Egy őrült történet 12. rész: A hatalom bábjai
Már korábban is olvashattad a blogomon és Egri Zsanna szerzőtársam blogján közölt folytatásos regényünk részleteit, amelyet valójában heten írunk.
Egyéb elfoglaltságaim miatt el voltam maradva a közléssel, azonban ma bepótolom, hogy élvezzétek ti is ezt a remek kalandregényt, ami most születik egy-egy másik író tollából és mi is izgulunk a szereplőkért, karaktereinkért, a folytatásokért, amíg várjuk a következő részek elkészültét. Zsanna szerzőtársam ötlete indította el a történetet, ami hétről-hétre olvasható a blogján más-más szerzők tollából. Kocsis Nagy Noémi
Publio Kiadói oldal 1:
Publio Kiadói oldal 2:
Kocsis Nagy Noémi írói oldal:
A cikk linkje a blogon, ahol mindent megtaláltok. http://szívtitkok.blogspot.hu/p/egy-orult-tortenet-t…
 |
| Tiszlavic Mária |
- Biztos, hogy jó irányba jövünk? – kérdezte Liza elfúló hangon. Manikűrözött lába nem volt hegyi terephez szokva.
- Bízz bennem, szépségem! – kiáltott vissza mosolyogva Steve.
Amióta elindultak, bátorítóan nézett a másik háromra.
- Mit is mondtál – szólt közbe Matt –, mi ez a hely, ahová megyünk? Honnan veszed, hogy ide kell jönnünk?
Tigris megállt, hogy kifújhassák magukat.
- Amíg ti az igazak álmát aludtátok – kezdte, és egy elbűvölő mosollyal Anabelle-re nézett –, kicsit körbekérdezősködtem. Megtudtam, hogy ha elrabolnak valakit, gyakran erre hozzák. Ez itt egy vad, eldugott hely, a rendőrség nem szokott errefelé lófrálni.
- Hát, tényleg elég vad egy hely…
Liza fintorogva nézett körül. Kopár hegyek között baktattak felfelé. A nap forrón sütött rájuk a kék égboltról. Sehol egy fa, csak elvétve lengedezett egy-két száraz bokor a poros kövek között. A lány úgy érezte, már egy éve gyalogoltak, pedig alig fél órája szálltak ki Steve kocsijából.
- Mondd még egyszer, mi a hely neve? – kérdezte a vadóc. Szemét nem tudta levenni az indiánról.
- Asesino-valle – érkezett a felelet, s közben Steve megcirógatta Anabelle pofiját. Hiba tiltakozott az érzés ellen, egyre többször felrémlett előtte a lány csókja, és az együtt töltött éjszakájuk forró és pajzán részletei.
- Olyan romantikusan hangzik! – sóhajtott a színes hajú bakfis.
- Mint az Assasin’s Creed – morogta Matt az orra alatt.
- Az micsoda? – fordult felé a szőkeség. Csak ő hallotta a doki szavait.
- Egy számítógépes játék, ami egy bérgyilkosról szól. Innen a neve, Assasin.
- Gondolod, hogy ez az Asesizé akármi, amit Steve mondott, ugyan azt jelenti?
- Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi. – De, bízzunk Steve-ben! Eddig sokat segített.
Egymásra mosolyogtak.
A Tigris vizet osztott szét közöttük, majd pár perc múlva folytatták a túrát.
Bő óra múlva megálltak egy kanyon tetején.
- Ez valami… félelmetes! – csúszott ki Liza száján. Pedig a látottak lenyűgözték: vörös és sárga árnyalatban fürdött a két meredek sziklafal. Az ég vakítóan kék volt, és nem messze felettük két sas körözött. Mégis, a szőke lány a zsigereiben érezte a rosszat. Talán csak a régi emlékek miatt.
- És most hogyan tovább? – kérdezte Matt. Anabelle és a cicababa között állt, alig fél méterre a szakadéktól.
- Nem maradhatnánk itt? Ez olyan szép… – kiáltott fel a barna lány. Mosolyogva fordult meg, de aztán a torkára fagyott a szó és a levegő. A félelem teljesen lebénította a tagjait.
- Innen már nincs tovább. – Steve olyan acélos hidegséggel ejtette ki a szavakat, hogy megállt a levegő.
A mondottakra Liza és Matt egy emberként fordult meg – aztán ők is úgy maradtak, földbe gyökerezett lábbal.
Tigris egy fegyvert tartott a kezében, és egyenesen rájuk szegezte.
- Ne is gondolj rá, doki, hogy előhúzod a sajátodat – folytatta a rézbőrű nyugodtan.
- Mi ez a baromság, Steve? – kiáltott fel a férfi, amint megtalálta a hangját.
- Te is nekik dolgozol? – suttogta Liza, ahogy felocsúdott az első döbbenetből.
- Miért, Steve? – nyöszörögte Anabelle.
- Isten hozott titeket az Asesino-valle-ban, vagyis a Gyilkos szakadékban! – Tigris felemelte a hangját. Szemében furcsa, szomorú fény csillant. – Sajnálom.
