Gyermekkori kalandok, bukaresti hangulatok 6.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com  

Kocsis Nagy Noémi, 2011. március 4., 23:38

Földrengések....

„Nehezen fogható fel az a borzalom, amit Japánban okozott a március 11-i földrengés és az azt követő cunami.” forrás: Rosta Erzsébet honlapja. 

Életem első földrengését 1977-ben éltem át Bukarestben, amikor még sokan azok közül, akik később életemben fontossá váltak, nem is éltek. Második évemet töltöttem be és éppen vendégségben voltunk Anyukámmal kedves barátainknál. A férj keramikus volt, a feleség szeretetteljes, drága, kedves asszony, aki megúszta a deportálásokat, erről sokat mesélt nekem. Egy gyönyörű lányuk és egy fiúk volt, kedvesek, tehetségesek.

photo by Jesse757 on Flickr

Lányuk harmincöt éves korában hunyt el - annyi idősen, mint én most - egy tragikus végű angyalcsinálás következtében, mert a dolog illegális volt Romániában. A Ceausescu-diktatúra ugyanis tiltott mindenfajta fogamzásgátlást: gyógyszert, tablettát és egyebeket, ezért ha egy nő nemkívánatos módon terhes maradt, akkor többnyire sarlatánok kezébe került. Ha netán egy önfeláldozó orvos, a páciense iránti együttérzésből segédkezett ebben, akkor garantáltan börtön járt érte. Barátaink lánya nem volt hajlandó az orvos ellen vallani a kórházban, így az ágya mellett álló két civilruhás titkosszolgálati (securitates) ember a kórházi személyeket letartóztatással fenyegetve, hagyták a lányt elvérezni. Ez borzalmas tragédia volt még sok más családnak is Romániában, akikkel hasonló dolgok történtek, vagy akiknek nemkívánatos gyermekeik később árvaházakba vagy az utcára kerültek, mint a koldus-maffia alkalmazottai vagy egyszerűen utcagyerekek lettek, akik a város környéki csatornahálózatban tengették életüket. Mondhatni a diktatúra valódi áldozatai...

Amikor az 1977-es földrengés, amely a fél Bukarestet romba döntötte, elkezdődött, a barátaink tizennyolcadik emeleti, toronyházbeli lakásából indultunk el rémülten.

Az egész azzal kezdődött, hogy a családfőre ráesett egy hatalmas állóóra. Mondták, hogy ne szálljunk be a liftbe, mert ha leszakad a ház vagy áramszünet lesz, bent fogunk ragadni. Anyám ölbe kapott, erősen szorított magához, szorítása olyan volt, mint egy abroncs.  Azt hiszem, hogy az a nagy és páratlan szeretet és a bizalom, ami belőle áradt, adta azt a képességemet, hogy nagyon tudjak másokat szeretni, de akik a jó szándékomat kiforgatják, tiszta szívből utálni is. Teljes sebességgel rohant le velem a szűk lépcsőházban.

Egyszer csak kinyílt egy ajtó, kinézett rajta egy jóságos öregasszony és amikor meglátta Anyámat, hogy gyerekkel van, odadobott egy takarót: Jó lesz ez még maguknak aranyos - mondta - bugyolálja bele a gyereket.

Mikor leértünk a ház elé, iszonyatos tömeg jött-ment rémülten, mindenki a rengő épületeket, a repedéseket, a romokat nézte, teljes káosz és fejetlenség uralkodott mindenütt. Úgy döntöttem, hogy ezt nem bírom tovább és elindultam hazafelé virgács-lábaimon. Anyukám rohant utánam. Később láttuk a hírekben, hogy hogyan keresik a túlélőket a romok alatt. De a valóság az volt, hogy Ceausescu sok embert hagyott meghalni, amikor kiadta a parancsot a katonaságnak, hogy ne keressék őket tovább.  Akkor nem úgy volt, mint most, amikor egy nagy földrengés hírére a világból mindenhonnan odasereglenek a kutyás mentőcsapatok és a segélyszervezetek elkezdik a gyűjtését.

Később, valamikor a nyolcvanas évek elején, a következő földrengés kezdete előtt egészen különös jelenségekre lettem figyelmes. Lent játszottam a ház előtt. Nyár volt, de nem az a fullasztó, hanem inkább száraz, kellemes és meleg. Mindennek olyan furcsa fénye volt, a házunk előtt díszelgő mélybordó és buja illatú rózsák szirmai különösen fénylettek. A fű egészen méregzölden selyemfényű volt, de lehet, hogy csak a locsolástól és a virágok alatt, a föld sötétbarna göröngyei között, a hangyák őrülten rohantak ezerfelé. Az égen a mély narancssárga erős kékekkel váltakozott, mielőtt lement volna a nap. A klíma nagyon furcsává vált és mindentől eltért, amit megszoktunk, a fények hirtelen felerősödtek alkonyodás előtt. Mintha a nap, nyugovóra térte előtt, még be akarta volna bizonyítani, hogy van ereje.

A kutyák a kertekben vonyítottak, egymással társalogtak, biztosan jobban informáltak voltak, mint mi, emberek.

Sokan láttak patkányokat futni az utcán és később mi is láttuk döglött tetemeiket.

Anyám lekiabált az erkélyről, hogy menjek fel:

- Ideje vacsorázni! 

Hitchcock: Psycho, Norman Bates szerepében Anthony Perkins.

Közben egészen besötétedett. A konyhában a lámpa rideg fényeket vetett a fehér furnér asztalra, néha mintha mozgott volna, mint Hitchcock Psychojában, amikor Norman Bates halott anyjának üres szemgödrében oda-vissza imbolyog a fény. Evés közben azon gondolkoztam, mi lehet ez a nagyon furcsa? Aztán lefeküdtünk aludni, de a nyári éjszaka a megszokottól eltérően különös volt. Fülledtségnek semmi nyoma, vizes lepedőkbe való burkolózásról szó sem volt, inkább lehűlt a levegő és éjszaka kértem még egy takarót.

Amikor már rég az igazak álmát aludtuk, hirtelen robajra ébredtünk. Kinyíltak a szekrénysor ajtói és potyogtak belőle a ruhák, a polcra rakott váza leborult, a csillár iszonyatosan lóbálózott, Apám kirohant és megtámasztotta az imbolygó falat, mintha meg akarná tartani.

- Te mit csinálsz ott? – kérdezte  tőle Anyám.

- Fogom a falat, nehogy rátok omoljon – válaszolta, és a kőfaragástól kidomborodó izmai megfeszültek, ahogy azt próbálta visszanyomni.

- De hát földrengés van, mit ér?

Akkor takarókat vettünk a hátunkra és megint rohanás le a lépcsőkön. Itt már csak két emeletnyi lépcsősoron kellett lemenni és nem tizennyolcon, mint hetvenhétben. A ház előtt az összes szomszédunk hálóingben és pizsamában őgyelgett. Ott voltak többek között Laposfejűék és a mellettünk lakó Genovéva öreg-kisasszony, aki mióta férjét a hatóságok eltüntették, egyedül éldegélt a lakásában. Ajtószomszédunk volt és becsöngetett, hogy engedjük be, mert halálfélelmet érzett. Sírva vallotta be, hogy a titkosszolgálat rákényszerítette, hogy minket besúgjon és telefonon jelentsen arról, hogy mit csinálunk nap mint nap. Nem haragudtunk rá. Nem volt ugyan gyermeke, de a tettei ellenére engem nagyon szeretett. Amikor volt valami édessége, finom csokitortája, mindig adott egy szelettel. Mégis volt valami megátalkodott gyermeki csintalanság  bennem vele szemben, nem bíztam benne, nem szerettem, úgy éreztem ő a boszorkány a Jancsi és Juliskából, aki csak becsalogat az édességeivel magához. A megérzéseim akkor sem csaltak. Rendszeresen azzal bosszantottam, hogy amikor tudtam, hogy otthon van, belerúgtam az ajtajába tiszta erőből, vagy becsöngettem és elfutottam. Mire ajtót nyitott, én árkon-bokron túl voltam. A lépcsőháznak két ajtaja volt a földszinten: egy főbejárat és egy a kukatároló felé, reteszes ajtóval, ahol pillanatok alatt ki lehetett suhanni és a ház hátsó lépcsőházai mögött egérutat nyerni. Azon a részen mindig mohásak voltak a falak és az arra néző ablakok soha nem kaptak napfényt.

A földrengés okozta ijedelem után a hajcsavarós, hájas asszonyságok, a csipkefodros hálóinges kisasszonyok és a csíkos pizsamás, pocakos uraságok visszaballagtak a lakásaikba.

Nemrég egy ünnepségen voltunk Budapesten, ami csak azért érdekes, mert néha az élet ismétli önmagát. A buli jól telt, a vacsora nagyon finom volt, az összegyűltek mégis különösnek és anakronisztikusnak hatottak, mert sajnos olyan személyek társaságát is élvezhettük ott, akik egy letűnt korszak vezető beosztású emberei voltak. Látszott rajtuk a hajdani és jelenlegi jólét, a gondtalan öregkor, főleg a férfiakon, akiknek az egykori magas pozíciók olyan előnyöket nyújtottak, mint saját sofőr, csinos magántitkárnő, jó utazások, gazdag ebédek, hogy a többiről ne is szóljak. Régen tőlük függött és rettegett sok ember, sorsok meghatározói voltak. Mint a Keresztapa film maffiózói. Némiképp undort éreztem irántuk, de ebben a világban csak a barátait válogathatja meg az ember. Nagyon langyos volt a tél és meglepően tiszta az idő. Amikor kiléptünk az étteremből, szinte tavaszias fuvallat lengedezett a bokánk körül. Alkonyodott és miközben családommal a buszmegálló irányába lépkedtünk, a széles úttest felől erős fehér fénnyel verődtek vissza az égi fények, a lenyugvó nap mögött a felhők narancssárgába, rózsaszínbe és mély kékekbe burkolóztak és az utcai lámpák világa elhalványult mellette. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba.

Hazajöttünk és mindenki leült  a kedvenc helyére. Ahogy elmerültünk elfoglaltságainkban, a csillár imbolyogni kezdett, a fotelem, mint egy vidámparki mozgó szék ide-oda csúszkált, az ágy előre-hátra vándorolt. Ekkor felkiáltottam:

- Úristen földrengés van! –de nem rohantunk sehova.

Csak küldtem egy pár sms-t a legkedvesebb barátaimnak.

Pillanatok alatt tájékozódtam a híradóból és az internetről, hogy igen, Budapesten is megtörtént, a földrengés 4,7-es erősségű volt. Nem mindenki érzékelte és nem minden kerületben. Mi igen. Harmadszorra éltem át  újabb földrengést.

Edward Munch( 1863-1944) : A sikoly, 1893.

Talán Japánban kellene élnem, gondoltam, ott fejlett a szeizmológiai előrejelzés, ahol kapnék egy sms-t a telefonomra, hogy vigyázat földrengés lesz, miközben a reggeli kávémat iszogatnám egy frissen sült ropogós péksüteménnyel a hipermodern felhőkarcoló harmincadik emeletén. Vagy nézném, ahogyan a hajók lustán beúsznak az öbölbe, esetleg a jól végzett munkám után a sushimat enném és kisétálnék a cseresznyefák virágzásának ünnepére, amire a császár is mindig ellátogat, miközben zavartalanul zajlana az életem a biztos előrejelzések közepette.

És nyugtáznám magamban: Ja, már megint, hát ez csak a szokásos.

Nem kellene égi jelenségekkel, különös fényekkel, a természet megfigyelésével és a saját megérzéseimmel törődnöm...

(Ez után az írásom után hét nappal történt a japán földrengés, 2011. március 11.-én, ahol olyan sok ember meghalt.)

Ez 16 embernek tetszik!