Volt egyszer egy Hollywood és én



Harminckét éve élek Budapesten, azóta sok minden megesett velem és másokkal. 
E városi történeteimet sorra elhozom most nektek a blogomra. Egyszer mindenki felkerül ide, akit érdekesnek találok. 
Volt egyszer egy Hollywood és én

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy mennyire filmmániás vagyok. 
Legalább annyira, mint a könyveké. Olvasni és filmet nézni, vagy filmet nézni és olvasni, ez a legjobb kikapcsolódás.
Valahol kora gyerekkoromban kezdődött, a hetvenes évek közepén, amikor is a szüleim lévén ismert értelmiségi, magyar emberek Bukarestben, a korszerű otthonuk részének tekintették a tévé készüléket.
A fekete-fehér villódzó doboz állítólag már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor a rácsos ágyból kukucskáltam ki, mert lévén egyszobás garzonunk szó sem volt akkoriban külön gyerekszobáról.
Tehát ott laktam és tévéztem velük. 
Romániában adták az összes hollywoodi nagy klasszikust, s ha belegondolunk, akkor a filmgyártó város aranykora még nem volt olyan messze a gyerekkoromtól, mint most, az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes évek nagy-nagy filmjeinek mind nézője voltam. 
Kezdtem az összes Tom és Jerry rajzfilmmel, meg mindennel amit nem Hanna és Barbera gyártott, az egész estés Disneyekkel, hétvégenként néztem a 101 kiskutyát, a Hófehérkét és a többit. A Tom és Jerry alkotóiról viszont azt hittem gyerekként, hogy nők. 
Hanna és Barbara, hát nem logikus? Abba bele sem gondoltam, hogy William Hanna és Joseph Barbera, erre később jöttem rá, hogy ők egy férfi szerzőpáros. 
Ezen felül mindent néztem, de mindent, amit adtak a tévében. 
Az összes musicalt, beleértve az Egy amerikai Párizsban-t, a Muzsika hangjait, a My fair Ladyt, a Gigit, az Óz a nagy varázslót, de az összes Hitchkock opust, a Gázlángot, a Rebekkát, a Psychót, a Madarakat, az összes westernt, a Jó, a rossz és csúnyát, az Egy maréknyi dollárért, a Volt egyszer egy Vadnyugat és még sorolhatnám.
Apám nagy western rajongó volt, így hát ez nálam sem maradhatott ki, persze olykor elcsodálkoztam, hogy a hősök már harmadszorra lovagolnak el ugyanazon hegycsoport előtt a Grand Kanyonban, de nem foglalkoztam azzal, hogy az díszlet, azzal nyugtáztam, hogy Clint Eastwoodnak arra vitt az útja és kész.
Nekem a korabeli sztárok a szép nők és jóképű férfiak álomvilága a celluloidon maga volt a csoda. 
Mikor a nagy sorozatok, mint a Dallas kezdődtek, amik szerencsére még nem voltak leszinkronizálva Romániában és a film megjelenésétől kezdve mentek szinte a tévében, rávettettem magam.  
Mi hétről-hétre követtük, eredetiben hallottuk a nagy színészek hangját, a jó zenét és igyekeztünk nyelvet tanulni. 
Olyanok voltak, mintha ott lennének velünk és családunk részei lennének.
Sokszor néztük szomszédokkal közösen a tévét, amolyan közös baráti-szomszédi program volt ez, ropogtatnivalókkal, sajtos tallérral, amit a szomszéd néni sütött és korabeli üdítőkkel. 
A péntek, vagy szombat esti Dallas volt soron, és sokáig beszéltük mit művelt már megint a jó öreg Jockey? Eredeti nevén J. R. (John Ross) és felesége Sue Ellen (azaz Samantha). 
Az igazi nagy dobás azonban a Csillagok háborúja volt, amire úgy emlékszem, hogy 1981, vagy 1982 telén, egy korai sötét, hideg délutánon láttuk unokabátyámmal. 
Ez volt az, amitől tátva marad a szám és azóta is ezt érzem, ha Lucas filmet nézek. Igaz, hogy alig múltam hat, vagy hét, s a film korhatáros volt, de egy kamasz fiú és a kedvenc lány unokatesója verhetetlen párosnak bizonyult a moziban.  
Mikor az ELTE egyetemen a művészettörténet szak mellett, a kulturális menedzserképzésre is felvettek, volt filmtörténet óránk is és az a kedvenceim közé tartozott. A nagyszerű szakemberek mellett, mint Réz András, aki igazi szakértője a témának, találkoztam egy-két kiégett filmkritikussal, akik órát tartottak és azt mondták, hogyha annyi filmet láttunk volna, mint ők, unnánk és utálnánk, de jelentem nem. 
Még most is annyira szeretem a filmeket, mint egy gyerek, az elsőre látott filmeknél is tudom előre nagyjából a sztorit. A családom szerint film forgatókönyveket kéne írnom, mert mindig kérdezik, hogy ez honnan jön? Honnan tudom mi lesz? 
Nem tudom, tán ugyanonnan, mint a könyveim, amik megjelentek és még fognak (köszi kiadóm és annak vezetője) és a cikkeim. Szóval nem tudom tényleg. 
Tarantinót úgy szerettem meg, hogy 18-19 éves voltam, amikor a Ponyvaregényt láttam moziban két haverommal. 
És felemelően sokkoló volt. 
Nem tudok rá mást mondani, jobban körülírni. 
Széles mozivásznon látni Uma Thurmant és John Travoltát táncolni, látni Bruce Willist motorozni, meg Samuel L. Jacksont bibliából idézni, a történet összefűzése, a vágások, a képi világ esetében éreztem azt, hogy Tarantino azt adja nekem, amire vágyom. Nem marad üresség érzet bennem, mint sok más film esetében. 
Különben is imádom a fenegyereket és ő az, mert feladta Hollywoodnak a leckét látásmódban, annak a világnak, amit ugyanakkor annyira tisztel is. 
Sok nem amerikai filmet is néztem láttam az ő filmjei előtt, ugyanúgy mániám volt minden, ami a Cinecittában készült az olaszok keze alatt, imádtam a francia filmeket is, néztem a cseh, lengyel, orosz, román filmeket. Még kínai film esteken is részt vettem. Mégis kellett az új és új élmény. 
Újból. 
Augusztus végén a lányommal Tarantino filmmaratont tartottunk. 
No nem a Kill Billt, mert azt már korábban látta, s úgy bukott le az apja előtt, hogy fütyülte a jól ismert dallamot. Tudjátok, amelyikben megy a félig letakart szemű Daryl Hannah,  egy injekciós tűvel, pontosabban az abban lévő méreggel, hogy a riválisát szegény Umát, azaz Bill feleségét, Kidet meggyilkolja. Mert mi mást tehetne egy nő, ha gyűlöli azt, aki az útjába áll? Bill azonban igazságos és megakadályozza, hogy Kidnek Black Mamba nekiessen. Tudja, hogy harcban egyenlő félként elesni a legméltóbb.
Ahogy megtudtuk a mozi előzetesből, hogy Tarantino új filmmel jön ki, amelynek címe a Volt egyszer egy Hollywood szinte egy évet vártunk rá, nagy-nagy izgalommal. 
Az augusztus 25-én este, moziban vetített, három órás Volt egyszer egy Hollywood, mindazt hozta, amit a Tarantino filmekben imádok. 
Jó zenék, Hollywood aranykora, mely filmeken én is felnőttem. A film sikerét mindaz mutatja, hogy nem csak a tizenéves lányomnak, nekem, a szüleimnek, de a hetven év feletti keresztszüleimnek is tetszett.
Szép és okos nők játszanak benne, akik nagyon adtak magukra, jóképű, csibész férfiak, akik mindenkit levesznek a lábukról, és a filmben kaland és sok-sok akció van.
A rendező a filmen emléket állít a tragikusan fiatalon elhunyt Sharon Tatenek, aki Roman Polanski legyilkolt, terhes felesége volt. Nem várt fordulattal kiegyenlítve a hippi gyilkosoknak. 
Persze a film nem csak erről szól. Hogy megértsük meg kell nézni és látni azokat a változásokat, éréseket, amelyek a rendezőben is végrementek, amióta filmeket készít.
Mindaz, amit Tarantino a klasszikus amerikai, az olasz spagetti westernekből, s a japán szamurájfilmekből eltanult. S mely előtt tiszteleg, de teljesen sajátságos ízt adva a dolgoknak, s legalább annyira újszerűen, mint a maga korában az olasz Antonioni, vagy az orosz Nyikita Mihalkov. 
Mindig is rajongtam Leonardo di Caprioért és még jobban Brad Pittért.  De most már Margot Robbiet is megkedveltem. 
Azt hiszem Brad Pitt, az a típusú férfi és színész, aki idősödve egyre sármosabb lesz és az idő neki nagyon jót tett. Színészi játékának is és megjelenésének is.
S mint mindig, mint a Queen film esetében is, mely azóta Oscar győztes lett, mellőztem a kritikák olvasását, mert felbosszantanak, mert csakis a néző számít, az alkotás érte készül.
A terem zsúfolva volt, a jegyeket, meg a gyerek nyerte, két korábbi mozijegy sorsoláson. 
A Volt egyszer egy Hollywoodot, a Volt egyszer egy Vadnyugat mintájára, újból és újból és újból megnézném. Köszönöm Quentin te hollywoodi antihős.

Legutóbbi könyvemet A kínai rejtélyt innen szerezhetitek be, szakmai oldalamat itt tudjátok követni. 
Rádióriport a könyvem kapcsán.  Bódizs Edith rádióriporter anyaga. 
Újabb riport készült velem T. C. Lang szerző tollából, amit itt találtok.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések