Fekete Lyuk kiállításmegnyitó és VHK koncert

Harmincegy éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal. E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok. 

Fekete Lyuk kiállításmegnyitó és VHK koncert

Az egész azzal kezdődött, hogy Rostás Pétertől a Kiscelli Múzeum igazgatójától megtudtam, hogy Fekete Lyuk kiállítás nyílik 2018. december 17-én a múzeumban. 

Majd a megnyitót követően VHK koncert lesz. A magyar sámán, alternatív, punk, underground és más jelzők, amelyekkel illetik kultikus zenekart és a Fekete Lyuk emlékkiállítás tiszteletére, ahol ők oly gyakran játszottak. Verőfény című számukat itt hallgathatjátok meg. 

Ez a csemege nekem mindent elmondott. Az ifjúságomról, a szép emlékeimről, a lázadásról. Ha a Moszkva tér című cikkemet olvastátok itt a blogon, akkor tudjátok, hogy ide jártunk szórakozni. 

A nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején kapcsolódtam be a szórakozóhely programjaiba, s ahogy egy közeli barátom fogalmazott: "Hogyhogy, pedig te olyan jó kislány voltál?" - hogy így volt-e nem tudom. 

Ha a jókislányság alatt azt értjük, hogy nem éltem drogokkal és nem ittam, hát valóban. 

Viszont a Fekete Lyuk szórakozóhely ünnepélyesebb nevén Vörösmarty Művelődési Klub volt az a hely, ahol fel lehetett töltődni élményekkel. Egy életre. Nem is voltam boldogtalan, kiégett tini. 

Ha Anyám megkérdezte, hogy hova megyek szórakozni, akkor azt mondtam a Vörösmarty Klubba. 

Vagy a Moszkva téren találkoztunk, vagy a Golgota téren azzal a csupa érdekes és fura alakkal, korombeliekkel, akiket érdekelt a városnak ez a szubkultúrája, a legendás VHK koncertek, a Király Tamás által tervezett ruhák, vagy az Inconnu művészcsoport, amelyet a Lyuk befogadott. 

Lévén rajzszakos a gimiben érdekelt minden, ami zene, képzőművészet, alkotás, mozgás és nyüzsgés. Szavakkal nem lehet kifejezni, azt az érzést, amit az ember akkor élt át, ha belépett a Lyuk sajátos, misztikus világába. 

Itt tudtam meg mi a koncerteken való őrjöngés,a sajátos nyolcvanas évekbeli tánc a pogozás, vagy itt ismertem meg életem első nagy szerelmét, aki később kevéske kamaszkori verseim egyikére zenét írt, lévén énekes egy másik zenekarban. :)

A Kiscelli Múzeum és az igazgató érdeme most, hogy nem csupán korhű módon rendezte be a kiállítást, a Fekete Lyuk szellemének megfelelően, 25 évvel a hely bezárása után. 

Ennek érdekében a Múzeum hajdani pincéjét is berendeztette, egy helyen kiásatott egy részt, hogy lépésálló üvegkorláttal lehessen áthaladni a kiállított tárgyak felett. 

A megnyitón korabeli zene szólt és az eredeti festmények másolataival is találkozhatunk,a fotók, az akkori ruhák, tévés felvételek között. 

A legmeghatóbb mégis az volt, hogy a mostani joviális negyvenesek, anyukák, apukák, cégvezetők, értelmiségiek, vagy éppen alkalmazottak, attól függően, hol dolgoznak,  meghatott, könnyes tekintettel és szinte áhítatos arccal vonultak végig a kiállításon. Meg-meg állva egy-egy relíkvia, hajdani fiatalságuk emlékei előtt. 

A két esemény között összetalálkoztunk Grandpierre Attilával (nagybátyám), akire istenként tekintettem ifjúságomban, ahogy sokan mások is.                                A korosztályom tagjai most is kiáltozták a nevét koncert előtt, alatt és után. Csodálatos volt. 

A megnyitót követően rövid, de fantasztikus VHK koncertben volt részünk a múzeum nagy terében (kápolnájában), speciális fény és hanghatásokkal aláfestve. Most nem pogóztam, de elől táncoltam és egy pillanatra megint tizenévesnek éreztem magam. 

Egyszer mindenből történelem lesz, de amikor hazafelé villamosoztam a kivilágított Budapesten, ilyen az élmények után szó szerint lebegtem. Ehhez hasonló ádventem régen volt.

Ha tetszenek az írásaim itt tudsz követni a facebookon: 

Kocsis Nagy Noémi szakmai oldal

Könyveimet innen tudod megrendelni: 

Kocsis Nagy Noém/Gerda Green könyvei