Karanténnapló Noémitől 12. Nyár a Gellért-hegyen

Harminchárom éve élek Budapesten. Minden téma érdekel, amiről úgy érzem, hogy szívesen írnék. Te is lehetsz a múzsám, ha megihletsz. 

Nagy örömöt okoz, hogy napról-napra egyre többen olvassátok, kommenteleitek a blogomat és a Karanténnaplómat. Egyik kedves, bolondos barátomnak írtam ezt az erotikus novellát, de persze nektek is! 

Napsütéses kora nyár volt, a szentendrei Duna-parton, ahol ebédeltek. A magyaros konyhájú kiskocsma asztalain piros-fehér terítők voltak, só, paprika és borsszóró és egy kis konyharuhával letakart fonott kosárban friss kenyér. Héja ropogott, bele foszlós volt és hófehér. Abból falatoztak míg az ebédre vártak, s az asztal alatt összeért a lábuk. Sugárzó jókedvüket csak a pincér zavarta meg kérdéseivel, hol az italrendelést vette fel, hol az étel választásuk után érdeklődött. 
A szerelem jókor jött és mindkettejüknek nagy szüksége volt rá, a férfi egy fojtogató, stresszes házasságból menekült, a nőnek mások összetörték a szívét. 
A munkahelyükön találkoztak korábban és mihelyst a férfi elment máshova dolgozni, a nő napokig sírt utána. Akkor már tudta, hogy komoly érzések kezdenek benne kialakulni, de magának sem merte bevallani, hogy szerelmes. 
Az újabb találkozásra másfél évet kellett várni, véletlenül az utcán futottak egymásba. Áron magas volt, mindig elegáns és nagyon sportos. Most is. 
Mikor meglátta Rebekát kitárta felé a karjait és a nő önkéntelenül elkezdett futni felé, mint gyermekkorában, amikor a szülei érte mentek valahová. 
Ősbizalmat éreztek egymás iránt és a férfi illata egyszerűen megrészegítette. A jól ápoltság és a kifinomult parfüm keveredett teste meleg kipárolgásával, keze mindig puha volt és selymes, lehelete, mint a legfinomabb méz.   
Közben a pincér kihozta az ebédet, a várakozás addig meg nagyon sok nevetéssel telt, mert a Duna-parti sétától farkaséhesek lettek. Mindig ugyanazt rendelték mindenhol. Ha a férfi csokifagyit kért, akkor a nő is, ha Rebeka bort ivott volna, Áron is csatlakozott. Most mindketten bécsi szeletre voltak kiéhezve és ugyan a krumpli nem volt hozzá tökéletes, de az uborkasaláta nagyon is. Fokhagymás-tejfölös, kicsit sós, kicsit édeskés savanykás lében. 
- Drágám ideadnád a sót? -kérte el Rebeka. 
- Hát persze - nyúlt érte Áron, de véletlenül felborította és a sókristályok kiömlöttek belőle. 
Nem törődtek a babonával, hogy veszekedés lesz és amikor senki nem figyelt, a szétszóródott sót gondosan beledolgozták a kockás terítő textilszálai közé és annyira nevettek, mint két éretlen kamasz.
A pincér értetlen arccal bámult.  
Falatozás közben is fogták egymás kezét és Rebeka belecsúsztatta ujjait a férfi bezárt ujjai közé, mint valami kis fészekbe. 
Sötét haját hátrafésülve horda és a zöld szemű, szőke hajú Rebekának mindig megnyugtató volt a meleg és bizalmat árasztó tekintet. Már akkor látta rajtuk a környezetük, hogy szerelmesek, amikor ők még nem is tudtak róla. 
Áron odavolt Rebeka intelligenciájáért, humoráért és nem rejtette véka alá dús idomai iránti vonzalmát. 
Szerelmük kibontakozásakor bevallotta neki, hogy amikor csak vágyakozott utána, sokszor tette boldoggá magát rá gondolva, mert évek óta ezért a lángolásért és harmóniáért imádkozott és már nem bízott benne, hogy valaha is megtalálja az életben. 
Összeölelkezve hagyták el az éttermet és a Budai Várban lévő múzeum felé vették az irányt, mert egy tárlatvezetésre voltak hivatalosak. Mindketten rajongtak mindenért, ami szép, az elegáns ruhák, a jó parfümök, a művészet, legyen az grafika, festmény, éremművészet, lakberendezés, vagy a kézzel kivitelezett, egyedi bútorok.
A múzeumi tárlatvezetők már felkészülve várták a csoportot és ők becsatlakoztak a programba. 
Rebeka úgy érezte, mintha a föld felett lebegne tíz centivel, könnyűnek érezte a kőkockákat, amin lépkedett, balzsamosnak a levegőt, hívogatónak a festmények színeit és izgalmasnak a fényes és árnyékos sarkokat. Egy pillanatra Áronon felejtette a szemét és a férfi is hasonlóképpen érezhetett, mert hátulról átölelte. Ezt nagyon szerette, karjaiban mindig biztonságot érzett, nem csupán azért, mert egy jó fejjel magasabb volt nála, de az ingén keresztül most érezte megfeszülő izmait és hevesen dobogó szívét. 
A mai napon erős karjain és kellemes ölelésén kívül férfiassága keménységét is érezte, ami szoknyáján keresztül is hozzányomódott puha fenekéhez. 
Még nem voltak együtt, de legszebb csipkebugyiját vette fel, mert úgy volt vele, hogy hátha ma megtörténik.
Áron soha nem rejtette véka alá a szándékait és sokszor kedves bókokkal udvarolt, bőkezű ajándékai mellett:
- Szépségem, királynőm nem tudok élni nélküled. Elhoztad életembe a régóta várt boldogságot, amiért nem tudok elég hálás lenni neked- mondta. 
Rebeka gyomra megremegett és érezte pillangók röpködnek benne. A múzeum falai között úgy tűnt lebegve járnak, mintha puha felhőkön lépkednének, ez az érzés most fokozódott. A gondolat, hogy el kell egymástól szakadniuk mindkettejüket szomorúsággal töltötte volna el, ezért kézen fogva sétáltak ki a múzeumból és azzal sem foglalkoztak már, hogy ki látja meg őket. 
Esteledett. 
A felhők liláskékek és sötétrózsaszínek voltak a város felett és a Duna ezüstkígyóként tekeredett a két part között, miközben a Parlament díszkivilágítását éppen felkapcsolták. 
Tülekedve és dudálva haladt a kocsisor a pesti oldalon, s az autók lámpái innen ragyogó gyémántkarkötőnek tűntek.
- Szerelmem sétálunk még egy kicsit? - kérdezte kissé aggódva Árontól, mert szeretett volna testének finom melegében megbújni. 
-Igen kedvesem, menjünk át a Gellért-hegyre. 
Ha az ember boldog nem érzi a távolságot és szinte átlebegtek a Citadellához nem másztak fel az odavezető lépcsőkön. 
A nyári este kellemesen meleg volt és ők még jobban összebújtak. Áron csókja mézédes volt és Rebeka ajkai szétnyíltak a férfi szájának selymes puhaságától, egyvalami azonban határozottan erős volt, a férfi keze, ahogy odavezette kezét a domborulatához, hogy érezze mennyire oda van érte. 
Mindketten tudták, hogy nem várhatnak tovább, végre eljött a pillanat, amire évek óta vágyakoztak. 
Az estében sétáló családok és párok hulláma valahogy fogyatkozni kezdett, ezért egy pillanatban észrevétlenül lelopakodtak a bokrok közötti kitaposott ösvényen.
A Gellért-hegy bizonyára látott már egy pár szerelmespárt az évszázadok folyamán, így csak diszkréten sóhajtott egyet és szemérmesen elfordult, hogy a bokrait félrehúzták. 
Áron a fák árnyékától takart kőre ült és Rebeka segített a cipzárját lehúzni. A nő felemelte szoknyáját és magában nevetett azon, hogy a csipkebugyit szerelme nem is látja, mert az utcai lámpák fénye a Citadellától nem világított el idáig. 
Áron viszont elkérte emlékbe és miután nedves ujjaival beigazította kardját abba a hüvelybe, amire egész életében várt, boldogan csusszantak egymásba. Erős karjaiban szorosan tartotta szerelmét és előre-hátra hintáztak hangtalanul, nesztelen nyögésekkel, hisz időnként egy-egy motoszkáló, szaglászó kutya, vagy egy család sétált el felettük. 
Bármikor lebukhattak volna. 
A csendes szeretkezés oly módon felfokozta az izgalmakat, hogy rövid idő alatt és kirobbanóan jutottak el a csúcsra. 
Izzadt, elégedett testük szorosan fonódott egymásba és érezték, hogy ők a legszerelmesebb emberek a világon. 
Áron kézenfogva segítette le Rebekát a töredezett Gellért-hegyi lépcsőkön, minden lépés előtt felfelé tekintve, mint mikor a lovagok szívük hölgyét gyöngéden emelték le a lóról. Kocsiba ültette Rebekát és hazavitte. 
A nő fehérneműjét elajándékozva boldogan merült álomba otthon, mialatt Áron hazafelé vezetve érezte, hogy szíve megtelik melegséggel és rátalált valami olyanra, amit eddig soha nem kapott meg. 
A boldogságot. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.