Kalandok Budapesttől Erdélyig, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárról, első rész.

Erdély havas tájain. 

Kedves Olvasóim! 

Hogyan is kezdjem az új történetemet? A legjobb lesz a végéről mesélni, időben visszafele haladva. Hogy a lányom, amikor hazaértem félálomban olyan szorosan ölelt magához, annyi erővel és szeretettel, aminél csodálatosabb dolog alig van a világon. 

Vagy talán onnan, hogy minden történet körbeér. Ahol az ember született, az az örök szépség és energia forrása, ha boldog gyerekkora volt. Amikor meghívást kaptam a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvássárra a Fenevadak Erdélyben kötetemmel, akkor még nem tudtam, hogy fog sikerülni. 

Kocsis Nagy Noémi-Gerda Green: Fenevadak Erdélyben. Publio kiadó, 2015. Fotó Lőnhárt Melinda, kolozsvári író-költő.

A Publionál megjelent, a krimi tetralógiám harmadik darabját, Erdélyben a Garabontzia mutatta be. Azonban mielőtt belemerülnék a szakmai részletek taglalásába, elmondanám, hogy hogy éltem meg az utazást. A lényeg ugyanis ez. Az egész életünk egy örökös, folyamatos utazás. Lelki és testi értelemben, a korlátokat meg amelyek között élünk csak mi állítjuk fel magunknak. Nincs olyan, hogy lehetetlen, legalábbis az én szótáramban. 

Gyerekként is folyton utaztam, mert olyan volt az életünk és a családi viszonyok. A lelki, érzelmi és fizikai kötelességek. A helyek, ahol vártak bennünket. Kolozsvárról Bukarestbe, Bukarestből Marosvásárhelyre, Marosvásárhelyről Szászrégenbe, onnan a Fekete-tengerre. Majd vissza Bukarestbe, onnan Kolozsvárra, a kincses városból Budapestre. Budapestről Berlinbe. Berlinből vissza, onnan Horvátországba. Vissza Budapestre. Győrbe. Sopronba. Békéscsabára. Pécsre. Szegedre. Balatonra. Sopronba. Kőszegre. Kaposvárra. Mallorcára. És így. Nem sorolom. 

Mert ez nem turisztikai magazin, de addig jó, ameddig az embert várják valahol. Ha már nem vár senki sehol, akkor vagy kutya egyedül, akkor vagy magányos. 

Számomra a közben megélt élmények a fontosak. A megismert emberek. Az útitársak, akik ideig-óráig kísérnek útunkon. A napsütések, a hidegek, az esők, a fel és leszálló gépek. A várakozások pályaudvarokon, reptéri várókban, vonat, busz, autó, hajó állomásokon. De nem a mai értelemben, ahogy őrült módon mindenki utazik, csak azért, mert nem találja a helyét, nem találja a világát és egy ál-biztonságot keres, ami csak a fejében létezik. Mert kiszakítva a saját közösségéből örökké idegen marad, még akkor is, ha beilleszkedik, még akkor is, ha barátokra lel, vagy saját családja lesz, mint nekem. 

Útra kelni csak örök állandóságot keresve érdemes. A mindig értéket. A munkát. Az emberiességet, a barátságot. A teremtést és nem a rombolást. 

Tegnap, amikor a számomra sikeres könyvvásárt élményekkel gazdagon zártam, csak a buszomat lestem marosvásárhelyi buszállomáson. Ott pedig egyetlen egy ember jutott eszembe, a sok közül. Az apai nagyapám, a kun-székely arcával, aki mindig ott várt és oda kísért ki. A férfiak, akik fontosak nekünk mindig várnak és mindig kísérnek. 

A dédai állomás építésekor, valamikor a harmincas években. 

Egyetemistaként Budapesten élve sokszor látogattam haza a nagyszüleimhez, "csak úgy". És ő mindig ott várt és várt hűségesen. Amint mondták régen "vettük a vonatot" és mentünk Szászrégenbe és olykor átszálltunk Dédán, ahol a vonatokat megfordították már száz éve is. Mert ott voltak a váltók. 