Azzal meghúzta a ravaszt.
Liza felsikoltott, Matt elordította magát, de késő volt. A golyó egyenesen Anabelle testébe fúródott.
Az orvos azonnal ugrott, és sikerült elkapnia a zuhanó lányt. Lefektette, és egy pillanat alatt felmérte az állapotát: a lázadó bal vállából dőlt a vér.
- Ezért megfizetsz, te köcsög! – kiáltott fel, és előrántotta a saját pisztolyát. De Steve már nem volt sehol.
Matt szeme ide-oda cikázott a sziklák között, de csak kósza ördögszekerek vánszorogtak végig a fennsíkon.
- Csinálj valamit! – kiáltotta Liza. Remegve térdelt a barátja mellett.
Anabelle a földön feküdt. Egyszerre sírt, sikoltozott és nyöszörgött. A fájdalom úgy hasogatta a vállát, mintha elevenen akarnák felszabdalni.
Matt gondolkodás nélkül lekapta Liza nyakából a méregdrága selyemsálat, és a vérző sebre nyomta. A kis bakfis felordított, aztán elájult.
- Maradj velem, Anabelle! Hallod? Nyisd ki a szemed! – kiáltotta a doki.
De a lány nem mozdult. Szempillái bágyadtan borultak a szemére.
- Most mi lesz? – suttogta holtra váltan a szőkeség.
- Ki kell venni golyót, és össze kell varrni a sebet. Akkor van esélye a túlélésre. – Az orvos azonnal döntött. Fürgén felkapta az alélt testet a porból. – Idefelé egy falun jöttünk keresztül. Talán van ott egy orvosi rendelő.
- Vissza akarsz menni?
- Van jobb ötleted? – csattant fel a férfi. Azonban Liza rémült és könnyes tekintetét látva visszavett. – Minden rendben lesz. Ha időben lejutunk a faluba, tudok segíteni Anabelle-en. De igyekezzünk. Tudsz jönni?
- Megpróbálom.
Sietve elindultak vissza a szűk ösvényen. A barna vadóc ernyedten lógott Matt karjaiban, aki elcsodálkozott azon, mennyire nincs súlya a lánynak. Mintha egy párnát tartana a karjaiban.
Liza reszketeg térdekkel próbált lépést tartani a dokival. Nagyon megijesztette Steve húzása. Valósággal emésztette a félelem, és az sem segített, hogy rég eltemetett emlékei kúsztak elő.
Jeff bácsi egyszer elvitte őt a Grand Canyonhoz. Velük tartott a férfi munkatársa, Thomas Carter is, aki abban az időben nagyon tetszett Lizának, és az érzés talán kölcsönös volt. Az egész nem sokkal az után történt, hogy egyértelmű bizonyíték híján Jeffet felmentették a gyilkosságok vádja alól.
Akkor is ilyen kopár sziklák között sétáltak. Liza csodálatosnak találta az egészet, mert Tom mellett volt.
Amikor kiértek egy szirthez, megálltak pihenni. Lenyűgöző volt a hatalmas völgy, és a lány nagyon élvezte a túrát.
- Gyere, Liza, csináljunk itt egy fényképet! – Tom egészen a szakadék szélén állt, és mosolyogva integetett a lánynak.
A szőkeség örömmel tett eleget a kérésnek.
Vidáman pózolt a férfi oldalán. Nem vette észre, amint a bácsikája a hátuk mögé lopózott. Ahogy a hirtelen mozdulatot sem látta. Csak arra eszmélt fel, hogy Tom teste a kanyon felé billen.
A férfi felkiáltott, de sikerült megkapaszkodnia a sziklában, alig harminc centire a lábuk alatt. Szemében rettegés ült, ahogy a munkatársára nézett.
- Mi a…? – kezdte riadtan és meglepetten. Majd könyörgő tekintetét a lányra függesztette: – Segíts! Nem tudok visszamászni!
De Liza nem mozdult. Megbénította a félelem, és Jeff bácsi marka, amely vasbilincsként szorult a könyökére.
- Liza, segíts! – kiabált Tom. – Le fogok zuhanni!
- Te döntesz – suttogta a bácsi a szőke tincsek közé.
A lány csak állt és bámult a kétségbeesetten kapaszkodó férfira, akinek az ujjai lassan csúsztak le a párkányról. Tudta, hogy elég, ha csak kinyújtja a kezét. De nem merte megtenni, mert félt, hogy az magával rántja. Nem is a bácsikája fenyegetése tartotta vissza.
Végignézte, hogy Tom keze felmondta a szolgálatot, és a szíve vágya az alattuk tátongó mélységbe zuhant.
- Liza…!
A sziklák sokáig visszhangozták a vádló kiáltást.
Jeff mosolyogva nézett rá:
- Most már teljesen enyém a cég! Gyere, veszek neked egy piros sportkocsit! Vagy ezüstöt szeretnél?
