Kalandozásaink Korfun 1. Az utazás

Minden idők legjobb nyaralását tudhatjuk magunk mögött, de ehhez nagyon sok szervezésre volt szükségünk. Nem indult minden olyan egyszerűen, ahogy az emberek gondolják. 

Először is évek óta nemhogy külföldön nem nyaraltunk, de tenger mellett sem. 

Pár éve barátaink meghívtak a Balatonra és tavaly is voltunk a Balatonon, amiről rövidesen könyvemben olvashattok. Még pár hónapja a megszüntetett Nuuvellán is, de az már a múltté. 

Igenis fájt látni mások vidám nyaralási képeit, amikor tudod, hogy nincs rá pénzed, vagy lehetőséged elutazni. Nem irigységből, sohasem voltam irigy, hanem, hogy én meg tudjam valósítani mindezt. Főleg egyedülálló szülőként nehéz ez, mikor egy kamaszkorú gyermek kedvére is tenni szeretnél és nem az a vágyad, hogy minden csak rólad szóljon. 

A szülőség lényege, hogy a vágyaidat megpróbálod összhangba hozni a lehetőségeiddel és a gyermeked kívánságaival. A tervezés már tavasszal elkezdődött, helyszínek keresése, megközelítési lehetőségek, szállás és biztonság. És váratlanul segítségként a volt férjem is közrejátszott, aki nemcsak a repülőjegyet foglalta le, de hasznos tanácsokkal is szolgált az utazást illetően. 

Ezenkívül figyelembe vettem a Görögországba rendszeresen járó barátaim véleményét és tanácsát, hogy mennyi pénzt kell váltani, hol kell segítséget kérni, ha baj van, hol kell biztosítást kötni, konzuli védelmet kérni és még sok hasznos ötlet. 

A szállásfoglalás sem volt egyszerű, mert a lányom kezdetben kinézett egy csodálatos apartmant, ahonnan páratlan volt a kilátás a tengerre Korfu egyik legszebb helyén és partjainál, de hegytetőn volt. 

Mivel a jogosítványom évek óta lejárt, így kocsit sem bérelhettünk volna, azonkívül a repülő este szállt le, s ez a zóna nem volt benne a könnyen megközelíthető helyek között. 

Ha az ember egy ilyen helyre foglal, akkor csak az autós megközelítés lehetséges és egy ellátás nélküli apartmanba be kell vásárolni és mindennap lemenni a strandra a hegyről és felmenni a hegyre. Nem lett volna egyszerű. 

Így hát átfoglaltam a szállást Korfu város óvárosába, egy könnyen megközelíthető helyre, ahol a szállás öt percre volt a reptértől taxival, tíz percre busszal. Príma. 

Ekkor jött egy levél a lemondott szállás tulajdonosától, hogy miért mondtuk le? Nyilván nem írhattam meg neki, hogy jobbat találtunk. Utána több hónapos munka és szervezés kezdődött megint, hiszen két munkahelyen dolgozom és mindent el kellett intézni. 

Annyit aggodalmaskodtam, hogy a lányom azt mondta, ha nem fejezem be, nem utazik velem. És igaza volt, roppant idegesítő lehettem. 

Végül is utazás előtti utolsó hónapban gyorsultak fel az események. Iratokat kellett csináltatni, útikönyveket venni, a nyelvet újból tanulni, gyakorolni, biztosítást kötni, bőröndöt venni. Görög keresztapám és unokatestvérem révén ismertem a görög nyelv alapvető szavait, de újra kellett tanulni. 

A "fapados" légitársaság, a korábban sok botrányt okozó Ryanair fejlődött annyiban, hogyha szigorúan betartod az utazási előírásokat, vagyis egy kis kézipoggyászt viszel, aminek méretei fenn vannak a neten, illetve egy kisbőröndbe pakolsz, ami legfeljebb 10 kilót nyomhat, akkor elsőbbségivel felviheted a csomagodat a repülőre és fejed feletti kis csomagtartóba rakhatod. 

Ennek előnye, hogy szemmel tarthatod a csomagodat, a reptéri alkalmazottak nem dobálják, nem teszik tönkre, ami benne van és nem kell arra figyelned, hogy mikor jön ki a csomagod a kifutón, amire olykor elég sokat kell várnod. Meg azt a rémálmot sem kell átélned, amit nekünk 11 éve, hogy egy átszálláskor a másik gépen hagyták a bőröndjeinket, amiket csak hosszas balhézás árán másnap kaptunk meg. 

Végül eljött a "várva várt" nap, amelyhez a munkahelyemen már előtte szabadságot vettem ki, mert ki nem állhatom, hogy utazás előtti napon is este 8-ig dolgozom, mint tavaly és "úgy esek be" a nyaralásra, rosszkedvűen és fáradtan. 

Volt már ilyenben részem korábban, soha nem kérek többet belőle. A bőröndömet is napokkal előtte becsomagoltam. Mindig listákat írok a teendőről, a becsomagolandó holmikról. A nap, amikor elindultunk már a várakozás izgalmaival volt tele, a repülő délután szállt fel, de természetesen ki akar ilyenkor sokáig aludni? 

A taxi négyre jött értünk, mert 2 órával a repülőgép felszállása előtt kinn kell lenni. Jó dolog ez, legalább nem késtünk el. A taxissal megbeszéltük hol fog várni minket, ha hazaértünk. 

A telefonos beszállókártyának hála pillanatok alatt be lehet jutni a reptér tranzit zónájába, ahol mivel bőven volt időnk leültünk uzsonnázni egy kávézóba. Méregdrága volt a szendvics és a süti, de nem akartunk most ezzel foglalkozni. A nyaralás, az nyaralás. 

Egy ismerősöm azt mondaná, hogy ez a luxus, amit a jól megérdemelt munkával teremtett meg és neki van igaza!

Azt elfelejtettem mondani, hogy a csomag átvilágítás és táska vizsgálat, amitől a legjobban féltem pillanatok alatt lezajlott, habár visszagondolva nem is tudom miért féltem tőle ennyire? Talán a rossz tapasztalatokból, amikor a kommunista időkben órákig várakoztattak a román-magyar határon buszos turistaként, illetve a román határőrök szivattak minket még a rendszerváltás előtt. 

Tiszta szívemből utáltam őket. 

Mikor az idő eltelt, elindultunk a kávézóból a felszállási kapuhoz. Itt is minden megváltozott, hiszen még 15 éve a fapados járatok várakozási csarnoka egy betonsiló volt, ahol a bőröndjén ült az ember a dög melegben, amíg érte jött a reptéri busz, most légkondícionált hűvös csarnokban, emberhez méltóan várakozol és hála az elsőbbségi felszállásnak egyből a géphez mész, ahol felmész a szűk lépcsőn és máris a gép belsejében vagy. 

A kép forrása: https://www.origo.hu/utazas/20141202-meg-kevesebb-hely-lesz-a-ryanair-gepein.html

Noha kisgyerek korom óta repülőn utazom, hisz Bukarest és Erdély nagyvárosai között volt repülőjárat, vagyis nincs légi betegségem és nem félek a repülőn, mindig elolvasom a repülési tanácsokat utazás előtt, mégis izgatott voltam. 

Ilyen volt az, hogy széles mosollyal üdvözöld a repülő személyzetét, hiszen jólléted és életed az utazás ideje alatt tőlük függ. Az életed szó szerint, mert ha a gép zuhanni kezd ők tudnak segíteni azon, hogy hogy vedd fel az oxigén maszkot és a mentőmellényt. 

Egy dolgot nem bírok a fapados járatokon, a szűk helyet, aminek nyilvánvaló oka, hogy minél több embert zsúfoljanak be a gépbe, ezzel is növelve a bevételeket, a másik, hogy szegény stewardessek feladata mindent eladni neked, mint: kaja, italok, sorsjegyek és parfümök. 1 üveg víz ára 3 euró, ami igencsak borsos. 

Olykor visszasírom a Malév, a Tarom, a Lufthansa vagyis a nemzeti légitársaságok kényelmét és eleganciáját, ahol több hely volt, ahol a jegyár része volt a szolgáltatás, vagyis az étel, ital és nem szabták meg, hogy a jegy áráért ingyen mennyi csomaggal utazhatsz a fedélzeten. 

Igaz, hogyha ők, mármint a nemzetiek nem indítanak járatokat az adott nyaralóhelyekre, akkor nincs mit tenni, fapadossal mehetsz csak, főleg, hogy Malév már nincs is. Persze a stewardessek és stewardok ugyanolyan csinosak, mint régen, ez nem változott hál' Istennek. 

Végül nagyon hamar odaértünk Korfura, de már teljesen sötét volt, mivel ők másik időzónában vannak Magyarországhoz képest ugyanúgy, mint Románia, egy órával előbbre. 

