Téli szösszenetek 6. Macskazene

Harminchárom éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal. 
E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok. 

Vannak olyan időszakaim, amikor folyton nyerek. 
És ezt nem akarnám a kártyában kamatoztatni, mert biztos előbb-utóbb bukás lenne a vége. Szóval nem hazardírozom, de a játék örömének nem tudok ellenállni. Persze áll a mondás, hogy akinek szerencséje van a kártyában, annak nincs a.... 
De ezt talán hagyjuk is. 
Van egy klasszikus zenei műsor, ahol már sokszor nyertem jegyet és ezért végtelenül hálás vagyok a sorsnak és annak, hogy a műsorvezetők több ízben is engem választottak. 
A két megnyert jegy olyan szempontból is jó, hogy mindig elvihetek magammal valakit, akit szeretek. 
Ezúttal a lányommal mentem el, aki remek partner mindenféle kulturális és kulináris kalandhoz. Születése óta rajta tesztelem az új receptjeimet és ha valami beválik, akkor újra főzöm. 
Szerencsére most nem nekem kellett, megtették helyettem azok az elhivatott fiatalok, akiknek a jó, kézműves hamburger elkészítése a munkájuk. 
Szívesen írnék étterem kritikákat is, de ahhoz egyfolytában ennem kéne és az nem lenne jó. 
Nagyon jó hangulatban telt az este és ennek örömére végigmentünk a városnak azokon a kardinális pontjain, ahova valamilyen fontos emlékem fűződik. 
Egyetemi tanulmányok, volt szerelmekkel eltöltött ebédek és vacsorák, andalgások és séták,  nyelvtanulás és régi romantikus tavaszok emléke. 
Meggyőződésem, ha egy férfi udvarol egy nőnek minimum illik elvinni vacsorázni, meg egy koncertre, hogy a nő lássa az érdeklődést és a szándékot a megnyerésére. 
Boldog vagyok, hogy ezeket átélhettem. 
Virágillatú tavaszok és parkokban, kertekben szemlélődések és szép esték emlékei ugrottak be, amit megfűszerezett a közeledő koncert, a modern hangverseny várakozásának öröme.
Kíváncsian tekintettünk elébe. 
Ugyan felmerült bennem, hogy a remek vacsora és séta után hazamennék, de ha már az ember nyert valamit, akkor vegye át a nyereményét. 
A helyszín maga elég régimódi volt, ahol a koncert zajlott ez intő jel kellett volna legyen. 
A misztikusok, az ezotériában hívők, a kártyajósok mindenben jeleket vélnek felfedezni és ezúttal én is. 
Nyolcvanas évekbeli lerobbant berendezés fogadott, nyikorgó ajtók, fa lambéria, linóleum, mint egy elhagyott gyár, vagy szocreál irodaház szellemfolyosóin. 
Nyitott vagyok a művészet minden ágára, lévén, hogy képzőművész-zenész-tanár családból származom. 
A zene minden műfaja és alfaja érdekel. 
A komoly, a könnyű, a pop, a jazz, a rock, a punk, a világ, a nép, még a sámánisztikus is. Ráadásul a klasszikusokon túl a XX. század összes nagy zeneszerzőjének igyekszem az életművét megismerni, Bartóktól kezdve, Dohnányin át, Kodályig, Schönberget, Rózsa Miklóst, de azt is szeretném tudni, hogy kik a sztár és kevésbé sztár operaénekesek, vagy kik lépnek fel a fiataloknak rendezett fesztiválokon. Legyen az komoly, vagy könnyűzenei. 
Előítéletek megfogalmazása helyett igyekszem mindig meghallgatni őket mielőtt véleményt formálnék. 
Be is ültünk a koncertterembe és mondom, nem akarok hálátlannak tűnni, de a nemzetközi, francia-magyar formáció figurái sem tűntek annyira szimpatikusnak, pont ugyanúgy, mint amikor a "nagynevű művészettörténész", pofátlanul olvasta fel és adta elő az általam megírt szövegeket. 
Egy zenekaron is lehet érezni, hogy kedvelik-e egymást, szívesen működnek-e együtt?
Öröm a közös zenélés, vagy nyűg?
Valamit eredetit adnak elő, aminek később világformáló ereje lesz, vagy eltűnnek a süllyesztőben? 
Elkezdődött a koncert, s valóban eredeti volt, de a szó rossz értelmében. 
Én még életemben ilyet nem hallottam, de nem is akarok többé. 
Lányomat nem befolyásoltam, mert úgy voltam vele a fiatalok sokkal nyitottabbak, mert mindenféle modern dallamot hallgatnak és sok mindent olvasnak erről az interneten. 
De ő is csak a fejét fogta. 
Reméltem, hogy kezdik majd valami klasszikus zenei feldolgozással és áttérnek a saját szerzeményeikre.  
Bartók Béla műveit is többen is feldolgozták, akár modern jazz zenészek és csodás eredményeket értek el, az Allegro Barbaro, vagy a Román táncok új értelmezésével. 
Vagy akár gondolok itt, a fiatalon elhunyt Fábián Julira, akit nem csak szerencsém volt személyesen ismerni, de több koncertjén is részt vettem, ahol nem csak ő és zenekara, az ő aranytorkú hangja, nőies személyisége, számai lenyűgöztek, elbűvöltek, a csodálatomat váltották ki, ahogy a másokét is. 
Ez a zenekar viszont olyan volt, mintha zombiek játszottak volna. 
Rég hallottam ennyire disszonáns, fülsiketítő, a ritmust és a dallamot teljes mértékben nélkülöző muzsikát. 
Az énekes dallamvezetése semmiben sem emlékeztetett bármilyen sámánisztikus, vagy gyógyító énekre, aminek meghökkentő volta olykor igyekszik a hallgatót kizökkenteni a komfort zónájából,  hogy ezáltal elindítsa a gyógyulás útján.
A zenének a lélekre gyakorolt hatásait mindenki ismeri.  
Mert a zene célja mindig, az élmény mellett a gyógyítás, a lélek megtisztítása volt, erre szolgáltak a rituális vagy társasági táncok, a közös éneklések, amikbe a közönséget bevonták, ezt szolgálták az egyházi ünnepek nagy templomi kórusai, a szertartásokhoz írt zenék, amelyekhez olyanok adták a nevüket, mint Johhan Sebastian Bach és társai.  
Ebben nem volt semmi harmónia, aranymetszés, szó szerint megfájdultak a végtagjaim, a fejem, a bőröm és felfordult a gyomrom. 
Igyekeztem jólnevelt úrilányként fegyelmezni magam, s reméltem, hogy az első egy-két szám után rátérnek valami harmonikusabb zenére, de nem. 
Ugyanolyan szörnyű volt mindegyik szám. 
Körülnéztem a közönség sorain, hogy kikből mit vált ki. 
Előttünk egy joviális, idősebb házaspár vihogott, mint a tinik és a nő a sáljával játszott. 
Egy idősebb úr még koncert alatt ment ki és én naivul azt hittem, hogy nem volt ideje mosdóba menni. De soha nem jött vissza, elvesztettük. 
Utána egy másik házaspár szökött meg, s a koncert felénél, én az örök tűrő, kibíró, túlélő és adjunk egy újabb esélyt neki, filozófiát gyakorló ember azt éreztem, hogy vagy most üvöltök fel, vagy távozunk. 
Akkor már a hamburger a torkomon jött felfelé, s tudtam, hogyha nem jutok ki a friss levegőre, akkor felrobbanok. 
Életemben ilyen koncerten nem voltam, amikor azt éreztem, hogy mintha idegileg súlyosan leterhelt betegek zenélnek, de szerintem még az is harmonikusabb lett volna, ha fűtőtesteken vascsövekkel dobolva, valami dallamtalan dallamot előadva koncerteztek volna. 
Mert minden ember lelke mélyén zene van.  
Úgy hiszem, ez a koncert kiválóan alkalmas lenne egy zombie film aláfestéseként, hogy valami pozitívumot is írjak róla. 
A hallgatók menekülnek és a zenekar tagjai, disszonáns dallamokkal, macskanyávogással és disznóröfögéssel, visításokkal és fülsíketítő dallamokkal kergetik ki őket a világból. 
Pontosabban voltak ilyen koncertek, a dadaizmus idején, amikor a művészek véletlenszerűen felolvasott vers és szöveg részleteket adtak elő hasonló zene kíséretében, de az 100 éve volt Svájcban. S a mozgalomnak megvolt a saját filozófiája. 
Most a XXI. század elején valami másra vágyunk, feltöltődésre, pozitív, vagy negatív, de jótékony zenei izgalomra, csodás élményekre, más katarzisra. 
Sznobok és mentsük meg a világot filozófusok kíméljenek. 

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 

Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok. 

Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 

Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.