- Jó lesz a piros… – suttogta Liza, miközben elindultak visszafelé. Maga sem hitte el, hogy kiejtette ezeket a szavakat. Tudta, hogy a hallgatását veszi meg a nagybátyja.
Most már az ő kezéhez is vér tapad.
Éjszakánként örök kísértetként hallja még Tom utolsó kiáltását, és néha még az arcát is látja maga előtt. Akárcsak most, amikor Matt nyomában bukdácsolt lefelé a hegyoldalról.
Anabelle haldoklik, és Liza úgy érezte, nem tett semmit a barátjáért. Bárcsak hallgatott volna a megérzésére, és eltereli a társaságot a szakadéktól! De lehet, hogy Steve máshol kapja elő a fegyverét, és most mindannyian halottak lennének.
Hosszú órákig tartott az erőltetett menet a kopár vidéken. Matt kitartóan cipelte Anabelle-t, aki néha magához tért – ilyenkor nyöszörgött és kiabált a fájdalomtól. De leginkább csak ájultan lógatta a végtagjait. A doktor már közel sem úgy gondolt rá, mint egy könnyű párnára. A válla és a karja erősen sajgott, de nem állt meg. Néha megkérdezte a sarkában lihegő szépségtől, hogy bírja-e a tempót. Ilyenkor egy kifulladt, alig hallható persze volt a válasz.
- Megálljunk? – nézett a társára a férfi a huszadik elhalt válasz után.
Liza csak egy pillanatig tétovázott, amíg felrémlett előtte Tom könyörgő szempárja.
- Ne. Menjünk tovább, Anabelle-nek kell a segítség.
Matt magában meghajolt a lány kitartása és ereje előtt. Némán rótták tovább a poros utat. Éhesek, szomjasak és fáradtak voltak, de csak az lebegett a szemük előtt, hogy a társuk életben maradjon.
A nap már megközelítette a nyugati horizontot, mire elérték a falut. Könnyen megtalálták az orvosi rendelőt – a kapu fölött vörösen izzott a kereszt a délutáni fényben.
Matt gondolkodás nélkül felsietett a lépcsőn és belökte az üvegajtót. Átvágott az üres várón, karjában a láztól zavarodott Anabelle-lel, nyomában a halálosan kimerült Lizával. Nem teketóriázott sokat –berontott a kezelőnek feltételezett helyiségbe, ami az épület túlsó végében kapott helyet.
Fehér bútorok és egy rozoga vizsgálóasztal mellett riadt, kövérkés nővért találtak. A hölgy a szívére szorított kézzel állt a szoba közepén: azt hitte, rablók törtek rá, de amikor meglátta a vérző Anabelle-t, előre lépett és segített Mattnak megszabadulni a terhétől.
Liza fáradtan rogyott le egy székre.
- Orvos kell neki! Doktor! – kiáltott rá a férfi az ápolóra.
De az rémülten rázta a fejét.
- No doktor! – Csak ennyit lehetett kivenni a spanyol szavak áradatából.
Matt elfojtott egy káromkodást. A félelem kezdett felfelé kúszni a mellkasából, a torkát szorongatta, de az orvos nem hagyta magát. Döntött:
- Én doktor vagyok, majd megoperálom! – mondta határozottan, miközben próbált a kezével műtétet imitáló mozdulatokat tenni.
A nővér szeme először elkerekedett, majd sebtében egy krómozott asztalkát gurított elő a sarokból. Kinyitott egy szekrényt. Intett a férfinak, hogy lépjen közelebb.
Matt szemügyre vette a tartalmát. Nem sok mindent talált, de a legszükségesebb eszközök ott hevertek előtte, steril csomagolásba burkolva.
Letépte az egyik bádogdobozt lezáró cérnát. Ahogy sejtette, zöld lepedők bukkantak elő. Óvatosan, két ujjal kiemelt egyet, és egy bűvészmutatványnak beillő mozdulattal leterítette az asztalkára. Aztán azt kívánta, bárcsak jobban megnézte volna, hogyan készülnek elő a műtősnők egy operációhoz. Neki csak oda kellett állni az asztalhoz, ráadták a kesztyűt, kezébe nyomták a szikét, és már kezdhette is.
- Matt, tudod, mit csinálsz? – kérdezte halkan Liza.
- Ne aggódj, bébi, egy igazi orvos áll előtted! – felelte a férfi egy bizakodó vigyor közepette. Azonban ő is érezte, hogy jóval nagyobb a szája a kelleténél. Valójában be volt szarva attól, amire készült, de tudta, hogy nem hátrálhat meg.
Kivett a szekrényből két becsomagolt fecskendőt, s mielőtt kibontotta volna, megakadt a szeme valamin. Felkapta a fejét és mérgesen az ápolóra ripakodott:
- Ezek két éve lejártak! – hadonászott a nő orra előtt. Aztán sorra megnézett mindent, amit használni akart. Csalódottsága és kétségbeesése egyre növekedett, ahogy turkált a csomagok között. – Itt minden lejárt már évek óta! Miféle rendelő ez?
A nővér szabadkozva emelte fel a kezét. Megértette, mit magyaráz ez a magas, külföldi férfi, s hadarva beszélni kezdett.
- Nem értem, mit mondd – förmedt rá újra a sebész –, de nem is érdekel! Adjon nekem használható eszközöket!
- Azt mondja, nem kapnak újabbat, amíg ezeket el nem használták.
Liza és Matt egy emberként fordult a hang irányába. Steve állt a kezelő ajtajában. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
- Még van képed idejönni, te… – Matt az indiánnak ugrott, és teljes erejéből belevágta az öklét az arcába.
Liza felsikoltott, a nővér a falhoz lapult.
Steve orrából dőlt a vér, és elterült a földön. Üres tekintettel nézett maga elé.
- Te is nekik dolgozol, igaz? Miért lőtted le Anabelle-t? – ordított az orvos. – Előbb megdugod, aztán meg lelövöd? Még csak húsz éves volt! Te beteg állat!
- Matt! – kiáltott fel Liza. A férfi minden szava tőrként hasított a lelkébe. – Anabelle-nek kell most segítened!
A doktor nagyot fújt. Szemét nem vette le az áldozatáról.
- Jól van, ne mondj semmit. Előbb ellátom a sebét. De aztán téged veszlek kezelésbe!
Steve felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy megadja magát.
- Liza, vedd el a fegyverét – utasította Matt a szőke nőt.
Miután lefegyverezték a Tigrist, hozzákötötték az egyik polc lábához. A nővér remegve, de némán figyelte az eseményeket.
A doktor egy megsemmisítő pillantást vetett a fogolyra, majd visszafordult a sebészi eszközök felé.
- Én nem akartam megölni Anabelle-t – kezdte halkan Steve. – Ők kényszerítettek rá.
- Rád később kerítek sort – zárta le a témát Matt, miközben szikét, fogókat, tűket, és mindenféle egyéb dolgot szórt ki a lepedőre. Annak ellenére, hogy már lejárt a szavatosságuk, gondosan ügyelt arra, hogy egyik eszközt se érintse puszta kézzel.
Liza csodálattal vegyes ámulattal figyelte, ahogy a férfi dolgozott. Hosszú ujjai sebesen bontogatták a csomagokat, és minden eszköz halk koppanással landolt a tálcán. A nő érezte, hogy nem akárkivel van dolga.
- Kesztyűt kérek – emelte fel a kezét Matt, amikor mindent kipakolt.
Az ápoló fürgén átnyújtott neki egy vékony csomagot.
- Hét és feles? – fintorgott az orvos. – Ez kicsi lesz! Nekem nyolc és feles kell!
A hölgy tagadólag rázta a fejét, s spanyolul mondott valamit.
- Ez a legnagyobb méretük – fordított a megkötözött férfi.
- Akkor ebben operálok! – füstölgött Matt.
Feldúltnak látszott, pedig félelem és aggodalom járták át a szívét. Kétségbeesetten pörgetett végig magában minden lépést, hogyan vegye ki a golyót, és zárja a sebet. Igyekezett minden lehetőségre felkészülni, miközben felszívta a lejárt lidokaint.
A nővér maszkot adott rá, és egy széket meg egy erős fényű lámpát tolt a vizsgálóasztal mellé.
Anabelle csak feküdt, homlokán gyöngyözött az izzadtság. Az ápoló egy ollóval levágta a ruhát a válláról, s elkezdte körbemosni a sebet jóddal. Gyorsan és alaposan dolgozott.
- Liza, kérlek, segíts – szólalt meg az orvos. – Jobb lesz, ha lefogod a kezeit.
- Rendben – lehelte alig hallhatóan a cicababa. Manikűrözött ujjaival átfogta a barátja alkarjait.
Matt előre hajolt, és épp készült beadni az érzéstelenítőt, amikor Anabelle szeme kinyílt, és a lány kérdően nézett körbe.
- Anabelle! De jó, hogy felébredtél – kezdte mosolygós hangon Matt. – Elhoztunk egy rendelőbe. Ki fogom venni a golyót, jó? Ne mozogj. Most lesz egy szúrás.
A vadóc csak fásultan bólintott egyet. Nem láthatta a polchoz kötözött Steve-et, mert Liza és az orvos úgy helyezkedtek, hogy eltakarják előle.
Matt nagy levegőt vett, s beleszúrta a tűt a lány bőre alá. Anabelle felnyögött, de próbált egy helyben maradni.
A férfi gyorsan körbeérzéstelenítette a sebet, amennyire csak tudta. Elhasznált két ampulla lidokaint. Aztán intett a nővérnek.
- Hidrogén-peroxid? – kérdezte, s a hölgy máris öntötte a sebbe az átlátszó folyadékot.
Rózsaszín hab tört fel a karcsú váll alatt tátongó lyukból. „Dögöljetek meg mind, hülye baktériumok!” – futott át Matt agyán. Aztán magában elmosolyodott. Mindig is imádta, ahogy a hidrogén-peroxid kipezsgeti a sebet, és lecsap az oxigénre érzékeny kórokozókra.