Kijöttünk a reptérről, ahol tömegek áramlottak ki a taxik és a buszok felé nyaralóhelyekre indulási szándékkal. Egy igazán jóképű, fiatal, izmos, görög taxis autójába ültünk be, akinek elmondtuk, hogy mi a cím és el is vitt minket az óvároshoz, mert azt mondta oda nem hajthat be, ahova a szállásunk szólt. 

Kiszálltunk a gyönyörűen kivilágított óvárosi részen az erőd szélénél, ahol csupa teraszos étterem és ott mulatozó embertömegek voltak. Megindultunk az egyik főutcán, de Google térkép ide és nyelvtudás oda mégsem tudtuk merre menjünk. Megkérdeztünk egy főpincért egy étteremnél, aki megmutatta az irányt és el is indultunk nagy bőszen. 

Kis és nagyobb kivilágított utcácskák, mindenhol árusok, tülekedő turisták voltak, akik teljesen közömbösek voltak a mi problémánk iránt. Kétségbeesésemben bementem egy kis szuvenír boltba, ahol a tulajt kérdeztem meg és ő is magyarázott valamit, amiből semmit nem értettem. Nem az angol szavakat, hanem, hogy merre van az arra. 

Elindultunk, de mint az utazók nagy részénél mi is jól összevesztünk a lányommal, aki kifejtette, hogy mindent rosszul csinálok, én meg sértődötten húztam magam után a bőröndömet. 

Az egész olyan volt, mint egy kivilágított rémálom, ráadásul deja vú érzésem volt. Vagy jártam már itt 15 éve, vagy csak álmodtam ezt az utcarészletet, vagy időutazó vagyok, mindenesetre félelmetes volt, hogy ismerős az egész. Ez nem először fordul elő velem, megtörtént már Athénban is, amikor első alkalommal mentünk. A szerencse, hogy a tömegen bátran áttörő lányom magas alakja mindenhonnan látszott így csak loholtam lobogó copfja után. 

Egy tipikus szűk kis sikátor Korfu óvárosában. Mivel a velenceiek is építkeztek itt Szerb Antal főhőse Mihály is jól érezte volna itt magát az Utas és holdvilág regény főszereplőjeként. 

 

Miután már a harmadik utcácskába fordultunk be, ahol ugyanolyan zöld zsalugáteres ablakok voltak, mint a képen és mint Korfun mindenhol kezdtem én is kétségbeesni. Felrémlett, hogy mit mondott az egyik ismerősöm, hogy baj lehet az ilyen szállásokkal, a másik ismerősöm, hogy nehogy szervkereskedők áldozatai legyünk. 

Tipikus zöld zsalugáteres ablakok Korfun. 

Krimis rémgondolataimból a lányom dühöngése térített magamhoz, meg a szállásadó embere, aki egy fiatalember volt és folyton kérdezgette üzenetben, hogy hol vagyunk már?  

Ekkor lányom kezébe nyomtam a telefonomat, hogy jobb angoltudásával beszéljen vele és meg is tette, valamint küldött egy kisvideót a helyszínről, hogy hol vagyunk. Mennyire jó a fiatalok technikai tudása és hogy pillanatok alatt megértik egymást. A srác küldött egy Google térképet és ez alapján el is indultunk az apartmanhoz. 

Ez egy olyan kis terecskéről nyílt, ahova egy rövid, de jelentéktelen kis mellékutca vezetett, ami egy térben öblösödött ki. Ott megint egy hangulatos étterem volt, teraszán eszegető, vidám emberekkel, csak mi voltunk teljesen kétségbeesve. 

A házat már láttam, megismertem a fotókról, de ablakai nem világítottak és kezdtem úgy érezni valaki szórakozik velünk és bolondját járatja velünk és azon törtem a fejem, hogyha a szállás már ki van fizetve, de nem találjuk meg, mi hol fogunk aludni?

Amikor újabb vitát kezdtünk volna a csemetémmel egyszer csak megjelent előttünk egy magas, jóképű, görög fiatalember, aki bemutatkozott és mondta ő a mi emberünk. Betértünk egy kis mellékutcába vele, bementünk a ház lépcsőházába, felmentünk az emeletünkre és ott voltunk egy bájos kis apartanban, ami picit volt kisebb, mint a fotókon, de az utazásnak vége volt és végre megnyugodhattunk.

A fiatalember odaadta a kulcsokat, hozott nekünk vizet, mert a csapból inni nem lehet és elmagyarázta, hogy mi, hogyan működik. Megfáradt testünket-lelkünket átadtuk a pihenésnek, hogy másnap új kalandok vegyék kezdetüket.