éves sok mindent látott hallott. 
Meséltem a lányoknak, hogy a filoxéra járvány előtt szőlőskertek voltak a Gellért-hegyen főleg a déli lejtőkön, ami után fákkal lett tele. 
Jó lenne, ha mindenhol a design stúdióktól kezdve, a lakberendezési és otthon magazinok fejesei, aki most támogatásokért kilincselnek a politikusoknak, a gazdasági szakemberek, akik fenntartható fejlődésről beszélnek, mit beszélnek, egyenesen szónokolnak, azaz azt mondják, hogy kötelességünk a világunkat úgy hagyni az utódainkra, ahogy az előttünk lévők tették, kevesebb energia felhasználással, kevesebb környezetszennyezéssel, jöjjenek ide rendet rakni. Mert ráfér a szegény Gellért-hegyre. 

Szemben a Finta József által tervezett Duna Intercontinental szálló. Nemrég láttam vele egy dokumentumfilmet, amiben elmesélte, hogy Kádár János, amikor avatták nem valamiféle elegáns fogadást kért, hanem káposztás tésztát. Ehhez nem fűzök semmi kommentárt. Jó kaja a káposztás cvekedli, de szálloda nyitáson? 

Ez ezzel kezdődik: rendbe kellene rakni és kitakarítani az egész Gellért-hegyet. Elindítani a szökőkútat, ami régen oly kellemessé tette azt a környéket. Több virágot ültetni az ágyásokba és fákat, fákat, fákat mindenhova. 
Nem mindig rendelni az ételt, ezzel termelve a hulladékot, hanem ha nem is mindig, de otthon főzni. És megbecsülni a társunkat, ha van és nem csalni, hazudozni. Ha meg mégis, akkor váltani. 
Mikor magyaráztam a lányoknak (lányom és a barátnője), a Gellért-hegyről a környező utakat, templomokat, a pesti oldalon lévő szállodákat, ki építette az Intercontinentalt, ki az a Finta József építész, aki festőművész Nagyapám Abodi Nagy Béla barátja volt. Meséltem mennyire fontos Gellért püspök szobra, hogy nézett ki a Tabán régen, meg a Döbrentei tér, a Gellért hegy hány gyógyfürdőt látott el a hévizeivel Gellért, Rudas, Rácz, akkor itt lépkedünk, élünk, lélegzünk az épített és természetesen kialakult szellemi, lelki és történelmi örökségünk felett. De, hogy mennyire becsüljük meg és mennyire ápoljuk ezt és normális emberi kapcsolatainkat? Nem tudom. 
Remélem kicsit jobban. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.