Gerda Green: Fenevadak Erdélyben részlet

Gerda Green: Fenevadak Erdélyben, grafika és borító: Nyári Eszter. Kiadó: Publio Kiadó, 2015. április 15. Minden jog fenntartva! Rendelhető: http://publioboox.com/gerdagreen

Publio Kiadó 2015. ISBN: 978 -963-397-699-9 Minden jog fenntartva!!!

A könyv megrendelhető: http://publioboox.com/gerdagreen

Tudta, hogy hiába érzett már Herold és ő förtelmet a korábbi nyomozások során az emberi aljasság, erkölcstelenség, képmutatás és az érdekbarátságok iránt. Úgy érezte, hogy Izsó is ezek miatt szenved. Olga hiába jutatott bűnbandákat rács mögé, meggyőződése volt, hogy az emberi természet változatlan marad. További sötét, irigy, képmutató és jellemtelen alakokat kellett még lelepleznie. Olyanokat is, akik Izsónak bánatot okozhattak egykor.

Ezen keserű gondolatai közepette lépett be a fülkéjébe egy magas, laza sportossággal öltözött, lenszőke fiatalember. Vékony, sápadt, fiatal arca, búzakék szeme és az egész megjelenése kifinomultságra vallott. Olgának dejá vu érzése volt, mintha Dénest látná volna, csak fiatalabb és szőke kiadásban. Aprókockás inget, kapucnis, sportos dzsekit, világos farmert és sportcipőt viselt.

-         Jó napot kívánok! Van még itt egy hely? – kérdezte és kiseperte arcából szőke haját. Mosolya megvesztegető volt.

-         Természetesen! Az egész fülkében bárhol szabadon választhatóak - válaszolt neki kissé távolságtartóan Olga.

A férfi gurulós bőröndjét felrakta a csomagtartóba, majd elővett egy újságot. Mielőtt azonban kihajtogatta volna, kezet nyújtott:

-         Szentkirályi Zentének hívnak. Én Csíkszeredáig utazom, és ön? - mondta és kissé meghajolt. Olyan volt, mint egy elegáns úrfi a tizenkilencedik század végéről.

-         Báthory Olga, és én is Csíkszeredáig utazom – mondta.

-         Akkor együtt utazunk! Nyaralás?

-         Valahogy úgy, miközben van velem két kutya is.

 Kutyák? Akárhogy dörzsölöm a szememet, nem látom őket, bekente láthatatlanná tévő folyadékkal? – kérdezte és felnevetett. Hibátlan fogsora volt.

-         Nem, a mellettünk lévő kocsiban vannak.

-         Értem.

Szentkirályi, Szentkirályi… - gondolkozott Olga – hol hallottam ezt a nevet? – aztán eszébe jutott, hogy Ilonka néni levelében olvasta. A vonat ezalatt kigördült a pályaudvarról és megkezdték utazásukat. Az első állomás Szolnok volt.

-         A felújítás miatt a vonat kerülő úton megy, mert Püspökladány és Biharkeresztes között javítják a vasúti hidat – mondta Olga. 

-         Tényleg? És merre megyünk? – kérdezte Zente.

-         Az áll a tájékoztatóban, hogy Debrecen felé, ezért késni fogunk egy órát.

-         Aha, értem. Tudja, én ma nem sokat ettem, meghívhatom a büfé-kocsiba valamire?

-         Nem hagyhatom hosszabb időre magukra a kutyákat.

-         Akkor hozzak önnek is valamit?

-         Igen, megköszönöm, de csak kávét kérek.

-         Rendben, rögtön hozom – mondta a férfi és elővette a pénztárcáját, majd hosszú időre eltávozott.

Olga már elszundított, amikor nyílt a fülke ajtaja és bevilágított rajta a folyosó kékes, hideg fényű lámpája. Zente belépésével mintha hűvös légáramlat tolult volna be a fülkébe, de csak a folyosón nyitva felejtett ablakból áramlott a friss levegő.

-         Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig elmaradtam, de találkoztam pár baráttal a vonat étkezőkocsijában – szólalt meg Zente. - Itt a kávéja, most főzettem, még forró! - enyhén spicces volt, de nagyon jól állt neki. Igazi világfi típus volt, mintha Rudolph Valentino elevenedett volna meg.  

-         Köszönöm – mondta Olga és fázósan összehúzta magán a takarót. - Kikkel találkozott? – kérdezte érdeklődve a férfitól. Ugyanis megfigyelései szerint voltak olyan emberek, akiknek mindenhol akadtak ismerősei. Zente ezt a típust testesítette meg.

-         Egyrészt jól ismerem a személyzetet, mert rendszeresen utazom ezen a vonalon, másrészt sokan mennek haza Csíkszeredára az ismerőseim közül.

-         Vannak ott barátai?

-         Igen, rokonaim. Sőt, ott töltöttem a gyerekkoromat.

-         Most is rokonlátogatóba megy?

-         Így is nevezhetjük – mondta Zente, de most mintha egy kis gúny is keveredett volna az egyébként vonzó nevetésébe.

-         Hogyhogy?

-         Csodálatos, bogaras nagynénémet, Ági nénit látogatom meg, aki ott tölti a fürdőszezont – mondta. És ebből bevillant Olgának, amit Ilonka levelében olvasott, de erről mélyen hallgatott.

-         És nem szereti őt?

-         Ez így nem pontos megfogalmazás, elég zsarnoki természete van, most már csak a kutyáinak él, de a kémiai tudományok professzora volt valamikor és a férje is szép vagyont hagyott rá. Meg aztán nemesi vér is csörgedezik az ereiben, a nemességet valamelyik erdélyi fejedelem adományozta az őseinknek, amikor egy orvtámadásban megvédték az életét. Nagyon szereti a jó történeteket, mindenkiről van valami információja. Hideg béka-szerű kezeit kézcsókra tartja, vagy nyálas csókokat nyom a gyerekek és rokonok homlokára. Most már gondtalanul él. De milyen csúnya, hogy kibeszélem a családomat. Ön házas, kisasszony? Mert ha nem, megkérem a kezét! – és szívből jövően nevetett.

-         Hát ez a nagynéni egy főnyeremény lehet, valóságos élő információs adatbázis - mondta Olga, miközben elengedte a füle mellett a kapatos férfi leánykérését.

Tulajdonképpen bizsergette a lelkét, hogy megkérték a kezét, mert Herold ugyan párszor már célzott rá, de még sohasem térdelt le gyűrűvel a lábai elé azzal, hogy „Leszel-e a feleségem?”  

-         Mivel tartozom a kávéért?

-         Semmivel, a vendégem volt.

-         Köszönöm. Most pedig bocsásson meg, enni kell adnom a kutyáimnak.

-         Rendben. 
38 olvasónak tetszik a blogon! 
Köszönjük!