Téli szösszenetek 3. Masszázs
Harminchárom éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal.
E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok.
Mindig mondják, hogy élményeket ajándékozzunk azoknak, akiket szeretünk, ne tárgyakat, mert az élmény maradandó, a tárgyak elveszhetnek, vagy már nem annyira érdekesek egy idő után. Ha gyereked van, akkor tölts vele minőségi időt, például játssz vele, sportolj együtt vele, avagy menj moziba.
Mostanában, ha a való életből vett szösszenetekkel szórakoztatom az olvasóimat, akkor nem várt reakciókkal is találkozom és különösen az alkotói ambíciókkal megáldott emberek hajlamosak érzelmi alapon megközelíteni egy kérdést.
Ezekben a napokban olvasom Szalay Károly: Párizsi kaland című könyvét, ahol majd' hatvan évvel ezelőtt megesett párizsi történeteit adta ki könyv formájában.
A nyomtatottan, értsd nem elektronikusan megjelent, írói emlékeknek az az előnye, hogy a szerzővel senki nem mer vitatkozni, maximum irodalomtörténetileg elemezni.
A közösségi médiásokkal meg az, hogy egyből van rá pozitív, vagy negatív visszajelzés az olvasók részéről és igazából mivel így ők is részesei maguknak a megesett dolgoknak, írói fantáziáknak, egyből megkérdik, hogy: "ki bántott meg?, ki sértett meg"- ha hozzátartozóról van szó, ha pedig barátról, ismerősről, akkor meg: "az nem is úgy volt, vagy azt nem direkt csinálta az illető".
Hát engedtessék meg nekem, hogy ezt én döntsem el.
Hiába magyarázza el az ember, vagyis az íróféle, hogy ez olyasmi, mint a festő, vagy grafikus esetében, hogy benyomásokat, azaz az impressziókat rögzíti, megírja egyfajta külső szemlélőként, még akkor is, ha ő maga (is) az események részese.
Mert ez a dolga.
Még a történészek világlátásán is évekig vitatkoznak utólag, főleg, ha politikai szempontból állítják be a történelem írást.
Hogy eredeti témámtól el ne kanyarodjak, a barátnőmtől karácsonyra kapott masszázst mentem felhasználni, vagy inkább kiélvezni.
Elég volt egyszer felsóhajtanom, hogy mennyire fáj a derekam, amit a kedves olvasók kedvéért elárulok, folyamatosan kezelek: torna, gerinctorna, nyújtás, krémek vagyis karbantartás a javából.
Csupán ennyi elég is volt neki arra, hogy megrendelje nekem a masszázst a város egyik legelegánsabb helyére a Hiltonba.
Mondjuk nem bánnám, ha engem egy férfi vinne el oda vacsorázni, de ugye ne legyünk telhetetlenek.
Szóval eljött az ajándék beváltásának a napja és azon gondolkoztam, hogy ne vegyek-e fel egy nercbundát színházi táskával és tűsarkúval és úgy vonuljak be a szállodába, a húsz-harminc évvel ezelőtti luxus elegancia csúcsaként számon tartott vendéglátóhelyre, amit fiatalként annyira csodáltam.
Aztán eszembe jutott, hogy nercbundám nincs és színházi táskám is csak olyan, amit a lányom kapott a rokonoktól karácsonyra, amit kölcsönvehetnék, de amivel abszolút nevetséges lennék fényes nappal, így maradt a szokásos télikabát.
Úgy gondoltam, hogy majd, ha odaérek, mint a régi filmekben megkérdezik a recepción, hogy hova parancsolja?
Vagy: Mit óhajt?
Vagy: Jó napot asszonyom, segíthetek?
Ehhez képest én kellett megkérdezzem, hogy hol van a masszázs-wellness részleg és hova kell mennem időpontra?
Ha rosszmájú akarnék lenni, aki nem vagyok, akkor egy pokolgéppel megtömött hátizsákkal terroristaként besétálhatnék egy szállodába, de aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok én akcióhős.
