Sorsszerű találkozások és a nemzeti összetartozás emléknapja

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt itt találjátok. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.

Nagyszüleimmel Abodi Nagy Béla és Teutsch Éva Klára és nagyszüleimmel egy hideg kolozsvári télen, talán 1986-ban.

A magam részéről nem hiszek a véletlen találkozásokban, csak a sorsszerűekben. Minden találkozásunk, kivéve az előre megbeszélteket, sorszerű és minden ember, akit újonnan ismerünk meg okkal lép az életünkbe és okkal távozik, ha csak nem saját halála okán. 

Ma a trianoni megemlékezés századik évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján és a karantén elmúltával azon gondolkodom, hogy milyen jó, hogy élünk, milyen jó, hogy tudunk emlékezni történelmi múltunkra, milyen jó, hogy nincs háború nálunk és a magyarság megmaradt. Erdélyi származású magyarként, aki 33 éve Budapesten él, örömmel veszek minden kulturális eseményt, megemlékezést, kiállítást, együttműködést, minden összefogást, apró csodát, mindent ami a jóságot, a megmaradást, a pozitív hozzáállást erősíti. 

Most csak röviden írok, mert amúgy hosszan szoktam, de a mai napon szerencsére szabadnapos vagyok és minden e témával kapcsolatos műsort meg tudok nézni. Áder János beszédét is hallgatom, emlékműsorokat nézek a tévében.
A nagyszüleim, akik a döntés előtt, 1918-ban születtek húsba vágó fájdalomként érhették meg ezt a helyzetet, hogy Erdélyt Romániához csatolták, pedig magyar állampolgárként születtek. Budapesti tanulmányaik után, 1941-ben jó hazafiként Erdélyt, lakóhelyül Kolozsvárt választották és ottmaradtak a kultúrát építeni, családot alapítani. 

Margitsziget, 2020. június 3. 

Mindig örömmel látogattak Budapestre, amikor mi már itt éltünk és mi örömmel fogadtuk őket. Sokszor gondolkodtam az elmúlt időkben a velük töltött szép időkön és nem hiszem, hogy aszerint kell élni, hogy "régen minden jobb volt", azaz nem párás szemmel gondolok a múltra, de gondolok. Próbálok azok szerint a szellemi, lelki és emberi ideálok szerint élni, amit ők lefektettek. Mindig törekedni a jóra, nem megalkudni a rosszal, a vállalhatatlan dolgokkal. 

Nagyon fontos a múlt pontos ismerete, ahhoz, hogy békességben és szeretetben élhessük a jelenünket, érvényes ez az országunk, nemzetünk és családunk múltjára is. Tegnap elmentünk a gyerekkel a Margitszigetre. Nagyon fontosnak tartom, hogy megismerje a várost. Az igazság az, hogy nem egyszerű az élet egy kamasszal, egyik pillanatban még letört, aztán lelkes, egyik pillanatban még vidám és utána meg szomorú. De úgy érzem megérte elmenni sétálni. A 100 éves trianoni emlékezés előtti séta volt. Legszívesebben bejárnám az egész történelmi Magyarországot. Hála a kiváló történelem tanáromnak a gimnáziumban én már a nagy Magyarország történelmét tanultam. 

Lányom az Ivan and the Parazol együttes tagjaival. 2020. június 3. 

A Margit-hídon, amiről már a múltkor írtam, hogy milyen csodálatos látvány tárult a szemem elé, amikor átsétáltam rajta és, hogy mennyire tetszik a felújított híd, világos okkersárga korlátja egy színes csoportra lettünk figyelmesek, akiket fotóztak. Azt hittük, hogy férfi manökenek mutatják be az új nyári kollekciót és készül valami ruhakatalógus. Mikor közelebb mentünk rájöttünk, hogy az Ivan and the Parazol együttes, akiket fotóztak. 

Odamentünk hozzájuk autogramot kérni és egy közös fényképet velük. Nagyon kedvesek voltak és szívesen fotózkodtak velünk. Nagy öröm volt. Utána nagyot sétáltunk és nézegettük a szép környezetet a hídról, majd a szigeten. A szökőkútat, a gyönyörű virágágyásokat, a nagy fákat, a futókat és a mókusokat, amik hol a földön, hol a fákon rohangáltak. Nagyon édesek, és jó látni, hogy az emberek is élnek és nem félnek kimenni, sportolni, sétálni, vagy csak egy kicsit sörözni, megenni egy lángost. A fűvön egy táncos páros próbált. 

Most pedig örömmel láttuk a tévében, hogy Kölcsey Ferenc Himnuszát, amit soronként a lányommal egyidős magyar fiatalok mondtak el. Itthon és az elcsatolt magyar területeken forgatták a felvételt, várak, kastélyok, iskolák mellett és szép köztereken.  
A fiatalok kezében a jövő, ők azok, akik még nem előítéletesek, ők azok, akik továbbviszik a mi ügyünket, övéké a jövő. Még frissek a gondolataik és tele vannak energiával szerencsére. 

Ma nagyon sok mindent ért. A postáról hazafelé odamentem egy térden kolduló nőhöz és miután kicsit beszélgettem vele, megkérdeztem, hogy hogy került az utcára. Mondta, hogy gyermekét elvették és 4.000.000 Ft-os tartozása van. Beszélgettünk, hogy milyen lehetőségei vannak dolgozni, hova fordulhat, hogy legyen lakhatási lehetősége. Naivnak gondolhattok, de nem vagyok az. Azt mondta, hogy soha senki nem beszélget vele és amikor a pénzt adtam, szomorúan lesütötte a szemét. Azt mondta a többség leköpi, vagy rá sem néz. Egy anyának a gyermeke elvétele fáj a legjobban, hisz ezt említette először. 
Az anyaországnak pedig a területei elvétele. Mindenkinek fáj valami és kell róla beszélni. Azt mondta, hogy jólesik neki valakivel beszélgetni és nagyon hálás érte. Megint én éreztem azt, hogy nem én adtam valamit, hanem én kaptam. 

Kötelességünk mindent megtenni, ami tőlünk telik, hogy másokon segítsünk. Kötelességünk úgy élni, hogy ne szégyenkezzünk. Kötelességünk felemelni a szavunkat, ha igazságtalanság történik, kötelességünk kiállni magunkért és nem nyakunkat behúzva sunyítani, ha olyasmi ér, ami nem egyezik az akaratunkkal, ha minket vagy ha másokat bántanak. Küzdenünk kell az életünkért, a megélhetésünkért, kötelességünk küzdeni a családunkért, barátainkért, hazánkért, magyarságunkért, hálát érezni mindenért, amit kaptunk. Fogjunk össze szeretetben!