Aztán egy steril gézlappal belenyúlt a sebbe. A szálak azonnal felszívták a véres folyadék maradékát. Az orvos óvatosan addig tolta az ujját, amíg megérezte a golyót. Szerencsére nem fúródott mélyre. Megállt az izmok között, pár centire a tüdőcsúcstól. Matt megkönnyebbülten felsóhajtott – nem életveszélyes a sérülés.
- Anabelle, ez most fáj?
- Nem jobban, mint eddig – nyögte a lány. Görcsösen szorította Liza kezét.
- Tarts ki.
A barna lány bólintott egyet. Valamiért ösztönösen bízott Matt képességeiben.
A doktor felvett egy lapos végű, vékony fogót.
- Most kiveszem a golyót.
Miközben a bal mutatóujja végig a sebben maradt, előretolta a szerszámot. Amilyen óvatosan csak tudta, megragadta a lövedéket, aztán húzni kezdte. De az megakadt. Egy pillanatnyi tanácstalanság után megszorította a fogót és nagyot rántott rajta. Anabelle felordított, de legalább a golyó kint volt. Azonban a seb vérezni kezdett.
Matt lecsapta az eszközt, és egy halom gézlapot nyomott a vérzésre.
- Anabelle! Nézz rám! – sikoltott fel Liza. De a lány nem reagált. – Matt! Valami történt! Anabelle nem mozog!
A férfi azonnal visszanyomta az ujját a lőcsatornába. Gyorsan kitapintotta a kulcscsontot. Alatta szabálytalanul, alig érezhetően lüktetett az artéria.
- Csak elájult – mondta sóhajtva. – Ne aggódj, Liza. Így legalább nem érzi a fájdalmat.
A szőke lány zilálva kifújta a levegőt, de szemében tovább éget a kétségbeesés.
A nővér megigazította a műtőslámpát, hogy az orvos jobban lásson. Matt újból a sebre összpontosított. Addig törölgette az izmokat, amíg meglátta a vérzés forrását. Felkapott egy tompa végű szorítót, és rácsippentette az ércsonkra, amit eddig elzárt a lövedék.
Egész jó, állapította meg magában. De aztán az egyik félelme kezdett valóra válni. Mint mindig, amikor beöltözik, és steril kesztyűt húz: viszketni kezdett az orra. De akármennyire is mondogatta magának, hogy ne foglalkozzon vele, az érzés egyre őrjítőbbé vált.
- Izé, Liza, segítenél? – kezdte bizonytalanul.
A szőkeség, még ha remegve is, de azonnal mozdult.
- Mit csináljak?
- Csak nyújtsd ki az ujjadat. Ide, elém. Kérlek.
A plázacica roppant mód furcsállta a kérést, de azért eleget tett neki. Aztán elmosolyodott, miközben Matt senkivel sem törődve, alaposan megvakargatta az orrát a manikűrözött ujja segítségével.
- Köszönöm! – mondta hálásan a doki, s rákacsintott a lányra. – Gratulálok, egy ujjal kielégítettél egy férfit!
Liza elnevette magát. Kétsége felengedett – ösztönösen tudta, hogy Matt meg fogja menteni Anabelle-t.
Közben az orvos felkapott a tálcáról egy felszívódó fonalat. Elkötötte a lefogott ércsonkot, mire a vérzés elállt. Már csak egy dolog van hátra: bezárni a sebet.
„Koncentrálj, Matt, nagyon koncentrálj!” – parancsolt magára. Akaratlanul is előjött a legrosszabb rémálma: Mrs. Robinson.
- Varrja össze, Mr. Howard! – tette le a fogót az idős orvos.
- Igen, uram! – felelte Matt, s engedelmesen átvette a tűfogót és a csipeszt.
Úgy érezte, rutinosan dolgozik, s megengedte magának, hogy a doktor és a műtősnő közötti párbeszédre figyeljen. Azok ketten nagyon belemerültek a pletykálkodásba. A fiú már elkezdte összeilleszteni a bőrt, amikor észrevett valamit: nem jól varrta össze a hashártyát. Egy réteg elcsúszott, és nem találkozott a párjával.
- Gond van, Mr. Howard? – kérdezte a mentora, amint észrevette a megtorpanást.
- Nincs. Mindjárt kész vagyok.
Gyors öltésekkel zárta be a sebet. A doktor csak rápillantott, elismerően bólintott, s már ott sem voltak. A leragasztást és a tisztogatást a műtősnőre hagyták.
Matt igyekezett meggyőzni magát, hogy csak rosszul látta, és igazából minden rendben volt. Hiszen csak össze tud varrni egy sebet!
Azonban Mrs. Robinson, akit operáltak, két nap múlva rosszul lett. A sebe szétvált és elfertőződött. Hiába kezelték, nem javult az állapota, és a fertőzés hamar elterjed a véráramban. Négy nap múlva Mrs. Robinson meghalt. A boncolás kimutatta, hogy a rosszul egyeztetett hasfalon át terjedt szét a fertőzés.
Matt fehér arccal ült az orvosok között, miközben felolvasták a leletet.
- Ki operálta? – kérdezte a főorvos.
- Én, Mr. Howard pedig asszisztált.
- Mi történt, Dr. Crane?
- A műtétnél minden rendben volt. Mr. Howard zárta össze a sebet. Szépen dolgozott, figyeltem. Nem emlékszem, hogy a hasfal rosszul lett összevarrva. De ilyesmi bárkivel elfordulhat.
Matt nem szólt semmit, csak a mentorára nézett. Tudta, hogy a férfi magát is igyekszik menteni. Dr. Crane mindent csinált, csak a rezidensére nem figyelt.
Az eset többet nem került szóba közöttük.
A fiatal orvost azonban az óta kísérti ez a végzetes ballépése. Minden egyes alkalommal, amikor készül összezárni egy sebet, az ördögi kis hang megszólal a fejében: „Miattad halt meg Mrs. Robinson! Gyilkos vagy, mint az apád!”
Matt megrázta a fejét: „Erre most gondolnod sem szabad! Meg tudod menteni ezt a lányt! Muszáj!”
Nagyot nyelt, s eltökélten munkához látott. Szaporán, de fokozott figyelemmel illesztgette össze az izmok rostjait. Még két öltés a vékony zsírszövetbe, s máris kezdheti összevarrni a bőrt.
Anabelle-nek nagyon finom volt a bőre – szinte sajnálta, hogy össze kell szurkálnia. Elég neki a lövés okozta heg. Vékony damilt fogott a csipesz pofái közé, s a seb egyik végébe csomózta. Aztán kacskaringós mozdulatokkal vezette végig a tűt, közvetlenül a bőr alatt. Mikor végigért, óvatosan meghúzta a damilt. A seb összezárt, csak egy vékony, piros vonal látszott. Erős csomót kötött a másik végére, és intett a nővérnek. Az már készen állt: letörölte, majd beragasztotta az apró sebet.
A doktor nagyot fújt, miközben letépte magáról a kesztyűt és a maszkot. Ellenőrizte Anabelle pulzusát és légzését. A lány még mindig ájult volt, de a szíve már ritmusosan, erősen vert.
- Nagyon ügyes volt – mosolygott Liza a férfira. Csodálata egyre csak nőtt iránta, miközben nézte, ahogy dolgozik. Azt kívánta, a karcsú ujjak bárcsak az ő testéhez érnének hozzá.
- Köszönöm – felelte hálásan Matt, majd a nővér felé fordult: – No police.
Aztán Steve elé lépett.
- Anabelle életben marad? – kérdezte a fogoly.
De válasz helyett Matt arcul csapta, majd belerúgott a bordái közé.
- Még csak gondolnod sem szabad rá, te szarházi! – üvöltötte, majd nekiesett az indián arcának. Csak úgy záporozott a súlyos ökle.
- Ők kényszerítettek! – kiáltott fel Tigris.
A doki megtorpant.
- Kik azok az ők?!
- Nem tudom. De mindenhol ott vannak… Mindenkit a markukban tartanak!
- Mit akarnak tőlünk? – lépett elé Liza. Szemében furcsa, haragos tűz égett.
- Nem tudom. Nekem csak… El kellett vinnem titeket a völgybe…
- Hogy megöld Anabelle-t? – ordított fel Matt, s újból előre lendült a keze. – Cseszheted, mert Anabelle él, és élni is fog!
Steve bal arca helyén csak az összefüggő, nyers hús látszott. Orra kilapult, az ajkából dőlt a vér. Már nyoma sem volt a szívtiprónak. Mégis megkönnyebbülten felsóhajtott. Torz arcán mosoly futott át, zöld szeme vidáman csillant meg:
- Ennek tiszta szívemből örülök. Tudtam, hogy megmented őt…
A doki újból meg akarta ütni, de Liza megfogta a karját.
- Nézd, én is a legszívesebben kinyomnám a szemét a tűsarkúmmal – kezdte lágyan –, de még a hasznunkra lehet. Talán elvezet ezekhez az elmebetegekhez, akik itt szórakoznak velünk. Vagy akár Brandonhoz is.
Dühös pillantást vetettek az összevert alakra, majd magára hagyták.
Közben a nővér vizet és száraz lepényt hozott be. Mattben és Lizában csak akkor tudatosult, hogy mennyire éhesek és szomjasak. Mindenről megfeledkezve vetették rá magukat a szerény vacsorára.
A szobában sötét volt, csak a kandallóban táncolt a tűz. Egy férfi lépett be. Ha Lizáék látták volna, rögtön felismerik benne a határőrt, aki átengedte őket Mexikóba. De a három ember több száz kilométerre volt.
- Elnézést a zavarásért – kezdte a tiszt. – Steve megtette, amit kértünk. Lelőtte az egyiket. Azonban Matt megmentette a lányt.
A félhomályban felparázslott egy szivarvég.
- Nagyon jó. El is vártam tőlük.
Az íróasztal túloldalán ülő alak kézfején egy aprólékosan kidolgozott kobra-tetoválás tekergett. A férfi arca amúgy is a hüllő pofájához hasonlított, ezért hívták Kígyónak.
- Mi pontosan a terve ezzel a hárommal?
- Hát nem világos? – kérdezett vissza Kígyó. – Ők fogják uralni a világot. Őket pedig én fogom uralni.
A tiszt hallgatott, de arcára feszült figyelem ült ki. A főnöke elégedetten terpeszkedett a hatalmas bőrfotelban. Szemét a vad lángokra függesztette, majd beszélni kezdett:
- Dr. Matthew Joseph Howard meg tudja adni az embereknek azt, amire a legjobban vágynak: az örök fiatalság látszatát. Senki sem akar megöregedni és megcsúnyulni. Ez ennyire egyszerű. Dr. Howard esz a világ legjobb plasztikai sebésze. Tehetsége, esze és szépérzéke is van ehhez. A beszarisága már most kiemeli a társai közül, és a Mrs. Robinsonnal történtek mindig a legjobb és legpontosabb munkára fogják ösztökélni. Aztán majd kedve szerint válogathat a páciensek között, akik egymást túllicitálva versenyeznek az időpontokért. – A homályban izzani kezdett egy szivarvég. – Miss Liza. Amikor hagyta Thomas Cartert lezuhanni a szikláról, még nem gondolta, hogy ez a jövőjét jelenti. Jeffrey Andersonnak már csak hetei vannak hátra, és az unokahúgára fogja hagyni a bankelnöki széket, ahová mocskos úton tornázta fel magát. Senki sem tud még róla, de az Ander Nemzeti Banknak már behódolt egész Európa, Kína, Oroszország, és Japán is. Sőt, Svájc sem fogja tudni megtartani a függetlenségét, és hamarosan őt is bekebelezi a Bank. És akkor az Ander bankban fog egyesülni a világgazdaság, és Miss Liza Ariadne Anderson dönt majd országok sorsáról és dollár milliárdokról.
A szobában lassan szétterjedt a dohány keserű füstje.
- És mi lesz a másik lány szerepe?
- A lázadó, vad teremtés, aki a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy mentse a bőrét. – Kígyó élvezettel ejtett ki minden szót. – Pedig nem kellene mindig a késhez nyúlnia. Nagyobb fegyver van a birtokában. Miss Anabelle Margaret Parkernek hatalmas befolyása van a férfiakra. Láthatod, mennyire megbabonázta Mattet, vagy Steve-et. A világ vezető politikusai, befolyásos tábornokai, és mindenki, aki számít, az ő kegyeiért és hálószobájáért fog versenyezni. Mindent megadnának azért, hogy a kis Anabelle-lel lehessenek. Miss Parker vonzerejével a világ vezetői a kezemben lesznek!
- És a kölyök? Vele mi lesz?
A Kígyó fagyosan nevetni kezdett.
- Tulajdonképpen nem is rossz, hogy Matt magával hozta azt a szerencsétlen fiút. Ő lesz a segítségemre, hogy az a három megtegye, amit akarok.
- Zsarolni akarja őket?
- Pontosan – bólintott elégedetten a tetovált férfi.
Matt magába roskadva ült a sötét váró egyik székén. Szemét becsukta, karjai élettelen rongycsomóként lógtak az ölébe. Nem is vette észre, mennyire kiszállt belőlük az erő. Miután befalták a nővértől kapott pár falatot, még egyszer ellenőrizte Anabelle sebét. Lejárt penicillint adott a lánynak, de a semminél ez is jobb, hogy meggátolja a sérülés elfertőződését.
Apró neszre kapta fel a fejét, de csak Liza jött ki a kezelőből.
- Nincs semmi baj. Anabelle jól van, alszik. Steve is elbóbiskolt, de a biztonság kedvéért odakötöttem a lábait is a polchoz.
A doki fáradtan elmosolyodott, de a félhomályban csak sejteni lehetett az arcvonásait.
- Nem is vagy olyan reménytelen, mint amilyennek elsőre tűntél.
- Ezt bóknak veszem.
- Annak is szántam. – A férfi a nő felé fordította a fejét. Az utcai lámpa fénye sejtelmesen ragyogta be a szőke tincsekkel keretezett arcot.
Mennyire kívánta Lizát! Jobban, mint Arizonában, a furgonban. De magára parancsolt, és a lehető leglágyabb hangján megszólalt:
- Hogy vagy?
- Már jobban – mosolygott a cicababa. – Egy kis víz meg száraz kenyér csodákra képes!
Csend telepedett közéjük, pedig odakint zuhogni kezdett az eső. Egy ideig csak bámultak maguk elé, majd Liza óvatosan végigmérte a mellette ülő alakot. Elképzelni sem tudta, mennyire el lehet fáradva a férfi.
- Amit ma csináltál – kezdte halkan –, az valami pazar volt.
- Ez a munkám.
- Az, hogy megállás nélkül, órákig cipelsz egy sérültet a karjaidban, majd az izomlázzal nem törődve, kiveszed belőle a golyót, és úgy összevarrod a sebét, mintha sosem lett volna ott?
Matt újból a nőre emelte a tekintetét. Ha nem húzta volna a fájdalom súlyos ólomként lefelé a kimerült karjait, most megcirógatta volna az arcát.
A szőkeség lenézett a hosszú kezekre. Aztán utat engedett a késztetésnek, és megfogta Matt bicepszét. Óvatosan masszírozni kezdte az izmokat.
- Biztos nagyon fáradt vagy. Nem akarsz aludni?
- Nem – lehelte a doki. El akarta húzni a kezeit, de nem volt hozzá ereje. Meg különben is, nagyon jól esett neki Liza érintése. – Ébren maradok. Valakinek vigyáznia kell rátok.
- Te egy hős vagy! – suttogta a lány. – Ha mellettem vagy, nem félek.
Egymásra néztek. Nem is vették észre, mennyire közel kerültek egymáshoz. A szőke lány keze még mindig az orvos izmos karján feküdt.
- Nem engedem, hogy bármi bajotok essen, Liza.
- Tudom, Matt.
Beszéd közben összeért az ajkuk. Aztán a következő pillanatban Liza önfeledten csókolni kezdte a férfit.
A doktor egy fél percig átadta magát a puha ajkak forróságának. Vágya ébredezni kezdett, s a pillanat hevében úgy érezte, a földre teperi a nőt és a magáévá teszi.
De aztán kiszakította magát a mindent elborító mámorból.
- Ezt nem lehet.
A nő elhúzódott tőle. Szája széle lefelé görbült.
- Anabelle miatt? – mondta keserűen, majd felállt. A váró közepén megtorpant.
Matt nagyot sóhajtott, és mellé lépett.
- Nem! Én csak… – Megakadt. Hogyan mondhatná el a nőnek, hogy mennyire kívánja? De most csak szexet akar. Érzelemmentes, primitív, elemi ösztönből tomboló, vad szexet.
Úgy képzelte, ezt a vágyát a vadóc minden gond nélkül ki tudná elégíteni. De Lizával más volt a helyzet. Az aranyhajú szépségtől többet akart a puszta testiségnél. Azonban erre még nem állt készen. Túl friss volt még a szakítás okozta seb.
Bátortalanul felemelte és a társa vállára tette a kezét.
- Liza, kérlek, ne haragudj rám! Nem akarlak megbántani!
A nő megpördült, és haragosan nézett a férfira. Szemében könnyek gyűltek.
- Mégis mit akarsz, Matt? – kiáltott fel megsebzetten.
A férfi beletúrt a hajába. Tekintete arrébb siklott a formás testről, és egyenesen belebámult a szakadó esőbe. Szólni akart, de aztán meglátott odakint valamit, és megszűnt számára a külvilág, a váróval és Lizával együtt.
Az ajtóhoz ugrott, miközben felordított:
- Brandon!
Két lépéssel kint volt az utcán és eszelősen rohanni kezdett.
A lány nem értette az egészet, de az esővel nem törődve szaladt az orvos után.
- Állj meg, Matt! Hé, nem hallod?
- Brandon! Az előbb láttam, itt volt!
- Nem lehet, hogy csak képzelődtél? – kiáltott vissza a nő. A haja és a ruhája pillanatok alatt teljesen elázott, de nem foglalkozott ezzel.
Matt lelassított az utca végében, és szétnézett. Alig lehetett átlátni a vízfüggönyön. Aztán sarkon fordult, és az ellenkező irányba futott.
- Brandon!
- Állj, a rohadt életbe! – Liza próbált lépést tartani a hórihorgas férfival.
- Itt volt, láttam! – lihegte Matt, ahogy megtorpant a rendelő előtt. Kétségbeesetten forgatta a fejét, de csak a nőt és a sűrű esőt látta maga körül.
Liza csak nézte az orvost.
Aztán zajt hallottak a lámpaoszlop mögül.
Mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, a kölyök lépett eléjük. A ruhája szakadtan és véresen lógott rajta, haja csapzott volt, de élt, és a szemében öröm csillant, amint meglátta elvesztett útitársait.
Egyszerre kapták el, mielőtt az aszfaltra zuhant volna.
- Brandon! – kiáltott fel Liza. Szemében ezúttal az öröm könnyei gyűltek.
- Hé, öcskös! – suttogta Matt. – De jó téged újra látni! Hogy kerültél ide?
Brandon csak feküdt kimerülten a karjaikban. De összeszedte magát, és lihegve kinyögte:
- Nem tudom… Azt hiszem, megszöktem. Kelly és Steve nem az, aki…
De szavait elnyelte az eső sűrű kopogása, és a fiú ájultan hullott a nagybátyja ölébe.
A történetet folytatja:
 |
| Barbara Saláth |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése