Mallorcai úti beszámoló 6.

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!

                

Fotó: Benyó Gergely.

A hazautazás előtti napokban rámtört a rossz kedélyem, a szokásos érzés, hogy minden elmúlik egyszer ami jó és ez olyan fájdalmat okozott, hogy képtelen voltam szavakba önteni. Hogy a gyermekkori aranyéveimet újraélve, naponta fürödhettem nemcsak a tengerben, hanem a napsütésben is. Igen, mert a napsütésben is lehet fürdeni…. Eszembe jutottak a kiskoromban vonatból látott aranyló, suhogó búzamezők, a fényes lég és ég, a messziség bűvölete, a tág horizont. A hegyek és a tenger hosszan elterülő vonala, ami mögé a tökéletes világot képzeltem, mert a Nagyapám folyton ezt énekelte Túl az Operencián boldogok leszünk, túl az Operencián meglesz mindenünk…

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Rajongtam érte, mert mindig magával vitt kirándulni, kedélye derűs volt, mesélő, hegyet másztunk, erdőt kerültünk, gyümölcsöst látogattunk, szamócát gyűjtöttünk. A sűrű fák között madarat lestünk és énekét hallgattuk, Nagyapámmal abszolút biztonságban éreztem magam, még akkor is, ha Kerek Erdő maga volt a rejtelmes titokzatosság, mesebeli boszorkányok és manók búvóhelye. Meseolvasás közben, amikor a banya a fiatal herceget kergette és a fésű, amit hátra dobott erdővé alakult, annak helyszínét oda képzeltem. Ha beleolvasok a leveleibe, amiket a halála előtti években írt nekem, csupa biztatás, csupa szeretet és rajongás volt minden sora. Azóta is ezt az ideált kergetem.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Ültünk ketten a dombtetőn és néztük a Marost, meg a kéklő görgényi havasokat, a sűrű illatú fenyőerdőket, a végtelen tiszta eget, meg a hosszú kígyóként a völgyben araszoló tehervonatot. Megszámoltam volt vagy 99 kocsi, vagy talán képzeletemben élt így. Izzadt hátamat a hűvös fűnek vetettem és kimondhatatlanul boldog és elégedett voltam az életemmel. Nagyapám mesélt, mesélt miközben rágcsáltuk a jó kis savanyú, erdélyi nyári almát, vagy a sóskát és szövött szatyrunk tele volt, a fenti kertben szedett friss zöldbabbal. Békésen legelészett a tehéncsorda, néha meg-meg szólalt egy-egy kolomp, ahogy jöttek-mentek a mezőn, vagy időnként felverte a csendet a libagágogás. Akkor és ott nem tudtam, hogy ez a földi paradicsom, hogy ez a bukolikus idill. Hogy élni jó és mindig azt gondoltam a nyár sosem ér véget, mert olyan végtelenül hosszúnak tűnt. Harangszóra aztán elindultunk, mert a Nagymamám mindig valami finomsággal várt, vastag palacsintával (egyfajta édes lángos, fánktészta), amibe friss eperlekvár került, vagy egy kis túrós puliszkával, lerbe krumplival. Mindet szerettem, ezeket az egyszerű ételeket. Sok finomságot ettem már azóta a világ számos táján, de annyira, mint a friss hegyi levegőn tett séta utáni vacsorák, semmi sem tudott olyan jól esni.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Szóval ezt éreztem, amikor azon gondolkodtam, hogy haza kell jönni, szembesülni a fájdalommal, hogy véget ér a nyár, véget ér minden, ami jó, hogy jönnek a szürke hétköznapok és a taposó malom, hogy nem dőlhetek hátra a reggeli kávémat kortyolgatva egy olyan teraszon, ahonnan a tengert bámulom. Aztán eszembe jutott, hogy milyen önző vagyok és bizony a gyermekemnek is járnak olyan élmények, olyan felnőttek társaságában, amilyenből nekem is kijutott hajdan. Mert hiába vágyom a gyermekkoromba, soha sem lesz már az, ami volt, viszont előttem a jelen és a jövő, ami mindig tartogat meglepetéseket. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Fogtuk hát magunkat az utolsó napok egyikén, kalapot, naptejet, szendvicseket pakoltunk a táskánkba, a fényképezőgépet persze otthon felejtettük, mint a fontos pillanatokban általában, valamennyi eurót raktunk a kis, selyem szütyőbe és leballagtunk a hegyoldalon. A gyerek hihetetlenül nyitott minden közös kalandra és rettentően jól bírja a gyaloglást. Hál’ Istennek… 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Boldogan vártuk a solleri villamost, ami egy XIX. század végi csoda, mert akkor vezették végig a síneket a szigeten. Most is patinás, régi, nyitott kocsik szállítják az utasokat és csak pár euró a viteldíj, persze drágább, mint a légkondicionált busz, de az út így is csodálatos élmény. A fa szerelvények végigzötykölődnek a nagy öböl mentén Port de Sollerben, ami tulajdonképpen Soller kikötője, s amikor a kanyarulatnál befordul, akkor terméskőből rakott házak és mini kertek között halad végig. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Valahogy ott más az emberek élete és viszonyulása, mint idehaza, semmi félős elzárkózás, mert simán bepillantást engednek a villamosról kis kertjeikbe. Megy, az udvarra kitett mosógép, száradnak a ruhák, ebédel a család, legelészik a ló. Azt gondolom ez a fajta nyitottság a meditterrán népek sajátossága, de kérdés, hogy meddig? Ugyanis Olaszországban, Toszkánában a műemlékek és helyi kis olasz trattoriák világában már rendelet tiltja a kebabos és egyéb külföldi étterem láncolatok megtelepedését, ami az áron aluli kínálatával kiölne minden helyi jellegzetességet.

Mallorcát rettentő sok angol és német nyugdíjas lepi el minden évben, nyáron családok is, sokan itt is élnek, házat vesznek, vagy bérelnek, kiélvezik a munkával eltöltött élet utáni pihenést, de egyesek közülük nagyon ellenszenvesek. A nyugati társadalmak jóléte, nem egyenlő a kedvességgel, az angolok egy része most is úgy viszonyul más népekhez, mintha azok a gyarmataik lakói lennének. Ehhez elég Kipling visszaemlékezéseit elolvasni, amit nyári olvasmányként vittem magammal a szigetre és ő, aki indiai születésű brit volt, igazán kemény kritikát fogalmazott meg az Indiába látogató honfitársai viszonyulásáról az indiai néphez. Szóval nincs új a nap alatt sajnos. Bizonyítja ezt az elegancia, a jólét, a sportos életvitel és az éttermekben otthagyott busás összegeken kívül, az a türelmetlen lekezelő modor, ahogy a pénztárosokkal viselkednek a boltokban, vagy ahogy tele szórják szeméttel a Mallorcát, egy-egy éjszakába nyúló szórakozás után. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

A szállodában a gyerekeik a vacsoránál úgy lökik félre a többi vendéget, mint a kiéhezett bivalycsorda és mivel az a nevelés, hogy nincs nevelés senki nem mer rájuk szólni. Bezzeg a spanyol nők megráncigálják a rosszalkodó kölykeiket a tengerparton, mégis vidámak és kedvesek a spanyol gyerekek. Az angol fiatalok sok botrányt okoztak már a görög szigeteken is féktelen mulatozásaikkal, tivornyáikkal, amiért egyes polgáraikat ki kellett onnan tiltani. Mintha az ember, aki rövidebb-hosszabb időre elhagyja hazáját, mentes lenne minden viselkedési norma alól. Valósággal meglepődtem, amikor tavaszi utunk után hazajöttünk és Budapesten udvarias és köszönni tudó gyerekekkel találkoztam házunk lépcsőházában, liftjében és a gyerek óvodájában. Komolyan boldog voltam ettől a felismeréstől. Az oly sokszor elátkozott hazai nevelési módszerek eredménye, a sokkal jobban nevelt ifjúság. Ha viszont szörnyetegeket akarunk nevelni, kövessük csak ezeket a túlságosan megengedő módszereket, akik egy tál ételért felöklelnek másokat az étteremben. A kis zombiek…