A wellness részlegen már megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fogadott a masszőr, lehet, hogy mégiscsak felszóltak neki, mosolygott, rögtön törülközőt, papucsot adott, megmutatta az öltözőt és a szekrényt, vagyis egy elegáns szálloda masszőreként viselkedett, úgy, ahogy illik.
Kedves volt, de nem tolakodó, szellemesen társalgott, jól masszírozott, elmulasztva a derékfájdalmat, majd a félórás kényeztetés végén tusfürdőt, újabb törülközőt és ásványvizet is adott, hogy valóban királynőnek érezhessem magam, amikor távoztam.
Úgy gondoltam, hogyha már a várnegyedben járok vagy megebédelek a kedvenc önkiszolgáló éttermemben, vagy pedig mindenképpen a nagy séta után eszem egy sütit.
Igazi hideg, kutya hideg, ragyogóan napsütéses januári idő volt, így egy nagy gyaloglás után úgy döntöttem betérek a Dísz téren lévő sarki cukrászdába.
Mindig, amikor diákként ott mentem el az Országos Széchenyi Könyvtárba könyvtárazni, vagy fiatal házasként szintén, akkor folyton sajnáltam rá a pénzt, mert rettentően drágának tartottam és csak a nyálamat csorgattam éhesen a sütemények láttán.
Ezermillió dolgom között, később amikor a tanítási óráimra készültem a főiskolán, akkor enyhén irigykedve néztem a napsütésben a teraszon ülő turistákat, akik a széken hátradőlve unottan szürcsölgették a kávéjukat, teájukat, majszolták a süteményüket.
A nap fényesen sütött, annyira, hogy megvilágította a hajdani kultikus cukrászda, fából készült ablakkereteit és észrevettem a kopottságot. Valahogy rossz érzés kerített hatalmába, de úgy voltam vele, hogy:
"Egy életem, egy halálom, én a pénzt a süteményre nem sajnálom" - és bementem.
Az én szabadnapom, az én kényeztetésem a barátnőmtől kapott masszázzsal, nem rohanok dolgozni, nem is haza főzni, hanem kiélvezem ezt a csodálatos napot.
Be is léptem, de a mostani menő cukrászdák, Daubner, Szamos és társai, amelyek kemény versenyben vannak, mint családi vállalkozások és az alkalmazottak nem csak hangosan köszönnek, de meg is kérdezik mit szeretnél, fizetsz, majd a választott süteményeddel leülhetsz, ahová tetszik, na szóval ehhez képest minden más volt...
A híres várnegyed és híres cukrászdája, ahol turisták ezrei fordulnak meg évente.
Odamentem a pulthoz és vártam a köszönés után, hogy megkérdezik mit kérek, mit ennék satöbbi?
A pincérek egymás közt beszélgetnek, nevetgélnek háttal a vendégnek, míg egyiküknek leesik úgy tíz perc után, hogy esetleg mégis kérdezni kéne.
Mindig eszembe jut festőművész, egyetemi tanár, Budapesten Szőnyi Istvánnál tanult, kolozsvári Nagyapám, Abodi Nagy Béla, aki olyan tekintéllyel rendelkezett, ha végigment a kolozsvári főtéren, szigorú tekintetével leparancsolta a Mátyás szoborra felcsimpaszkodott kölyköket.
Nagybátyámmal ellentétben, aki legszívesebben eltagadná, hogy vagyunk még egy páran alkotó leszármazottak a Nagyapám után. Valahol mindannyian örököltük érdeklődését, emberi tartását, igényességét és megpróbálunk a magunk módján mindannyian, ebben a megbolondult, sarkaiban kifordult világban, a saját szakmánkban, életünkben becsülettel helyt állni.
E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok.
Mindig mondják, hogy élményeket ajándékozzunk azoknak, akiket szeretünk, ne tárgyakat, mert az élmény maradandó, a tárgyak elveszhetnek, vagy már nem annyira érdekesek egy idő után. Ha gyereked van, akkor tölts vele minőségi időt, például játssz vele, sportolj együtt vele, avagy menj moziba.
Mostanában, ha a való életből vett szösszenetekkel szórakoztatom az olvasóimat, akkor nem várt reakciókkal is találkozom és különösen az alkotói ambíciókkal megáldott emberek hajlamosak érzelmi alapon megközelíteni egy kérdést.
Ezekben a napokban olvasom Szalay Károly: Párizsi kaland című könyvét, ahol majd' hatvan évvel ezelőtt megesett párizsi történeteit adta ki könyv formájában.
A nyomtatottan, értsd nem elektronikusan megjelent, írói emlékeknek az az előnye, hogy a szerzővel senki nem mer vitatkozni, maximum irodalomtörténetileg elemezni.
A közösségi médiásokkal meg az, hogy egyből van rá pozitív, vagy negatív visszajelzés az olvasók részéről és igazából mivel így ők is részesei maguknak a megesett dolgoknak, írói fantáziáknak, egyből megkérdik, hogy: "ki bántott meg?, ki sértett meg"- ha hozzátartozóról van szó, ha pedig barátról, ismerősről, akkor meg: "az nem is úgy volt, vagy azt nem direkt csinálta az illető".
Hát engedtessék meg nekem, hogy ezt én döntsem el.
Hiába magyarázza el az ember, vagyis az íróféle, hogy ez olyasmi, mint a festő, vagy grafikus esetében, hogy benyomásokat, azaz az impressziókat rögzíti, megírja egyfajta külső szemlélőként, még akkor is, ha ő maga (is) az események részese.
Mert ez a dolga.
Még a történészek világlátásán is évekig vitatkoznak utólag, főleg, ha politikai szempontból állítják be a történelem írást.
Hogy eredeti témámtól el ne kanyarodjak, a barátnőmtől karácsonyra kapott masszázst mentem felhasználni, vagy inkább kiélvezni.
Elég volt egyszer felsóhajtanom, hogy mennyire fáj a derekam, amit a kedves olvasók kedvéért elárulok, folyamatosan kezelek: torna, gerinctorna, nyújtás, krémek vagyis karbantartás a javából.
Csupán ennyi elég is volt neki arra, hogy megrendelje nekem a masszázst a város egyik legelegánsabb helyére a Hiltonba.
Mondjuk nem bánnám, ha engem egy férfi vinne el oda vacsorázni, de ugye ne legyünk telhetetlenek.
Szóval eljött az ajándék beváltásának a napja és azon gondolkoztam, hogy ne vegyek-e fel egy nercbundát színházi táskával és tűsarkúval és úgy vonuljak be a szállodába, a húsz-harminc évvel ezelőtti luxus elegancia csúcsaként számon tartott vendéglátóhelyre, amit fiatalként annyira csodáltam.
Aztán eszembe jutott, hogy nercbundám nincs és színházi táskám is csak olyan, amit a lányom kapott a rokonoktól karácsonyra, amit kölcsönvehetnék, de amivel abszolút nevetséges lennék fényes nappal, így maradt a szokásos télikabát.
Úgy gondoltam, hogy majd, ha odaérek, mint a régi filmekben megkérdezik a recepción, hogy hova parancsolja?
Vagy: Mit óhajt?
Vagy: Jó napot asszonyom, segíthetek?
Ehhez képest én kellett megkérdezzem, hogy hol van a masszázs-wellness részleg és hova kell mennem időpontra?
Ha rosszmájú akarnék lenni, aki nem vagyok, akkor egy pokolgéppel megtömött hátizsákkal terroristaként besétálhatnék egy szállodába, de aztán eszembe jutott, hogy nem vagyok én akcióhős.
A wellness részlegen már megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fogadott a masszőr, lehet, hogy mégiscsak felszóltak neki, mosolygott, rögtön törülközőt, papucsot adott, megmutatta az öltözőt és a szekrényt, vagyis egy elegáns szálloda masszőreként viselkedett, úgy, ahogy illik.
Kedves volt, de nem tolakodó, szellemesen társalgott, jól masszírozott, elmulasztva a derékfájdalmat, majd a félórás kényeztetés végén tusfürdőt, újabb törülközőt és ásványvizet is adott, hogy valóban királynőnek érezhessem magam, amikor távoztam.
Úgy gondoltam, hogyha már a várnegyedben járok vagy megebédelek a kedvenc önkiszolgáló éttermemben, vagy pedig mindenképpen a nagy séta után eszem egy sütit.
