Címkék

Busz, metró és villamos

Harminckét éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal. E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok. 


Busz, metró és villamos

Nagyon sokat utazom tömegközlekedésen gyerekkorom óta, többet, mint amennyi krumplit megpucoltam. 
Múltkor kiszámoltam egy barátomnak, aki nagyon szeret enni, hogyha tizenkét éves korom óta főzök és most vagyok negyvennégy, heti két kiló krumpli megpucolásával összesen 3328 kiló krumplit szabadítottam meg a héjától eddig.  
Ha két éves koromban kerültem bölcsi-oviba Bukarestben, leszámítva azon ritka alkalmakat, amikor autóval vittek, s kezdetben a családnak nem volt autója főleg a hetvenes években, akkor 21.840 alkalommal ültem a 42 év alatt tömegközlekedésen, napi kettő, oda-vissza és átlagban heti tíz alkalmat figyelembe véve. 
Hogy ezalatt hány emberrel beszélgettem és mennyi kaland ért az egy külön könyv lesz majd. 
A legcifrább talán nyolc-tíz éves koromban történt, amikor Rákosi Ildi barátnőmmel tartottunk hazafelé a bukaresti magyar iskolából. 
Épp az átszálláshoz készülődtünk a Kogalniceanu téren, úgy emlékszem, mintha ma lett volna, amikor egy nacionalista öregember a megállóban ránk rivallt, hogy: 
"Ne beszéljetek magyarul, ameddig a románok kenyerét eszitek". 
Nem kellett engem félteni már akkor sem, megfeleltem neki annak rendje és módja szerint, ékes román nyelven, mert mi az irodalmit tanultuk az iskolában, nem azt az útszélit, amiben ő társalogni próbált velünk. Esetleg megsérteni. 
"Jó napot uram, köszönjük a kioktatást. Mi nem esszük a románok kenyerét, mert tudja a nagymamámnak Erdély szerte búzamezői vannak, amelyen ő maga termeli a kenyérhez való alapanyagot. Amikor az beérik, elviszik a malomba, lisztet őrölnek belőle. 
Az anyám meg a kenyérgyárban dolgozik és ő maga süti nekünk a kenyeret frissen mindennap. Na mi azt esszük, nem a maguk penészes kenyerét."- ettől úgy leesett az álla, hogy meg sem tudott szólalni. 
És azóta is ott áll leesett állal, ha el nem száradt azóta.
Vagy el nem fújta a porát a szél. 
Persze a történet csak részben volt igaz, mert a nagymamám minden héten sütött házi kenyeret, jóféle kovásszal, ami hétfőtől vasárnapig el is állt. Anyám meg nem dolgozott a kenyérgyárban, "csak" az operaházban, de ez a történet szempontjából lényegtelen.  
A minap a villamoson utaztam hazafelé Budapesten és leült velem szemben egy hajléktalan. 
Így szólt hozzám, s ebből is látszott, hogy jólnevelt ember és jobb sorsra érdemes volt szegény: 
- Hölgyem, ha meg nem sértem, megkérdezhetem, hogy miért van az, hogy az emberek a villamoson az okos telefonjukat nyomkodják? Én most vettem magamnak egy új telefont és nem tudom mit kell vele kezdeni? 
- Tudja - magyaráztam neki- ez sok mindenre jó. Lehet vele telefonálni, írni rajta, olvasni könyveket, fogadni emaileket, üzeneteket küldeni. Én dolgozni is szoktam vele. 
- És ha ír, akkor jól keres vele? 
- Hát nem mondhatnám - nevettem el magam,- viszont örömöt okoz az alkotás. 
- Ja értem. Hát képzelje én a régi telefonomat elvesztettem és amikor az újat megvettem rárakták a régi számaimat és egyből tudott hívni az asszony, akinek dolgozni szoktam.
- Igen - feleltem neki- mert az ő telefonjában megvolt az ön száma. 
És így tovább. 
Megvitattuk a klíma változást, a globális felmelegedést, a migráns válságot, az aktuális politikát, hogy mennyire kell a gyerekekre vigyázni, hogy neki van egy klassz fia, hogy a munka milyen fontos és így tovább. Okos volt és jó humorú. 
Úgy éreztem, hogy nem én adtam neki valamit a saját tudásommal, hanem én tanultam tőle. 
Feltöltődve szálltam le a villamosról.
Jó a villamoson beszélgetni és máshol is. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 
Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 
Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.
Bejegyzés küldése e-mailben
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések