Kalandok Budapesttől Erdélyig, A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárról, második rész

Kedves Olvasó! 

Sokak kérésére írom a folytatást a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárról. Mielőtt azonban rátérnék a részletekre a buszon, amivel utaztam, könyvekből  készültem.

A buszsofőrrel is beszélgettem odafele menet, ami nagyon szórakoztató volt, mert a Kárpát-medence problémáitól egészen a családi dolgokon át a gyereknevelésig minden témáról értekeztünk. Nagyon értelmes ember volt. Minden esetre láttam, hogy a telefonján traktor katalógust nézeget és viccesen azt hittem, azt rendel majd az angyaltól karácsonyra. Kiderült, hogy nem. Mielőtt buszsofőr lett volna traktorokat is vezetett és ez a rajongása megmaradt. Kinek mi tetszik ugye? Van, aki a Ferrarikért rajong, más meg beérné egy hiper-szuper mezőgazdasági járművel, amivel bejárhatná Toronyát-Baranyát. S még mondja azt valaki, hogy nem élmény az utazás. 

Aztán olvasgattam Bódizs Edith könyvét is, az Interjú a nagymamámmal címűt, amiben a régi erdélyi falu mindennapjai, Nagymamája házassága, élményei elevenednek fel. Annyi szeretet és érzelem van ebben a könyvben. Olykor meghatóak a történetek, máskor meg nagyon megnevettetnek. Lényeg, hogy az ember nem marad közömbös tőle. Olvasás közben valahol Kolozsvár és Marosvásárhely között hangosan felnevettem azon, amikor az egyik ük vagy dédnagymama szüretre menvén megkapta az ük, vagy dédpapától, hogy kurva. Az asszony sem volt rest, eltángálta az öreget egy bottal, majd elment szüretbe. Később visszament és az ablakon beleskelődött, hogy él-e még a párja. Erdélyi asszonyok nem hagyták, hogy az uruk csak úgy sértegesse őket. :))

Az a három utas, aki még rajtam kívül ült a buszon, vagy aludt, vagy nem tudta mire vélni, hogy az ízes erdélyi történetek okoznak-e nekem ekkora derültséget, vagy valami más. Minden esetre az út zajai annyira elringattak, hogy egy idő után mély álomba zuhantam. 
Alig bírtam magamhoz térni Marosvásárhely előtt, de ez azt gondolom jobb volt, mint egyetemista koromban. Akkoriban a Nagyszüleimet mentem meglátogatni és Dumb és Dumbert néztem a kis tévén. És annyira jót nevettem a vígjátékon, hogy saját magamat kifárasztva, utána mélyen elaludtam. Keltegettek a sofőrök, hogy szálljak már le ez itt Marosvásárhely. Az volt a szerencse, hogy Nagyapám várt. Most a sofőr csak annyit mondott: 
- Örülök, hogy jól tud pihenni  nálunk. 
Igen, vannak még emberek, akiknek az utas kényelme a legfontosabb. Meg a busz lehetne egy mozgó hotel is, ha kényelmesebb lenne. 

Most Nagynénémék vártak, díszkísérettel kiegészítve, én két emberre számítottam, de négyen voltak és úgy mentünk öten a szállásomra. Nagy nevetések között belőve a penge képernyőjű tévét, a Trump-Clinton közötti párbaj esélyeit és az amerikai elnökválasztás végső kimenetelét latolgattuk. Mert a világpolitika mindenhova beférkőzik. Arra már nem volt energiám, hogy esti városnézésre induljak Marosvásárhelyen, ezért maradt a fotózás. Egyszerűen gyönyörű volt a látvány. 

Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy valami ütemes zajt hallok, amit nem tudtam mire vélni. Kinyitottam hát az ablakot, mert nagyon meleg volt a szobában. És az ortodox katedrális kupolája körül sereglettek a varjak, de valami olyan számban, hogy fekete volt tőlük az ég. Csak szálltak és szálltak és akkora vijjogást, károgást csaptak, úgy surrogtak-burrogtak a szárnyaik, hogy olyan volt az egész, mint egy Hitchkock filmben, mint a Madarakban. A sokktól magamhoz térve nekiálltam tornázni a nyitott ablaknál, a friss erdélyi levegőt beengedve a szobámba. Erről a tevékenységről, a nyitott ablaknál való tornáról, sem télen, sem nyáron nem mondok le évtizedek óta. Ahhoz már nagyon betegnek kell lennem, hogy ezt kihagyjam. Utána nem sokkal lementem reggelizni, de olyan furcsa volt, hogy nincs szezon. Amikor nem nyári szünet van, vagy karácsonyi ünnepek, a szállások ebédlői üresen konganak és leszámítva a jó ételválasztékot, a kevés vendég többsége pár asztal körül csoportosul. Az állatvilágban is így van. Közelebb húzódnak egymáshoz a farkasok is, mert így érzik biztonságban magukat. 

Marosvásárhely gyönyörű napsütésre ébredt, amit jó jelnek véltem november 10-én, aznap, amikor a bemutatóm volt. Gyerekként sokat csavarogtam egyedül, szerettem bejárni a különböző városok utcáit, kerületeit. Mivel nem tartottam különösebben szépnek magam, ezért sohasem féltem attól, hogy engem bárki is elrabol, ha valaki megpróbálkozott volna, akkor meg gyorsan elfutok. Most is így voltam vele, jó lesz kicsit egyedül, "idegenként" bolyongani. Mert mihelyst egy városban barátaid lesznek már sohasem leszel idegen és nem igazán tudsz elrejtőzni. Itt még mindennek előtte álltam, így kedvemre nézelődhettem. Jó az, ha egy város a napsütéses arcát mutatja a vándornak, mert akkor minden sokkal vonzóbb tud lenni. Megnéztem a marosvásárhelyi prefektúrát, azaz az önkormányzatot. Egyszerűen lenyűgőző volt ez a szecessziós csoda. Ha nem lett volna hűvős a városban, akkor hosszasabban nézelődtem volna. 

Megálltam nézelődni a Kultúrpalota előtt, mert ugyan évek óta tanítom az épületet a diákjaimnak csodálatos szecesszió miatt, de soha nem jártam benne. Mindig csak álmodoztam róla. Valóban olyan, mint amilyennek leírják, sőt ha lehet még szebb. 

A Marosvásárhelyi Kultúrpalotát (Palatul Culturii) 1911 and 1913 között építették a város közepén  Bernády György polgármester felkérésére Komor Marcell (1868-1944) és Jakab Dezső (1864-1932) tervei szerint.

Az eredeti Komor és Jakab tervek alapján kétemeletes lett volna, ezt bővítették ki három emeletesre, Bernády György kérésére. Az építkezés ideje alatt 1911 és 1913 között készült el a belső dekoráció. A teljes belső díszítést Körösfői-Kriesch Aladár freskói, Nagy Sándor, Thoroczkai Wigand Ede, Róth Miksa üvegablakai, Sidló Ferenc domborművei alkotják az épület programjához illeszkedve, amelyben az erdélyi magyarság egységét próbálták kifejezni: a hun-magyar mondavilág, székely népballadák és az újkori Erdély fontosabb eseményeiből merítettek ihletet és ehhez járult hozzá Malonyay Dezső gyűjtése is.

Miután mindent megtekintettem, ami érdekelt elindultam a fő utcán a színház felé, hogy lássam megérkeztek-e a könyveim, amiket délután dedikálni fogok. A ragyogó napsütésben nem tudtam megállni, hogy ne fotózzam le Marosvásárhely csodálatos műemlék házait. Ezeket láttam és ezeket fotóztam. 

Miközben ezek mellett a házak mellett elsiettem olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy mennyi szeretet, kreativitás, szépérzék kellett ahhoz, hogy ezek a városok felépüljenek. Milyen büszke polgárok, milyen lelkes hazafiak, vagy lokálpatrióták voltak, akik ilyen szép környezetben szerettek élni a korábbi századokban. Mert minden bizonnyal minden háznak megvan a maga története, családi emlékei. Itt boldogok és szomorúak voltak az emberek, itt születtek és meghaltak, itt lobbantak szerelemre egymás iránt és itt hűltek ki kapcsolatok, itt tartották az ünnepségeket, névnapokat, születésnapokat, karácsonyt. Itt hangzott fel az önfeledt gyermeki nevetés, mert gyermeki kacaj, zsivaj és boldogság nélkül nem ér semmit az egész. Az egész élet. És itt tépték ki a gyökereiket hajdani magyarok, akik a külföldi kenyeret, külföldi megélhetést, az örök távolságot választották, a nagyvilágban emberként helytállva, de örökké idegenként. Vállalva akár a napi megaláztatásokat is, mint Tamási Áron Ábelje, amikor Amerikába ment. Mert mi, akik nem ott élünk, ahol születtünk mindig Ábelek leszünk. Mert az ember a hazájában van otthon, ahol született. Vagy ott van otthon, ahol otthon érzi magát, amit magának megteremett, ha olyan a légkör, olyan a környezet, olyan a család, a barátok és a munkatársak. 

Továbbsiettem a Fő utcán, hogy elrobogjak a gyönyörű díszes Etnográfiai Múzeum mellett, amit meg kellett volna nézni, de arra már nem jutott időm sajnos, mert én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba igyekeztem. Ezt a teret a színházzal eddig csak fotókon láttam, de valahogy éreztem, hogy merre kell mennem. 

Mindig imádtam a falumúzeumokat és az etnográfiai gyűjteményeket, valahogy ezeken a helyeken olyan otthonosan éreztem magam. Érzéseim szerint itt is páratlan kincseket találtam volna, ha bemegyek. A sarok után ott volt a tér, a színház tere. 

A pillanat, amit átélünk, semmihez sem hasonlítható, semmihez sem fogható, egyszeri és megismételhetetlen. Olyan, mint egy filmkocka, amit az emlékezetünkben mindig és mindig levetíthetünk, megnézhetünk, felidézhetünk. A boldogság percei. Nekem a torkomban dobogott a szívem, amikor a ragyogó napsütésben, az igazi novemberi erdélyi hidegben odafele mentem. Néztem a színházat és arra gondoltam, hogy nekem itt lesz könyvbemutatóm a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. És, hogy ez mennyire izgalmas, fel sem fogom, el sem hiszem hogy ez velem történik. Hogy ez a film valóságos és csípkednem kell magamat, hogy felébredjek ebből az álomból. 

Bent a színház épületében pillanatok alatt megtaláltam Kleindl Lászlót a Garabontzia vezetőjét, akinek a szevezésében délután volt a bemutatóm. Elindultam körülnézni a vásáron. A színházban volt két küldön terem, ahol előadások, felolvasások, bemutatók szoktak lenni. Az egyik termet Szilágyi Domokosról nevezték el, ahol én voltam délután háromkor, a másikat Bajor Andor kolozsvári íróról, akinek humoros, ironikus történeteit, meséit már gyerekkoromban olvastam. Nagyapám Abodi Nagy Béla (1918-2012) festőművész barátja volt, ő írta a monográfiát róla. Hetente egyszer legalább találkoztak egy kávéra, beszélgetésre, hol Nagyapám kolozsvári Deák Ferenc utcai műtermében, hol az írónál. Mert a legendás barátságok örökre szólnak azt hiszem, addig ameddig az egyik fél el nem távozik az élők sorából. És akkor is megőrzi a jó emlékezet, a szeretet. Sokat hallgattam Nagyapám színes történeteit róla, s íme most én mesélem nektek. 

A vásár nagyon változatos, színes és érdekes volt. Magyarországi és erdélyi kiadók csoportosultak ott sorban, nagyon nagy tömeg járt-kelt, érdeklődés övezte. A vásárral kapcsolatos élményeimről a Torontói Magyar Rádiónak nyilatkoztam, amely riportot az alábbi linken, a 060.46-os perctől hallgathatjátok meg. http://www.magyarradio.ca/realmedia/nov12.16.mp3

Visszafele a szállásomra beugrottam egy finom kávéra és egy sütire. Amin azonban megdöbbentem, hogy az egyébként nagyon készséges, kedves román pincérkisasszony, aki a kávémat lefőzte és a sütimet tányérra rakta, a román nyelvű kérésre, hogy cseresznyéset szeretnék, angol szóval kérdezett vissza: 
- Cherrycake? 
Igen, nyelvében él a nemzet, még románul is, ha a polgár fontosnak tartja. Amikor a magyar nyelv felett kongatják a vészharangot, amikor az emberek magyarul is szlengben beszélnek, amikor a kortárs írók műveiben szinte divat a trágárság és a főszereplők mind angol neveket kapnak, akkor min csodálkozunk? Akkor egy román pincérkisasszony sem fogja románul cirese-nek nevezni a cseresznyét, pedig az az és nem cherry. Angolul. 

Hamar felkészültem a délutáni könyvbemutatóra. A szállásomra értem jött Bódizs Edith, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere, aki az egészet levezényelte. Szimpátia volt első látásra, talán ezért is sikerült annyira jól. Vannak emberek, akik első látásra szimpatikusak, s vannak akik ellenszenvesek, bármit is teszünk. Nem kell ehhez előítéletesnek lenni. Tudjátok, amikor rögtön talál a szó és érzed, hogy megérted a másikat. Meg is érkeztünk a helyszínre, a színházba, ahol is a Szilágyi Domokos teremben volt a bemutató. 

Ugyan valaki a biztosítékot leverte, s ezért egy ideig nem égett minden lámpa a teremben, de ettől sokkal intimebb, kedvesebb lett a légkör. Edit a Fenevadak Erdélyben születésének körülményeiről, a krimiírásról, az átélt élményekről, az inspirációról kérdezett és most éreztem azt igazán, a tavalyi Publio kiadós, MÜSZI-s bemutatóm, a tavaszi békéscsabai 87. ünnepi könyvehetes bemutató után, hogy boldog vagyok. Meg azért is, mert eljöttek harminc éve nem látott barátok. Akik azt mondták, hogy emlékeztek arra, hogy szerettem rajzolni gyerekként és azt is, hogy érdekelt minden, ami művészet, de arra sohasem gondoltak, hogy egyszer író leszek. Na ja. 

Boldog voltam amiatt, hogy arról beszélhettem, amire mindig is vágytam. Az írásról, a krimikről, az alkotásról, a más emberekkel való közös munkáról, az inspirációról, hogy mennyire fontosnak tartom a társművészekkel, grafikusokkal való közös munkát. Mennyire fontosak az olvasók, a megélt élmények, az utazások, a szeretet és a humor. Nagyon nagyon jó hangulatban zárult a beszélgetés, a bemutató. 

Utána visszasiettem a szállásomra. A telefonom pedig lemerült. Nem láttam és nem hallottam, hogy hívtak, üzentek, hogy menjek vissza, mert a nap végén az írók számára fogadást, partyt rendeznek. Nekem még ilyen megtiszteltetésben nem nagyon volt részem. Ahogy feltöltött valamennyire a telefonom és meg tudtam nézni az üzeneteimet, akkor láttam. Izgatottan siettem vissza. Aznap a szállás és a színház közötti távolságot, ha nem futottam le vagy nyolcszor a fő utcán, akkor egyszer sem. Ugyan még nem készülök lefutni a Maratont, de semmi sincs kizárva. :) A jó kondíció és a jó nevetések mindent megérnek. 

Folyt. köv. 

Kocsis Nagy Noémi

További élményekért látogass el facebookos írói oldalamra.