Igazi hideg, kutya hideg, ragyogóan napsütéses januári idő volt, így egy nagy gyaloglás után úgy döntöttem betérek a Dísz téren lévő sarki cukrászdába.
Mindig, amikor diákként ott mentem el az Országos Széchenyi Könyvtárba könyvtárazni, vagy fiatal házasként szintén, akkor folyton sajnáltam rá a pénzt, mert rettentően drágának tartottam és csak a nyálamat csorgattam éhesen a sütemények láttán.
Ezermillió dolgom között, később amikor a tanítási óráimra készültem a főiskolán, akkor enyhén irigykedve néztem a napsütésben a teraszon ülő turistákat, akik a széken hátradőlve unottan szürcsölgették a kávéjukat, teájukat, majszolták a süteményüket.
A nap fényesen sütött, annyira, hogy megvilágította a hajdani kultikus cukrászda, fából készült ablakkereteit és észrevettem a kopottságot. Valahogy rossz érzés kerített hatalmába, de úgy voltam vele, hogy:
"Egy életem, egy halálom, én a pénzt a süteményre nem sajnálom" - és bementem.
Az én szabadnapom, az én kényeztetésem a barátnőmtől kapott masszázzsal, nem rohanok dolgozni, nem is haza főzni, hanem kiélvezem ezt a csodálatos napot.
Be is léptem, de a mostani menő cukrászdák, Daubner, Szamos és társai, amelyek kemény versenyben vannak, mint családi vállalkozások és az alkalmazottak nem csak hangosan köszönnek, de meg is kérdezik mit szeretnél, fizetsz, majd a választott süteményeddel leülhetsz, ahová tetszik, na szóval ehhez képest minden más volt...
A híres várnegyed és híres cukrászdája, ahol turisták ezrei fordulnak meg évente.
Odamentem a pulthoz és vártam a köszönés után, hogy megkérdezik mit kérek, mit ennék satöbbi?
A pincérek egymás közt beszélgetnek, nevetgélnek háttal a vendégnek, míg egyiküknek leesik úgy tíz perc után, hogy esetleg mégis kérdezni kéne.
Mindig eszembe jut festőművész, egyetemi tanár, Budapesten Szőnyi Istvánnál tanult, kolozsvári Nagyapám, Abodi Nagy Béla, aki olyan tekintéllyel rendelkezett, ha végigment a kolozsvári főtéren, szigorú tekintetével leparancsolta a Mátyás szoborra felcsimpaszkodott kölyköket.
Nagybátyámmal ellentétben, aki legszívesebben eltagadná, hogy vagyunk még egy páran alkotó leszármazottak a Nagyapám után. Valahol mindannyian örököltük érdeklődését, emberi tartását, igényességét és megpróbálunk a magunk módján mindannyian, ebben a megbolondult, sarkaiban kifordult világban, a saját szakmánkban, életünkben becsülettel helyt állni.
Szóval valami helytelenítés, nemtetszés tükröződhetett a szememben, anélkül, hogy megszólaltam volna ebben a kérdésben, csak ennyit mondtam:
- Egy dobostortát kérek, egy presszó kávéval - mert abban a tíz percben, amíg volt időm nézelődni az almás és a dobos torta között hezitáltam, arra gondolván, hogy drága Nagyapám, akivel oly sokszor cukrászdáztunk melyiket szeretné inkább?
- És rögtön fizetem is - mondtam.
- De, itt a végén szokás fizetni - szemtelenkedett velem a pincér, aki addig a kolléganőit szórakoztatta.
- Talán tilos most fizetnem? - kérdeztem és annyi irónia volt a kérdésemben, hogy egyből odatartották elém a bankkártya terminált.
Kinéztem egy napsütéses helyet, ahova ülni szerettem volna, mert azon gondolkoztam elmerengek a Vár látványában, ahova 30 éve annyira szeretek járni és ami annyi romantikus, örömteli és szomorú esemény színhelye is volt.
A dobostorta rendkívül jó választás volt, mert rég ettem ennyire finom, friss, puha tésztájú dobost, ami között nem voltak összeszáradva a piskóta szeletek és nem volt átlagos a krém, de ez a cukrász érdeme volt és nem a pincéreké.
Volt nálam egy kis üveg víz, amit még a masszőr adott, de úgy voltam vele nem iszok bele, mert micsoda bunkóság lenne a magammal hozott vizet iszogatni.
Szerencsére volt a pincérek között egy kevésbé népszerű, amolyan piknikus alkatú, őszesebb hajú, kedves férfi, aki szorgalmasan törölgette az asztalokat és pakolt a vendégek után. Ő vagy látta kollégái udvariatlanságát, vagy egyszerűen csak figyelmes volt és hozott nekem egy talpas poharat.
- Ebbe kitöltheti az ásványvizet - mondta.
- Én ezt magammal hoztam - feleltem.
- Nem baj, csak nyugodtan.
Kitöltöttem az ásványvizemet a pohárba.
És megint felragyogott a nap.
Úgy éreztem kerek a világ, elnéztem a mellettem lévő asztalnál ebédelő fiatal orosz nőket és rájöttem így kell élni, fesztelenül, örülni a szépnek, a jónak és nem törődni azokkal, akik nem érzik szívügyüknek a munkájukat és nem a legjobb arcukat mutatják a vendég felé, hanem egyenesen a hátsó felüket.
Elindultam a további sétámra és megnéztem az újonnan felépített lovardát.
Nagyon szép.
- Egy dobostortát kérek, egy presszó kávéval - mert abban a tíz percben, amíg volt időm nézelődni az almás és a dobos torta között hezitáltam, arra gondolván, hogy drága Nagyapám, akivel oly sokszor cukrászdáztunk melyiket szeretné inkább?
- És rögtön fizetem is - mondtam.
- De, itt a végén szokás fizetni - szemtelenkedett velem a pincér, aki addig a kolléganőit szórakoztatta.
- Talán tilos most fizetnem? - kérdeztem és annyi irónia volt a kérdésemben, hogy egyből odatartották elém a bankkártya terminált.
Kinéztem egy napsütéses helyet, ahova ülni szerettem volna, mert azon gondolkoztam elmerengek a Vár látványában, ahova 30 éve annyira szeretek járni és ami annyi romantikus, örömteli és szomorú esemény színhelye is volt.
A dobostorta rendkívül jó választás volt, mert rég ettem ennyire finom, friss, puha tésztájú dobost, ami között nem voltak összeszáradva a piskóta szeletek és nem volt átlagos a krém, de ez a cukrász érdeme volt és nem a pincéreké.
Volt nálam egy kis üveg víz, amit még a masszőr adott, de úgy voltam vele nem iszok bele, mert micsoda bunkóság lenne a magammal hozott vizet iszogatni.
Szerencsére volt a pincérek között egy kevésbé népszerű, amolyan piknikus alkatú, őszesebb hajú, kedves férfi, aki szorgalmasan törölgette az asztalokat és pakolt a vendégek után. Ő vagy látta kollégái udvariatlanságát, vagy egyszerűen csak figyelmes volt és hozott nekem egy talpas poharat.
- Ebbe kitöltheti az ásványvizet - mondta.
- Én ezt magammal hoztam - feleltem.
- Nem baj, csak nyugodtan.
Kitöltöttem az ásványvizemet a pohárba.
És megint felragyogott a nap.
Úgy éreztem kerek a világ, elnéztem a mellettem lévő asztalnál ebédelő fiatal orosz nőket és rájöttem így kell élni, fesztelenül, örülni a szépnek, a jónak és nem törődni azokkal, akik nem érzik szívügyüknek a munkájukat és nem a legjobb arcukat mutatják a vendég felé, hanem egyenesen a hátsó felüket.
Elindultam a további sétámra és megnéztem az újonnan felépített lovardát.
Nagyon szép.
Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni.
Az értékeléseket pedig A kínai rejtély értékelések.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok.
Lukács Edina blogger riportját a könyvemről itt olvashatjátok.
Rádióriport a könyvem kapcsán. Bódizs Edith rádióriporter anyaga.
Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése