A hónap művésze 10 : Papadopoulou Nagy Ildikó Niki

Művészet határok nélkül

Copyright © 2015. artificium-artis.blogspot.com

A cikk semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!

5

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Kórus, 2004.

Amikor Papadpopoulou Nagy Ildikó Nikire gondolok, aki az unokatestvérem, próbálok nem elfogult lenni vele kapcsolatban. Felsejlik bennem az együtt töltött gyerekkorunk, a vidám évek, a gondtalan szórakozások, a közös nevetések, a zenehallgatás a gyerekszobában régi típusú magnókazettákról és beszélgetések a barátokkal, bulik, ahol a nyolcvanas évek popslágerei szóltak. A nagyszülők otthona és a közös ünnepek, Kolozsvár utcái, régi ízek, illatok, fények és árnyékok. A csavargásaink a történelmi, patinás utcákon, Mátyás király szülővárosában, ballagás a Sétatéren a nagy platánok, nyárfák, gesztenyefák és jegenyék alatt; az iskola folyosóinak hűvöse és nagy fényes ablakai, a kicsöngetés-becsöngetés, a tanárok, akiket kinevettünk, mert nem ismertük sorsukat, csak furcsa szokásaikat. A műtermek illata, amelyekben felnőttünk és ami a zsigereinkbe beleivódott: terpentin, olajfesték, fövő kávé, tea, borsóleves és nyikorgó antik bútorok, régi fotók. A nagy téli havazások, a tiszta levegő és a Kolozsvárt övező dombok szelíd, lágy zöld hullámai. Az okkerszínű Szamos, mely magával viszi a hegyek ásványainak színét, s amit úgy képzeltem el, mint egy hosszú szőke hajú lányt, aki a Fekete-tenger felé igyekszik, mikor a hidakról bámultam vizét. És mindenek felett az állandó rajzolás: rajzlapra, újságokra, csomagolópapírokra, rajzfüzetbe. Figurák, papíron megelevenedő lények, amik főleg az ő keze alól úgy bújtak ki, mint a dallamok a zeneszerző tollából, és aminek létrehozói a szív és az ész, de legfőképpen a lélek. Csak lestem és próbáltam utánozni. A közösen rajzolt képregényekben a szereplőknek karaktert adtunk és ez a munka maga volt a móka, az alkotás gyötrelmei és fájdalma nélkül. Ildikó Niké, ahogyan én szeretem mondani a nevét, mint a görög istennőnek, ugyanis úgy rajzolt, mint ahogyan más levegőt vesz: természetesen. Úgy forgatta kezében a tustollat, ecsetet, szenet, ahogy az a bizonyos kisgyerek a Varázsceruza című rajzfilmben. És sokoldalú volt kulturáltságában a kezdetektől fogva, magyar-görög gyökerei révén, amihez hozzájárult az is, hogy úgy neki, mint mindannyiunknak, beszélni kellett románul, tehát az ország hivatalos nyelvén is. Így valósult meg a sajátságosan Közép-Kelet európai, erdélyi multikulturalizmus, ami megelőzött mindenfajta internetet és globalizációt. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Óriástörpe.

Amikor Ildikó Niki 1978-ban gyermekrajzversenyt nyert, a szép és komoly arcú gyermek sorsa megpecsételődött, hiszen neki ezzel kell foglalkozni, még ha oly nehéz is egy életen át hű maradni az istenadta tehetségéhez. Az ifjú művész személye csak úgy vonzotta az embereket, a barátok körülállták, mindenki szeretett a fényében sütkérezni és akkor is hallgatták, ha ritkán beszélt. Hogy ebből mennyi volt a valódi érdeklődés, az őszinte lelkesedés, azt végül az idő döntötte el. A sikerből mindenki szeretett volna és szeretne részesedni, a kudarcból kevesebben, az energikus ember vonzó, az elesett kevésbé. Azt hogy a rajzi csodákat nem kilóra mérik, nem kívántak elgondolkodni, mert a cselekvés-gondolkodás ténye fájdalmas lehet. Hogy hogyan alakult a három országon át, Erdélyen-Románián, Görögországon, Magyarországon átívelő sorsa, ennek minden megpróbáltatásával, örömével, soknyelvűségével, a magam módján tanúja voltam.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Holdak, 1996.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki idealizált rajzi világa nagyon is valós megfigyeléseken alapul, még akkor is, ha az ábrázolt alakjai látszólag szimplán csak emberek, azaz valójában manók, tündérek, trollok, törpék, anyókák, varázslók, gigerlik, matrónák, karcsú szépségek, vaskos madonnák, az életbe belefáradt és kiégett üzletemberek, szétalkoholizált agyú, lecsúszott figurák, krumplifőzelék szagú cselédek, megkopaszodott matrózok, egzaltáltan visítozó hisztérikák, nagy orrú bölcsek, szerepeiket gyakorló színészek, irigységtől elsárgult arcú szomszédok, besúgók, pénzes özvegyek, önimádó zsúrfiúk, szende szépségek, szerelők, sofőrök, meghasonlott, vagy éppenséggel önmagukkal elégedett művészek, aggódó anyák és engedetlen gyermekeik. A lényeg a jellemrajz, a szó szoros értelmében is, és a sarkítás, karikírozás, a vonásokba bevésődő tulajdonságok és életstílus felnagyítása és rögzítése művészi módon. Egy fajta rajzi-festői novellairodalom, ha lehet így fogalmazni, vagyis az életből vett helyzetekből adódó rövid emberábrázolások.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Bolygó, 2003.

Ildikó Niki rajzai valódi helyzetek vagy mesék? Munkáit a következő kifejezésekkel illethetjük: életek-emberek, életízű és -szagú rendszerek. Egy fokozódó kommunista diktatúrában, amit az ember próbál komolysággal, humorral, életösztönnel átvészelni gyerekkorában? Megélni az összetartozás érzését, hogy pár év múlva a világ darabokra hulljon szét, mind egyénileg, mind társadalmilag, hogy elindulhasson egy sajátos útkeresés? Vagy a fogyasztói társadalom őrülete a szabadabb világban, Görögországban? Vagy az önmagát és útját kereső legújabbkori Magyarországon? Mindehhez alkalmazkodni, talpon maradni igazi művészet, ha közben az illető alkotó művész is ráadásul. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Próféták, 2000.

Virtuális galériánkban először tekintsük meg a Próféták című képet, 1999-ből. Két, az égből lezuhanó, kissé nőies arcú, hosszú hajú, jövőbelátó figura. Képességeik nem voltak elegendők ahhoz, hogy elkerüljék a zuhanást. 2000 előtt az igazmondás nem feltétlenül kellemes, habár ki tudja? A sarlatánok, ál-gyógyítók, mű-természetgyógyászok és dörzsölt csalók korszakában minden lehetséges. Ildikó Niki, a dekoratív színek-formák varázslója vonzódik a tökéletes emberi alakok visszaadásához. Mert min bukik el az, aki nem tud jól rajzolni? Az anatómián. Neki ez soha nem volt probléma, a színkompozíciók annál kevésbé. A kék-narancs komplementer kontrasztja, a színes-mintás lebegő prófétaruhák, a lobogó hosszú hajak valami hippis jelleget kölcsönöznek a szereplőknek. Prófétái, akár Woodstockból is idecsöppenhettek volna, hogy csak a nem túl távoli múltat említsük és nem a bibliai kort. A világ, ami még a prófétákat is maga alá temeti.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Az erdő lakói, 2000.

Az Erdő lakói-ban különös lények bújnak ki a papír fogságából. Ki mondta, hogy az erdőben csak állatok élnek? Előfordulnak ott mohaemberek és viráglányok, leveles sapkás csigabohócok és szamóca kisfiúk… A tustollal rajzolt embereket színes foltok és harmóniák ölelik selyemfestmény-szerű közegben, arcuk, mint a kő-véseteké, mint a szobroké, évszázados tanulságokat tükröznek, miközben mesebeli világban élnek. Az ilyen stílusban rajzolt selyemsálakat kitépnék a nők egymás kezéből az árusoknál, így Karácsony előtt, és az ilyen illusztrációkat tartalmazó könyveket szétkapkodnák a szülők a boltok mesekönyv részlegén. Hasonló rajzokhoz vonzódtam gyerekkoromban és nézegettem őket órákon keresztül, magamba szívva a hangulatukat. Kérdés, hogy mostanság egy gyerek vajon megteszi ezt? Odafigyelnek erre a szülők, vajon elég türelmes a gyerek ahhoz, hogy olvasson és saját képzeletvilágot teremtsen magának, amiben az író és a grafikus segíti, vagy eleve ki sem alakul ez, mert annyira leszívják az agyát a rajzfilmek, filmek és később a számítógépek? Hogy ezt elkerülhessük, nem lenne jobb, ha a kortárs író színvonalas rajzokkal illusztráltatná mesekönyveit? A vizuális nevelés szerepét nem lehet eléggé kihangsúlyozni. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Társaság, 1999.

Merítsünk megint a múltból és nézzük az 1999-ben készült, színes Társaság-ot. Buli van, vagy farsang, jelmezbál vagy szilveszter? Cirkuszban ugrál az egyik szereplő, vagy csak úgy, jókedvében? A cvikkeres, zöld bársonyruhás úr az orra fölé röppenő pillangót lesi, vagy a vörös-dögös hölgyeményt? Butácska-csúnyinka a piros sapkájában miért kémleli olyan rosszkedvűen a társaságot, mialatt a csoport közepén egy szőke szépség mosolyog? És a háttérben ki az a vörös kalapos úr, akinek, talán a penészes kenyértől, amit evett, zöldre változott az arca? Olyan abszurd a jelenet, ha jobban megnézzük, mint az Alice Csodaországban szereplői esetében, akikről egy hajdani, megsárgult lapú, talán még édesanyámtól örökölt kiadásában láttam hasonló furcsa figurákat, mert a mesét nem nagyon értettem. A téma néha mellékes, mert ritka ez a lenyűgöző színkavalkád. Sok tehetséges művésszel találkoztam már, de olyannal, aki ennyire látná, hogy színbelileg mihez mi illik, kevéssel. Ez a fajta színérzék sok mindenben megnyilvánul, rajzi-festői kompozíciókban, lakberendezésben, ruha-összeállításokban. Az itt látható, képességből fakadó megoldásokat tanítani kellene: amikor a halványkék átöleli a rózsás-pirosat, a fekete hátterül szolgál lilának-narancsnak, az ultramarin felerősíti a türkizt és az olívzöld a fehéret, mindezt úgy, hogy az egész harmonikus marad.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: A király ébredése, 1998.

Ildikó Niké életében a rajzolással teli gyermekkor és a viszonylag gondtalan évek után, szóval úgy a nyolcvanas évek vége felé, egészen pontosan 1988-ban, nagy változás következett be a görögországi kitelepedéssel. A család kereste a görög gyökereit, más légkörbe, más emberek és más szokások közé került. Ott volt ugyan a csodálatos meditterrán táj és  klíma, a napfény és az égszínkék tenger, de a barátok másak lettek, ahogyan új volt a közeg is. Az ottani pezsgés-nyüzsgés ki is nyitotta és be is zárta a személyiségét; kinyitotta, mert a színek, fények, témák felfokozták az érzékeket, de be is zárta, mert az élménydömping teljességgel rázúdult. A túlzottan sok külső hatással nem minden személyiség birkózik meg egyformán. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Egy kiállítás képei, 1992.

Figurái továbbra is mesések, mégis iróniával fűszerezettek. Az 1992-ben készült Egy kiállítás képei-n a szereplők nagyon is furcsa személyek egyvelege, a szofisztikált úrinőtől, a nagy pocakos, vicces kalapos tengerészig és az ordító gyermekig. A tárlaton megjelennek az elhanyagolt külsejű és jócskán elhízott dámák, míg egy paraván mögé elvonulva fiatal pár társalog a művészetről.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Zsuzsánna és a vének, 2000.

A 2000-ben készült Zsuzsanna és a vének kompozíciója klasszikus téma. Az ábrázolás mégis messze van Veronese Zsuzsánnájának kiszolgáltatottságától. A kéjenc öregurakat, nyálcsorgató tatákat a szépséges, fiatal Zsuzsanna megmosolyogja, a tollal rajzolt figurák inkább egy Krúdy novella kedélyes szereplőit, helyzeteit idézik fel bennünk, ahol sok minden a szerelemről és a hátsó gondolatokról (is) szól. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Exodus, 1991.

A grafikusművésznek van egy őrülten jó ceruza-világa. Szereti a kinn-benn, térben és téren kívüli érzeteket, ábrázolásokat. Az Exodus (1991) kivonulásában egy háromtagú család szomorkodik. A sors széttéphetetlen kötelékében állnak egymás mellett és alatt. A távolba tekintő Apa és a reménykedve belé kapaszkodó Anya között áll a Lány, aki búsongva félrehajtja fejét. Hogy pontosan mi a fájdalmuk oka és min merengenek, nem derül ki számunkra, s talán nem is fontos. Kik azok a denevérszerű különös lények, akik ezalatt fejjel lefelé lógnak és a szinte papírvékonyságú falon keresztül hallgatóznak? Talán azok, kik a tartással rendelkező családapát reményvesztettségbe taszították?

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Arlequin, 2001.

Bohócok, pierrette-ek és pierrot-ok, Ildikó-Niki vissza-vissza térő szereplői (Arlequin, 2001). A színes jelmezes, cirkuszi emberek valós és álomszerű terekben, síkokban közlekednek és élnek. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Karagöz és felesége, 2004.

Egyik kedvencem, az Karagöz és felesége 2004-ből. (A karagöz egy török árnyjáték, mely valószínűleg a 16. században terjedt el az Oszmán Birodalomban. Eredetéről megoszlanak a vélemények. Az árnyjáték két főszereplője Karagöz („fekete szem”, ...), a tanulatlan, ám szókimondó és szellemes parasztlegény, és Hacivat [hadzsivat] (vagy Hacivad), a művelt városlakó, aki oszmán-törökül is tud verselni. A karagöz-játékokat régebben főtereken, kávéházakban játszották, és az egyik legkedveltebb szórakoztatási forma volt. A mozi és színház elterjedése óta háttérbe szorult, ma már jóformán csak Ramadankor, illete főképp gyerekeknek szánt színházi előadásokon, hagyományőrző programokon találkozni vele.) Forrás: Wikipedia. Egyébként itt megjegyezném, hogy hasonló elveken alapulnak a Salamon és Markalf történetek is…

Ildikó Niki ennek a bábfigurának a történetéből, ábrázolásából inspirálódott. Eltekintve a figura keleti hagyományra alapuló szerepétől és jelentésétől,  a házaspár egymáshoz való viszonyulását nem ismerjük, világuk egészen különös, furcsa. Sokan nem értik egyes személyek egymáshoz való vonzódását. Néha nem értjük, hogy egy szép és okos nő mit lát egy nála sokkal butább, csúnyább és jelentéktelenebb férfiban; vagy egy kiváló képességű és jó megjelenésű férfi miért választ egy saját magánál rosszabb megjelenésű vagy alacsonyabb iskolázottságú nőt? Olyan kérdések ezek, amit senkinek sincs joga feszegetni, főleg, ha nem ismerjük a pár belső törvényeit. Nem szabad beavatkoznunk, még akkor se, ha nem helyeseljük, még akkor se, ha a barátaink életéről van szó. Ezt derítsék ki a szociológusok. Ildikó Niki színes grafikáján a valamikor mutatós, jelenleg egzaltált külsejű, őrülten lebegő hajú nő távlati célok felé igyekszik. Könnyed mozdulatai vízi lényre utalnak, a tengerfenéken teszi meg táncszerű lépéseit, miközben hasában ott van a jövő kis reménysége, a gyermeke. Nagy orrú, furcsa viseletbe öltözött férje földhözragadtan követi, alacsonyabb, csúnyább, mégis érezni benne az erőt. Hatalmas szaglószerve kiszimatolja a helyes irányt, ő a színes, önelégült és magabiztos lény ebben a társulásban. Körülöttük kis vízi kukacemberkék úszkálnak, a színárnyalatok, kékek és zöldek remekül érzékeltetik a víz alatti hangulatot. A feltűnő megjelenésű vízi házaspár tengerfenéki sétáját a szelíd hullámok között a lemenő nap fénye aranyozza be. Ilyen harmóniában csak Atlantisz lakói tudtak élni…

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Bolygók, 2003.

A művész kedveli a bolygók, Nap, Hold, csillagok formáinak, színeinek álomszerű ábrázolását, ugyanazzal a szeretettel, ahogy a gyerekek is szokták, megszemélyesített arcokkal. Olykor csak színkompozíciós játékoknak tűnnek, amelyek végül kialakulnak valamivé a rajzlapon. Követi az ösztönös alkotás és felszabadító érzésből fakadó megoldásokat, vagyis véletlenszerűen létrejövő színfoltokból alakít ki valami véglegeset. Bolygók 1 és Bolygók 2 című művein lelkek, angyalok lebegésével körülvett csodálatos, népmesei látvány tárul a szemünk elé, ahogyan nagyon ritkán látjuk ezeket az égitesteket. Jó egy héttel ezelőtt láttam így a Holdat teliholdkor. Kevésszer éri az embert az az öröm, hogy a civilizált életében olykor a mindennapjait kísérő égitestre tekintsen és felfedezze annak minden szépségét. Megszemélyesítésükkel a gyermeki lélek tisztasága tér vissza lelkünkbe, amikor a Hold krátereibe mindenféle formákat, arcokat látunk bele, vagy a Napot mosolygósan, vidám sugarakkal ábrázoljuk. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Bolygók, 2003.

Színház az egész világ! Kérdés, hogy a társulat tagjai összetartoznak-e lelkileg, családtagként kezelik-e egymást, az együtt töltött idő közösségi élménnyé válik-e vajon? A grafikusművész a közösségi felelősség, a Nagy család sokrétű és szerteágazó kapcsolatait, élményeit is használhatja témáinak megválasztásában. Színházi társulatos, családi témájú képeinek egyike a Színház 1998-ból. Reneszánsz ruhákba öltöztetett szereplői önálló életet élnek a térben, nincs közöttük kapcsolat. Vadító színkavalkádot önt ránk Ildikó Niki, kéket, vöröset, zöldet, lilát és barnát. Klasszikus arcélek, szemek és mozdulatok, akár a reneszánsz festők vásznairól, freskóiról léphettek volna le a szereplők, Andrea del Sarto, Rafaello korából. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Színház.

A gyakran előforduló, nyugtalanító személy, a kém azonban itt is felbukkan, ferences szerzetesi ruhában, sárgászöld arccal, ami nem tükröz jó szándékot. Vagy tán ő is egyszerűen szereplője a színpadon zajló jelenetnek és a színfalak mögött csak bebocsátásra vár? Más elrendezésű, de kompozicionálisan felejthetetlen és szemgyönyörködtető kép a Vándorszínészek, 2004-ből. A vándorszínészek élete rímel a vándorművész és a vándormadár változatos, nehézségekkel teli, fordulatos életére… Az elszürkülés ellen csak a produkció színes változatossága, bűvös hangulata véd.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Család, 2002.

A már említett téma, a Család 2002-es megoldása, folytatása lehet az 1991-es Exodus-nak, színes változatban. A művész tapasztalásai már másfélék, mert elmúltak a görögországi kezdet vegyes élményei, letisztult világképe van. A jó és rossz történetek tanulsága után, a személyes tapasztalatokon kívül, művészi eszköze a kívülről láttatás, vagyis a művésznek az az adottsága, amivel objektív szemlélőként, egyes helyzetek krónikásává tud válni, anélkül, hogy valóságos vagy fantázia-szituációról lenne szó. Az ábrázolt szülői párból eltűnt az egymásért való aggódás, nagy-nagy ellentétek tanúi vagyunk. A korábban nagyméretű Apa összement, az Anya személye hatalmassá nőtt, ő tartja össze a családot varázsköpenyével, ami, mint az Égei-tenger tükre, csodálatos kékségével borítja be a felületet. A Lány és Apa az egyik és másik oldalon, nagyjából hasonló stílusban, egy bronzszínű fal előtt áll. És mi a fal? Falakba ütközünk az életünkben, mint a Pink Floyd emblematikussá vált filmjében?

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Diszkókirálynő, 1998.

Mindenképpen említésre méltó munka az 1998-as Diszkókirálynő, egy kiégett, a valódi diszkókorszak végének lefonnyadt mellű, kiábrándult tekintetű roncsemléke. Mi ez, ha nem irónia? Vagy művészi éleslátás? Hány olyan ember van, aki a bulik és olcsó szórakozások eufóriájának elmúltával kilátástalannak látja az életét? Ildikó Niki diszkókirálynője iránt azonban semmilyen részvétet nem érzünk. Régen mesés, vörös hajkoronáját, amivel hódolóit magához vonzotta, leengedte és távolba merengő tekintettel várja, hogy valaki rányissa az ajtót. Kopott fotele és mocskos falának kékje nem valami szívderítő társaság. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Kelet, 1998.

Kelet című, 1998-as képe, a harmonikus, egy irányba haladó, lebegő szerelmesek kettős portréja, akik a vörös szín tengerében, a vér-szív-izom színárnyalatai és a narancssárga derűs harmóniájától áthatva szellemvilágban haladnak, lebegnek. Tekintetük boldog, fiatalos, álmodozó, az ifjak reménységével teli, varázslatos fejfedőik alá bújva megmenekülnek mindenféle bajtól. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Lány, 2003.

Nagy kedvenceim közé tartozik a művész két munkája a Lány című (2003-ból) és Léggömbember (szintén 2003-ból) című képei. A Lány-on pazar megoldások, festői textúra jelenik meg. Bárkiről szólhat a történet, aki elhagyta otthonát, a vidéket, álmaiban viszont folyton ott lebeg. Levetette népviseletét, színes ruháit, a városi massza-tömeg arca lett, mégis kitetszik belőle széttört világa, ami szilánkokra robbanva szóródik szerteszét, lábánál faluja temploma árvaságra jut, hívei elhaltak. Kékek, pirosak, lilák a legszebb harmóniákban, melyek annyira dekoratívak, hogy leginkább nagy falakon tudnám elképzelni, mint freskót vagy mozaikot. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Léggömbember, 2003.

Vissza-visszatérő szereplők Ildikónál a kövér Madonnák (Odaliszk, 2005) hisz nem csak anorexiás szépségekből áll a világ. A puha és lágy formák egyesekből ellenállhatatlan vágyakat váltanak ki, de a karaktereket ábrázoló művésznek is hálás téma, aki élvezettel vetette papírra ezt a műtermi jelenetekből ismert heverőn álmodozó szépséget. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Odaliszk, 2005.

Absztrakt, elvontabb kompozíciói, az illusztrátori-tervezőgrafikusi irányba mutatnak (Város, 2004, 2005) fekete-fehér és színes változatokban, öntudatlanul telve a kubizmus erényeivel és a de Stijl letisztult mértani logikájával, esszenciális sűrítésével. A városokat járó és az urbánus kultúrán felnövő (Kolozsvár-Athén-Budapest) és kiteljesedő művész a tetők, falak, ablakok ábrázolását, megörökítését, vagy felülnézeti képét, mint amikor replülön ülünk – már olyanok is fontosnak tartották, mint Moholy-Nagy László vagy André Kertész, hogy csak a legnagyobbakra gondoljunk, utóbbinak a budapesti kiállításán is látható New York-i háztetős fotóival. Papadopolou Nagy Ildikó Niki, aki ide-oda utazott, kedvtelésből, de olykor azért, mert muszáj volt, lehetetlen, hogy a Kolozsváron, Budapesten, Athénban látottakat, hallottakat, tapasztaltakat ne akarná összegezni, még akkor is, ha erről csak munkáiban nyilatkozik igazán, mert a mostani világ harsánysága nem a kenyere.

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Város, 2003.

Végül, de nem utolsósorban feltétlenül meg kell említenünk a CD és könyvborítókat, illusztrátori munkákat, amik a kenyérkereset kategóriába is sorolhatók, mert, ahogy nemrégiben olvastam valahol valakinél, a művészet terén tájékozatlan ember legtöbbször azt gondolja, hogy az alkotó hobbiból otthon festeget (és könnyű élete van). Az, hogy a művész a nap nagy részében ugyanúgy dolgozik, mint más, hogy a munkája a megélhetése és a megélhetése a művészete, minden művészettörténeti kutatás, előadás, a tengernyi szakkönyv és ilyen jellegű anekdota ellenére sem mindig, vagy többnyire nem egyértelmű. 

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Város, 2004.

Nemrégiben készítette el a W.H. együttes Shakespeare szonettek című CD-jének borítóját. Készített többek között Trend-katalógust a Diego cégnek, 2008-ban. Szyrosz szigetén többek között éttermet, kávézót reklámozó szóróanyagot és színházi plakátot, műsorfüzetet is készített, de feltétlenül szeretném bemutatni legutóbbi munkáját, a 2011-es kiadású a Nyakunkon a boldogság című könyv borítóját, ami mostanában jelent meg az Atheneum Kiadó gondozásában. Reméljük, hogy ugyanolyan sikerrel fogadják, mint minden eddigi munkáját!

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Cd borító, a W. H. együttesnek.

Zárjuk a művésszel való ismerkedést azzal, hogy Budapest immár a harmadik város a művész életében, ahol él és alkot. Kívánjuk, hogy adassék meg neki a lehetőség, hogy itt is megtalálja művészi önmagát, alkotó energiái kiteljesedjenek, minél több személyhez jusson el rajzi mondanivalója és munkája a legnagyobb örömöt és elégedettséget hozza a tehetségének megfelelő feladatokban.    

Papadopolou Nagy Ildikó Niki: Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság című könyvének borítója. Napjainkban jelent meg.

                                                                                                    Kocsis Nagy Noémi

                                                                                                                       

Ez 895 embernek tetszik itt a blogon!
Köszönjük!
 

A művész első budapesti kiállítását 2011. december 2.-án nyitom meg, a Madách Színház Tolnay Termében 17. 30-kor!

Mindenkit szeretettel várunk!   Kocsis Nagy Noémi

Életrajz

2013-ban-ban korrektúrázta Kocsis Nagy Noémi Fény és förtelem, 2014-ben A kék macska,  Fenevadak Erdélyben és 2015-ben A Tündérherceg műveit, amelyek a Publio Kiadónál jelentek meg.
2007-től él Budapesten él. Jelenleg a Lollipop Art grafikusa. 

Ott végezte tanulmányait az athéni IIEK PETRA magánfőiskolán, alkalmazott grafika szakon, ahol 1995-ben diplomavizsgázott és 1999-ben tette le az államvizsgát.

Könyvgrafikával, rézkarckészítéssel, festéssel is foglalkozik.

Számítógépes tervezőgrafikusként dolgozik és szabadúszó.
1988-ban Görögországba, Athénba költözött szüleivel Andonis Papadopoulos és Nagy Anna festőművészekkel.  
1970. december 25-én született Erdélyben, Kolozsváron

Csoportos kiállításai

1999 – Athén, a Winsor & Newton cég által meghirdetett művészeti pályázat résztvevőinek kiállítása.

1998 – Gaál Imre Galéria, Budapest.

1996 – Tóbiás Éva Galéria, Torockó, Románia.

1995 – IIEK PETRA, Athén, végzős diákok diplomamunkáinak kiállítása.

Egyéni kiállításai

2011- Madách Színház, Tolnay Szalon: legújabb kiállítása december 2.-án nyílik 17.30-kor és 2012. január 3.-ig látogatható.

2006 – Loukoumi Bar Gallery, Athén.

2003 – E-ame Café, Hermoupolisz, Szyrosz.

1999 – Vasúti Múzeum kiállítóterme, Athén.

1980 – Brassai Sámuel elméleti gimnázium könyvtárában rendezett egyéni gyermekrajz-kiállítás, Kolozsvár.

1977 – a kolozsvári Magyar Rádió előcsarnoka, Kolozsvár.

1978-ban Romániában, Kolozsváron elnyerte az Országos Gyermekrajzverseny első díját.

Könyvillusztrációk és egyéb borítók

Budapesten az Athenaeum könyvkiadó számára tervezett nemrég könyvborítót, Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság című regényéhez, 2011.

W.H. Shakespeare's Sonnets CD borítója (a W.H. együttes Shakespeare szonettek című lemezének borítóterve) 2009.

Az Athéni PATAKIS könyvkiadó (Εκδόσεις ΠΑΤΑΚΗ) megbízásából illusztrált egy meseregényt, Arghyro Kokorelli: Agathaggelos címmel, 1995-ben és egy középiskolai irodalmi feladat- és szöveggyűjteményt Az én nyelvem (I glossza mou) címmel, 1996-ban.