Gerda Green: Fenevadak Erdélyben részlet

Publio Kiadó 2015. ISBN: 978 -963-397-699-9 Minden jog fenntartva!!!

A könyv megrendelhető: http://publioboox.com/gerdagreen

Megérkeztek a villa elé. Egy pompás kertben találták magukat, amelyet buja délszaki növényekkel ültettek tele. A baluszteres erkélyekre és az emeleteket összekötő átjárókra felfuttatott trombitafolyondár virágai sárga és mély narancssárga színekben pompáztak. Az ágyásokat hófehér liliomok borították be, bódító illattal megtöltve a csillagos nyáréjszaka levegőjét. A kertben a fák többsége pinea volt, de látott paratölgyeket, libanoni cédrusokat és odébb fügefákat. A növények töve kis reflektorokkal volt megvilágítva és Olga a szeme sarkából látta, hogy babérfák is díszelegnek a különleges növények sorában. Az ágyások viszont fűszernövényektől illatoztak, amelyek közül a kakukkfüvet, a rozmaringot és a mentát tudta megkülönböztetni.

Ebből arra következtetett, hogy a kert és a ház déli fekvésű lehet. Valamint, hogy szélvédett helyen áll, és hogy a növények bőven kapnak vizet ahhoz, hogy ilyen bujaságban növekedhessenek mindenhol. Valamint, hogy az eredeti tulajdonos, vagy tulajdonosok nagy rajongói lehettek a mediterrán kultúrának. A villa eredetileg egy XIX. századi kastély volt, ahova valaha lovas kocsin hajthattak be a vendégek. A kétkaréjú út a főbejárat előtt futott össze és sárga murvával volt felszórva, ami csikorgott az autók kereke alatt. Olga a díszesen kivilágított bejárat elé lépett és ekkor látta, hogy a vendégeket elegáns főkomornyik várja a kezében egy vendéglistával. Mikor odaért, Olga bemondta a nevét, a férfi kipipálta és így belépést nyert a kitárt, kétszárnyú üvegajtón át a pompás előcsarnokba.

Olgát lenyűgözte az elegancia, ami körülvette. Lazacszínű márványlapokkal burkolták a padlót, ameddig a szem ellátott. A nagy, kör alakú csarnok falait pompás márvány pilaszterekkel borították be, melyeket aediculák tagoltak, a fülkékben klasszicista szobrok másolatai álltak. A római Pantheonra emlékeztető tér tetején viszont nem opeion volt, hanem egy hatalmas kristálycsillár. A csiszolt kristályok megnövelték a fényt és megvilágították a vendégek arcát. A térre boruló kupola kis kazettáit is fényvisszaverőkkel díszítették. Olyanok voltak, mint a diszkó gömbökön a tükröcskék, de szögletes változatban. Az apró tükrökből álló négyszögek a csillár fényét ezerszeresre növelték, így olyan káprázatos színek és fények voltak a teremben, hogy Olgának hunyorognia kellett.

A nagy, lekerekített ablakokat díszítő, két oldalra kötött halványkék selyemfüggönyök között bevilágított a lemenő nap és ezektől a meleg fényektől a nyomozólány egy ragyogó gömbben érezte magát. Olyan volt, mint a fényes szappanbuborék, amely a szivárvány színeit mutatják meg egy pillanatra. Mire a szeme megszokta a káprázatot, végre megfigyelhette, hogy a vendégek mindegyike jelmezt és álarcot visel.

A pincérek italokat szolgáltak fel, de Olga a méregdrága pezsgőt, egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt, a szobanövényre öntötte. Telefonálni nem tudott, mert mindenkinek le kellett adnia a mobilját a bejáratnál és cserébe egy ruhatári bilétához hasonló fémcímkét kapott, amit a ruhájához illő kis táskába rejtett. Hiába kereste Heroldot, egyelőre nem találta sehol és el nem tudta képzelni, hogy hol lehet.

Körülnézett a jelmezes figurák között, volt ott Michelin babának öltözött ember, szexi, hófehér mini ruhás doktornő, orvosi felszereléssel és sztetoszkóppal. Drakula, Frankenstein, Dalí a festő, pincér, halárus, sellőlány, egy rettenetes bohóc, aki Olgából félelmet váltott ki, mert annyira maszkszerű volt az egyébként festett arca. Voltak még királyok, hercegnők, atléták, lovasok, műlovarnők, barokk zenészek hosszú fehér parókákkal, Madame Pompadour égő vörös, habos-fodros ruhában, felpolcolt keblekkel, nagy frizurával, szépségtapasszal a szája fölött és piros tolldíszes kézi maszkkal. A leginkább elképesztő jelmezt egy olyan alak hordta, akiről nem lehetett eldönteni, hogy nő vagy férfi. A testét egy leginkább zöld vízi növényzetre emlékeztető, apró göbökből álló ruházat fedte. A figura olyan volt, mint aki magára öltötte egy teljes tó élénkzöld békalencséjét, igazán lenyűgöző volt. Olyan, akiről nem tudta levenni a szemét, akármennyire is kényszerítette magát erre.

A szemhéja is tele volt ragasztva vele, a száját és a fejét is mindenhol ez borította. Próbálta nem túl feltűnően figyelni, de amikor az alak egy pohár pezsgőért nyúlt, akkor Olga, aki közben leült egy szófára, észrevett valami teljesen szokatlant. A békalencse ruhájúnak a hóna alatt, az alkarjánál kicsit megbomlott a jelmez és ott nem egy egészséges test bukkant elő, bőrrel és hússal, hanem csak kiszáradt sötétvörös inak. Mint a régi orvosi könyvekben az izmokat és inakat szemléltető színes rajzokon. A nyomozólány hátán futkározott a hideg.

Ebben a pillanatban odalépett hozzá egy Zorro ruhás, magas férfi és a következőt mondta:

-         Kedves Segnorita, hadd mutatkozzam be önnek. Zorro vagyok, és ha táncra kerül a sor, remélhetem, hogy felvesz a táncrendjébe? – és mélyen meghajolt.

-         Hát persze – nevetett Olga és kivett egy kis táncrendet a táskájából. – Szóval Zorro. Az első tánc argentin tangó lesz, megfelel önnek?  - kérdezte.

-         Természetesen hölgyem, ha javasolhatom, menjünk be a táncterembe – mondta Zorro.

-         Egy pillanat, el kell intéznem valamit – mondta Olga, megsejtve, hogy valami izgalmas kaland veszi kezdetét. – Kedves Zorro kérem a telefonja bilétáját.

-         Minek?

-         Csak adja ide, majd meglátja – felelt Olga és odaintette az egyik pincért. – Lenne szíves idehozni a telefonjainkat a bilétáinkért cserébe? – kérdezte az elegánsan öltözött felszolgáló embertől.

-         Hölgyem ez sajnos lehetetlen, a szabályaink tiltják ezt – mondta nagyon határozottan, de udvarisan a pincér.

-         És van esetleg valami, amivel a szabályokat áthághatnánk? –kérdezte csábos mosoly kíséretében Olga, aki átnyújtott egy tízezrest a markába zárva a férfinak.

-    Meglátom, hogy mit tehetek hölgyem – felelt a pincér és tíz perc múlva már ott volt a telefonokkal.