Tegnap, ahogy buszomat lestem, ami késett egy órát egy baleset miatt, ott vacogtam a hó és szélviharban. Nem mertem ugyanis bemenni a csomagjaimmal a váróba, hogy nehogy elszalasszam a járatot. Amint a Volán jármű begördült persze még besiettem egy teáért. Akkor konstatáltam, hogy mennyi minden változott. Nagyapámmal még egy nagy, üresen kongó, fűtetlen váróteremben, csarnokban fagyoskodtunk a budapesti összeköttetést várva. 

Napjainkban az épület első részében szálloda működik, a hátsó részen "utasellátó" étterem. De minőségi. Büfé és melegétel kínálattal, levesekkel, főzelékekkel. Tiszta asztalokkal, pincérnővel. És nekem az jutott eszembe, hogy mennyivel kultúráltabb így várakozni a melegben, étkezve, mint a hóviharban egy kis szendvicset majszolni, amit elcsomagoltál magadnak. Az életet csak az tudja értékelni, aki megélte a mélységeket, a nehézségeket. 

Volt melegital automata is. Egy idősebb román néni akart kávét inni belőle, de nem tudta kivenni a gépből a poharat, mert azt hitte, annak le kell ereszkedni és az ajtaja magától felnyílik. Segítettem neki, felhúztam a kis záródó ajtót és kiemeltem a poharat a forró kávéval. Azt mondta nekem románul: 

- Maga nem csak szép, de kedves is. 

Arra gondoltam, hogy milyen kedves ő. Ki tudja, hogy ő is egy nagymama, amilyenek az enyémek voltak, sok unokával. Utazik haza hozzájuk, s bejött melegedni. Futottam a buszomhoz vissza, mert a csomagjaim már berakta a sofőr. Joe Cocker száma szólt a fejemben a néni miatt, a You are so beautiful... 

https://youtu.be/wlDmslyGmGI

Odafele menet a gyönyörű őszi tájban suhantam, még rozsdabarnák voltak a fák, még méregzöldek a fenyőerdők. Ugyan már a Királyhágón köd volt és szitáló eső, visszafele meg bokáig érő hó. De, amikor Csucsa alá értünk, mintha enyhült volna az időjárási vadság. 

Én pedig Ady Endrére és Csinszkára gondoltam. Mint nemrég olvastam valahol, valaki azt írta róla, hogy számításból ment hozzá a nagy költőhöz és az a szerelem soha nem volt olyan, mint Lédával. A súlyos vélemény, melyet olvastam, roppant igazságtalan, mert ugyan tényfeltáró, de gonosz. Ma mindenki tényt tár fel, mert ilyen a világ. Azonban két ember viszonyába, kapcsolatába, szeretetébe mi, akik utánuk élünk nem látunk bele. Ezért nincs jogunk ítélkezni. Főleg több, mint száz év távlatából. 

A csucsai kastély 

Meg a nagy szerelmek nagy fájdalommal is járnak és csak az értheti meg, aki már volt szerelmes. Így Léda és Ady kapcsolatának a mélységeit sem látjuk át, csak sejthetjük, amit az irodalomtörténészek jól vagy rosszul elmesélnek. Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, amikor elsuhant a buszunk a csucsai kastély alatt. 

Marosvásárhelyre megérkezve meg várkisasszonynak éreztem magam, mert a tizenegyediken laktam. Kinyitottam az ablakaimat és előttem hevert a város. Mint a régi kastélylakók jöttem-mentem a folyosók végein lévő ablakok között, hogy mindent megörökítsek, amit magam előtt látok. 

Én nem Csucsán voltam várkisasszony, csak egy ideig Marosvásárhelyen a tizenegyediken, de jó volt. :) 

Folyt. köv. 

Kocsis Nagy Noémi

További élményekért látogass el a facebookos írói oldalamra: