Kalandok Budapesttől Erdélyig. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárról, harmadik rész

Kedves Olvasóim!
Sokak kérésére folytatom az erdélyi utam beszámolóját, különösen, hogy találkoztam egy-két baráttal és sokan jelezték a facebookon is, hogy nagyon szívesen olvasták el, amit írtam. Meg azt is, hogy várják a folytatást. 
Az előző két részt itt találjátok: http://artificium-artis.blogspot.hu/2016/11/kalandok-budapesttol-erdelyig.html
http://artificium-artis.blogspot.hu/2016/11/kalandok-budapesttol-erdelyig_19.html
Egyikük azt mondta: 
"Nem szoktam blogokat olvasni, de ez az úti beszámoló mindent megér". 
Másikuk meg így szólt: "Roppant élveztem a történetet". 
Nekem ez igazi öröm, hogy amit írok valósággá válik, vagyis igazi öröm forrássá másnak is. 
De, hogy megint a végéről kezdjem, hogy az elején fejezzem be-szoktuk mondani. Mert akiben egy kis székely vér is csörgedezik a sok más, német, holland, magyar mellett, mintha az agya fordítva lenne bekötve. Szerintem nekem is. :) 
Legutóbb ott hagytam abba, hogy Marosvásárhelyen voltunk a Nemzetközi Könyvvásáron, ahol remekül sikerült a bemutató. Nagy élmény volt, hogy később találkoztam személyesen Nyáry Krisztián íróval, akinek az írók, költők szerelméről szóló könyvének első két kötetét, már olvastam és most a művészek életéről szóló, hasonló könyvét hozta el Erdélybe. Pár szót váltottunk és nagyon kedves volt. Meghívott a másnapi bemutatójára, de sajnos lemaradtam róla, mert utaztam. 

A forró napsütésben a levegő meg sem rezdült, bódító illatok szálltak, és a folyékony fény csak úgy csillámlott a bazsarózsák szirmairól. Gömb formájú bimbós és egészen keskeny, vörös, bársonyos mélybordó és cirmos-narancs rózsák borították a kerteket, az ablakokban petúniák és muskátlik díszelegtek. Fényességes napsütés vette körül az érkezőket a békés téren, ahonnan a legtöbb utca indult. A kisváros különleges hangulata semmi máshoz nem volt fogható történelmi főterével, zöld parkjaival és házak közötti sikátoraival, a domboldalra felfutó macskaköves utcácskákkal. A házak tövében és az árokparton a kukacvirágok úgy virítottak, mint a szivárvány, a szász templom négyszögletes, gótikus tornya és a templom kakasos teteje messzire ellátszott. Gerda Green: Fény és förtelem

A bemutatómra eljöttek Nagynénémék is és mondták, hogy látogassam meg őket másnap Szászrégenben, ahol a gyermekkori nyaraim, teleim egy jó részét töltöttem a nagyszüleimnél. Ezért óriási örömmel készültem az útra. Szerencsére ott volt a bemutatón egy gyermekkori barátom, akit harminc éve nem láttam és aki másnap konferenciára utazott, így felajánlotta, hogy elvisz kocsival. 

Krimi tetralógiám első része a Fény és förtelem kisvárosa, egyébként ezeknek az emlékeknek és álmoknak az összességéből alakult ki. A cselekmény szálait innen indítottam és igyekeztem hűséges lenni azokhoz a benyomásokhoz és látványhoz, ami mai napig is létezik.

Korán reggel a szállásomon, izgalomtól telve kipattantam az ágyamból és egy gyors torna után, a tizenegyedikről lenyargaltam reggelizni. 
Alig vártam, hogy gyerekkori barátom jelezze telefonon a pontos indulás időpontját. Ezért, ahogy a dohányosok szokták, hogy rágyújtanak egy cigire, várva a buszt, én is belekezdtem egy blogbejegyzésbe és rövidesen megszólalt a telefonom. Ezek nonszensz dolgok, de működni szoktak. :))) Le is siettem újból és a szállás recepcióján csak annyit láthattak a dolgozók, amíg Marosvásárhelyen tartózkodtam, hogy én ki-be rohangálok az épületből. 

Mikor már valóságban ott ültünk a kocsiban és elhagytuk Marosvásárhelyt Szászrégen irányába, egy gyönyörű, napsütéses, novemberi napon, akkor megint úgy éreztem, hogy álmodom. Nem csupán a gyermekkorom és a régi emlékek térnek vissza, hanem a film maga az élet, amiben benne vagyok. Az elsuhanó táj, a lankás domboldalak, a kis falvak és a gernyeszegi Teleki kastély, amely mellett elhaladtunk mind részletek voltak a filmből. 

A gernyeszegi Teleki kastély.

Nagyapám mindig mesélt róluk, a Teleki grófokról és a kastélyukról. A román állam elszedte államosítás címén a kastélyukat 1949-ben és az átvonuló front katonái ugyanúgy kifosztották, kiürítették a benne lévő páratlan műkincseket, mint Bánffy Miklós kastélyáét és más erdélyi családokét. 
A Teleki család nevéhez fűződik az első könyvtár a Teleki téka megalapítása is. 

"A Teleki–Bolyai Könyvtár vagy közismert nevén Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége. A könyvtárat 1802-ben létesítette gróf Teleki Sámuel, Erdély kancellárja, aki nemcsak gazdag, hanem rendkívül művelt ember is volt, több európai egyetemen tanult. Vagyona nagy részét a több mint 40 000 kötet megvásárlására fordította, amellyel létrehozta a ma nevét viselő közkönyvtárat. A könyvtár több ősnyomtatványt, sok régi könyvet, kéziratot és könyvritkaságot őriz. Érdekesség, hogy Pesten később, az év november 25-én alapította gróf Széchényi Ferenc is a magáét (Országos Széchényi Könyvtár), amely a Magyar Nemzeti Múzeum őse is lett."
Wikipedia

Hasonlóképpen járt gróf Bánffy Miklós is, akit többek között íróként ismerünk és akinek Erdély trilógiája felbecsülhetetlenül izgalmas és különleges olvasmány. A ő több évszázadon keresztül gyűjtött családi emlékeit, bútorait, festményeit, egyéb műkincseit az orosz, a német, a román katonák és a helyi lakosság hordta szét. Iratait bedobálták a folyóba, a kastélyát felgyújtották. 

A Gernyeszegi Teleki kastély, az egykori Maros-Torda vármegyében. Archív fotó. 

A Gernyeszegi Teleki kastély terveit Mayerhoffer András építész készítette. Barokk stílusában erősen rokon a gödöllői Grassalkowich kastéllyal, amit az utóbbi években olyan szépen rendbehozattak. A gernyeszegi kastély építkezését 1792-ben fejezték be. Miután a román állam elkobozta az épületet TBC szanatóriumot és gyermekotthont hoztak itt létre, a Maros ékköveként is számon tartott különleges, szép épületben. 2009-ben a Teleki grófok sikeresen perelték vissza, részben sikerült felújítani és ma rendezvényeket szerveznek benne. 

A táj ezalatt a fél órás út alatt, a filmekhez és az regényleírásokhoz volt hasonló. Elgondolkoztam azon, hogy miért látom ezt így? Valószínűleg a művész ember, legyen az festő, író, vagy más, képzeli bele a látványba, azt, ami több, mint a valóság. S ennek a képnek a visszatükrőzése a többi ember felé az, ami alkotássá válik. 

Szászrégen télen, fotó Kapusi István, 2013. 

Gyermekkori barátomnak Zolinak meséltem a kocsiban: 
- Annyira szerettem a nagyszüleidet, amikor az enyémeknél nyaraltam. Átmentem hozzájuk és Nagyapád meleg nyarakon, estefelé mindig a csodálatos virágoskertjét locsolta slaggal. Az öreg guggolva fogta egyik kezében a slagot a lépcsős teraszán, másik kezében a cigarettát. A hortenziák illata a nyári forróságban ezerfelé szállt. Odaguggoltam mellé és mindig megkértem rá, hogy hadd segítsek neki. Imádtam mindenben segédkezni s, ha becsukom a szemem most is fel tudom idézni, a virágai fűszeres aromáit.  

Hortenziák, pont így néztek ki Molnár bácsi kertjében is. Fotóforrás: HotDog.hu

Szívesen átengedte a locsolás feladatát, de előtte mindig elmagyarázta, hogy mire figyeljek. Addig ő is pihent. Csak a tövekre locsoljak és óvatosan. 
- Igen, emlékszem -felelt Zoli és így álltak össze a gyermekkori évek mozaikképei. 
Mint, ahogy a nagymamája örökké ragyogó mosolya is mindig előttem van. Valahogy ezek a régi öregek másak voltak, pedig megértek vlágháborút, kommunizmust, nehézségeket, üres boltokat, de mindig mosolyogtak. Minden baj ellenére is. Molnár néni a város legjobb szabója volt, míg élt. 

Szászrégen a századfordulón. 

Megérkeztünk Nagynénémékhez és amikor kiszálltunk a kocsiból haraptam egy óriásit a friss, reggeli, erdélyi levegőből. Mert itt harapni lehet a levegőt, annyira finom. Az ilyen hegyek közötti településeken, a jó levegőn kívül valami más is megfog. A csend és a nyugalom. Főleg, ha ott a temető. Egy könyvbemutatóm alkalmával bevallottam, hogy gyerekként mindig szerettem a temetőket. Olyan furcsán nézett rám a hallgatóság, mert nem értették, amit mondok. Ez nem valami beteges szokás volt, vagy az ókori halottkultuszok újjáledése, hanem valójában a nyugalom keresése. Az elmúlás csendje, békéje, annak az igazságnak a megértése, hogy porból vétettünk és azzá leszünk. Annak a ténynek a számbavétele, hogy utazásunk végén ez vár ránk és kísérőink, akik mellénk szegődnek az életben, legyen az szülő, testvér, barát, szerelem, mind csak egy ideig vannak mellettünk. Jó esetben egész életünkben, de többnyire nem. Olykor a gyermeki lélek sokkal érettebb, bölcsebb, mint a folytonos sikert, hírnevet hajszoló felnőtti lét. Hisz itt mindenki egyforma. Csendben ülve, lassabban telik az idő és az ember elmélázik egy-egy síremlék felett. 

Olga ment elöl a régi sírok között botorkálva. El-elidőztek némelyik előtt, elolvasták, az ott pihenő nevét, azt, hogy mettől meddig élt. Megrendülve figyelték a szép nőket és komoly arcú férfiakat és gyönyörű gyermekeket ábrázoló, ovális keretbe foglalt fekete-fehér fotókat, akiket a halál idő előtt elragadott, letörve életük virágát. Gerda Green: Fenevadak Erdélyben. https://moly.hu/konyvek/gerda-green-fenevadak-erdelyben

Néztem-néztem a tájat és nem tudtam betelni vele, tudtam, hogy egy napig vagyok itt és nemcsak az agyamban és a szívemben kell rögzítenem, amit látok, de fotók formájában is. Az elvágyódás az utazónak folyamatos, mert kitágul a tér és a horizont és onnan menne el máshová, ahol éppen tartózkodik. Abban a pillanatban a hegyek felé vágytam, arról a pontról, ahol álltam. 

Temetőn innen, s túl a távlatok is megváltoznak. 

Nyaranta, ha Nagyapámmal kirándultunk, akkor domboldalról lefele sétálva időnként csak leheveredtünk a fűbe. Hátunkat a hűs szálaknak vetettük és csendben elidőztünk a tájat szemlélve. Néha magyarázott, hogy azok ott milyen havasok, mit látunk, melyik az Isten széke. Aztán csak ültünk ott a nyár mozdulatlanságában és hallgattuk a bogarak percegését, a magasan szálló madarak szárnyainak időnkénti suhogását, s lestük vitorlázó röptüket. Nem tudom, hogy ezt a mai gyermekek átélik-e? A szemlélődés gyönyörét? És nem tudom, hogy volt-e még olyan férfi, vagy inkább rokon lélek az életemben, akivel ennyire csendben tudtam ülni, csak létezni, lenni, levegőzni. Szavak nélkül. 

Putyuka a pulykakas. 

Aztán nagynénéméknél ott volt Putyuka, a pulykakakas, aki annyira családi kedvenc a tyúkok, kakasok, macskák és kutyák mellett, hogy felháborádásának adott hangot, amikor úrnőjével beszélgettünk. Valósággal féltékeny volt rám. Gyanakodva szemlélt és lesett, akkor is, amikor kávéztunk és akkor is, amikor ebédeltünk. Ebéd előtt befőttes üvegből ettem sós uborkát, ami mustármaggal volt elrakva savanyúságnak és a mézeskalács ház, kinti konyhájának ajtajából lestük, a sparherten készülő finomságokat. Olyan gyönyörű napsütéses novemberi nap volt, hogy szinte egész nap a kertben lehetett lenni, nézni az állatokat, gyönyörködni az erdő aljában és merengeni a felhők fodrainak magaslatain, amelyek könnyű szövetfátyolként terültek szét, a fejünk felett. 

Novemberi napsütés a kertben. 

Régi családi meséket idéztünk fel és kedves történeteket, de sajnos eljött a búcsú pillanata és menni kellett. Még sötétedés előtt szerettem volna visszaérni Vásárhelyre. Levittek kocsival a buszhoz és a városban hidegebb volt, mint a napsütötte hegyoldalon. A buszban jól fűtöttek és a naplementétől az ég narancs-vörös sávozású és egészen távoli volt. Időnként az ember úgy érzi közel van az éghez, máskor meg egészen távol tőle. 
A Doors, a The Doors együttes száma, a The End járt a fejemben, belülről hallottam a számot: https://youtu.be/JSUIQgEVDM4

Naplemente.

Mire megérkeztem Marosvásárhelyre a busszal, kezdett leszállni az este. A megállótól jó egy kilométernyire volt a szállásom. Így elindultam gyalogosan, csak torony iránt. Sohasem jártam még ezen az úton, de éreztem merre kell mennem. Egy ház előtt ki voltak dobálva egy hagyatékból maradt tárgyak, koszos matracok, feleslegessé vált bútorok, régi szőnyegek, lim-lomok és egy csodálatos, régi Korondi váza. Olyan minták voltak rajta, s a cserép olyan régi, meg annyira súlyos volt, hogy alig lehetett megemelni. Ezt elhoztam kár lett volna érte, ha a szeméttelepre kerül. 

Bernády György polgármester arcképe és emléktáblája házának falán, a marosvásárhelyi esti félhomályban fotózva.

Mentem tovább az úton és hogy-hogy nem a lábam Bernády György egykori polgármester háza elé vezetett. Ő volt az, aki a páratlanul szép Marosvásárhelyi Kultúrpalotát építtette 1913-ban. Szerintem nincsenek véletlenek az életben, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy én odaértem. Gyorsan fotóztam is. 

Bernády György házának csodálatos, szecessziós kovácsoltvas kapuja. 

Természetes kíváncsiságomtól hajtva belestem a szecessziós kapun is, ahol szép lépcső vezetett felfelé és arra gondoltam, hogy hátha ebben a szép otthonban sikerült a mindennapi városvezetési gondokat levetnie, majd otthona és családja körében boldognak lenni. 
Még egy napot töltöttem Marosvásárhelyen a könyvvásáron. Boldog voltam, hogy eljött egy kolozsvári régi, kedves osztálytársnőm Lőnhárt Melinda, aki író-költő lett. Vitt is a könyveimből, küldött fotókat róla. Az elutazás előtti estét a vendéglátókkal, baráti-szakmai társaságban töltöttük, egy étteremben vacsoráztunk. Rég nevettem ennyit, székely vicceket mondtunk, erdélyi specialításokat ettünk és annyira-annyira jó volt, hogy felvetődött menjünk el egy kicsit mulatni. 

Éjjel nagy vihar volt, az eső és a szél verte az ablaktáblákat fenn a tizenegyediken, az egész olyannak tűnt, mint az angol kastélyokban. Ki akartam nyitni az ablakot, hogy szellőztessek, aztán gyorsan becsuktam, mert úgy süvített a szél, hogy majd elrepültem. 
Másnap, megváltozott városra ébredtem. Mindent beborított a bokáig érő hó, vasárnap lévén nagy csend volt, még a madarak is elbújtak és én egyedül reggeliztem a nagy hallban. Azon törtem a fejem átérek-e még a Kárpátokon ekkora hóban Budapestre? A busz késett, mert egy árokba borult kamion akadályozta a forgalmat Farkaslakánál, Tamási Áron szülőhelyén. Ez is olyan jelképes volt, nekem, aki Ábel nyomán jártam.
Aztán sikerült a hóviharban felszállnom a buszra, amire majd egy órát vártam a pályaudvaron vacogva. Két óra késéssel indultunk Budapestre. A Királyhágon még nagyobb hó volt, a határtól meg semmi. Megszűnt a téli varázslat. 
Marosvásárhely, Erdély és drága vendéglátóim köszönöm nektek a csodálatos élményeket! :) 

Vége

Kocsis Nagy Noémi

A Marosvásárhelyi Rádió Tündérkert műsorába Bódizs Edith készített velem riportot. 

http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/kepzeletbeli-setara-hivjuk-onoket-beszterce-varosaba

Ha tetszett a cikk, kövess írói oldalamon a facebookon! 

Gerda Green: A karlócai szellemház titka, Publio kiadó, 2016. 
https://publioboox.com/hu_HU/a-karlocai-szellemhaz-titka