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Mivel a sziget mezőgazdaságból már nem élne meg, ezért a bevétel jórészt a turizmusból folyik be, így a kiszolgáló személyzet szó nélkül tűri ezt a magatartást. Sajnos itt is érvényes a régi igazság pénz beszél, kutya ugat. Az egyébként nem túl fényesen teljesítő spanyol gazdaságnak bizony jól jön, az az évi kétmillió turista, aki Mallorcát látogatja, még ha ennek a tömegturizmus is az ára, s így lehet az, hogy ott a legmagasabb az életszínvonal egész Spanyolországban. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Mi mint keletről jött idegenek, akik furcsa nyelven beszélnek, vagy a helyi spanyolok be kellett, hogy fogjuk a szánkat és eltűrni, hogy már a repülőn is szélesebb mosolyt villogtatnak a válogatott stewardessek, az öreg angol, német urakra és kiöltözött nejeikre. Persze, ha az ember beleolvas egy-két együtt érző, éveket ott töltő német vagy angol útikönyvíró leírásaiba, vagy helyi blogokba, újságokba, akkor szomorúan tapasztalja, hogy a természet iránt aggódó normális embert, mint mindenhol a világon elborzasztja, a csak pénz szempontokat szem előtt tartó fejlesztés és nem kellőképpen szankcionált környezetszennyezés. Például az, hogy olyan autópályát terveznek, a sziget egyik végéből a másikba, ami egy nap alatt megtehető utat eredményezne a turistáknak, akik elég, ha kiszállnak a légkondicionált buszokból és megnézik a két különböző hegycsúcson lévő világítótornyot, majd elmennek mulatni a szállodáikba. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Nekem időnként kinyílt a bicska a zsebemben a spanyolok helyett is, de nem szólhattam semmit, hiszen én is külföldi voltam. Különösen akkor amikor egy igen elegáns kocsiból kiszálló, jól szituált házaspár azért rendezett eget verő botrányt a boltban, mert a pénztárosnő szólni mert, hogy a négyesével akciósan meghirdetett joghurt mellé, vegyenek még kettőt. A kicsinyesség magasiskolája. Mivel majd’ egy hónapig mindennap betértem valamiért ebbe a boltba, s az eladók régi ismerősként üdvözöltek, név szerint ismertem őket, az ott felejtett noteszemet nekem megőrizték, majd másnap visszaadták, ezért volt időm alaposabban megfigyelni a különböző helyzeteket. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Ami lakó szomszédainkat illette a házban, akik természetesen szintén nem helyiek voltak, egyszerűen annyira furcsák voltak, hogy két héten keresztül semmilyen nyelven tett köszönésünkre nem reagáltak. Először azt gondoltuk, hogy a szicilíai jellegű családi életünk hangjai érintik érzékenyen őket… Utána azt gondoltuk, hogy nem beszélnek nyelveket, vagy nem hallanak jól. Aztán amikor az öregúr szinte minden este bepiálva az erkélyén harsogott és előadott a feleségének, illetve nagy társasági életet éltek a barátaikkal rájöttünk, hogy ők egyszerűen ilyenek. Két hét után feloldódott a velünk szembeni gyanakvásuk és akkor már ők is köszöntek, ha az erkélyen megláttak, de azt is azután, ami után látták, hogy a mellénk költöző magyarokkal, egy nap alatt barátságot kötöttünk, ahogyan a spanyol házinéninél  is lekádereztek minket.   

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Közben a gyerekkel megtett villamosutunk (ami szinte az egész szigeten végigzötykölődik völgyekben és hegyi alagutakban), csodálatos narancs és citromligetek között vezetett, aminek páratlan szépségét már áprilisban is megcsodálhattuk mielőtt az a bizonyos embertelen gyomorvírus végig futott volna rajtunk, amitől úgy éreztük, hogy otthagyjuk a fogunkat.  

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Annyi a kertekben, a két ököl nagyságú citrom, narancs, ami lehullva hever szanaszét, hogy szinte az ember szíve szakad meg. Történt egy nap, hogy egy kerttulajdonos elunva a lehullott citromot összeszedte és kiakasztotta a kapujába, hogy vigye el valaki. Reggel arra mentünk, ott volt, délben arra mentünk ott volt. Az angolok, németek és hollandok rá sem hederítettek, a mallorcaiak meg már unják, mert egyre kevesebben foglalkoznak mezőgazdasággal. Kivéve az exportra berendezkedett citrom és narancsligetek tulajdonosait. Úgy vannak vele, mint a kertvárosunk gyümölcsösei, a finom megy, cseresznye, szilva ott rohad meg a kertekben a fán és a fűben, mert az öregek már nem bírják leszedni, a fiatalokat meg nem érdekli. Így hát mi leakasztottuk és két hétig volt citromunk. Pár nap múlva ott lógott a következő adag. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Közben megérkeztünk a gyerekkel Sollerbe. Első utunk az ingyenesen látogatható Picasso-Míró Múzeumba vezetett. Olyan rettenetes hőség volt kinn, hogy egyszerűen nagyon jól esett a légkondicionált hűvös belső. Jó látni olyan műalkotásokat, amiket nagyjából csak reprodukciókról ismerhet az ember lánya és ott vannak elérhető közelségben. Utána találtunk egy pékséget, ahol isteni helyi péksütiket lehetett kapni. De nem a szokásos sajtos-sonkás croissantos bolt volt, hanem valami olyan hangulat uralkodott, mint a régi magyar tejivókban… Friss tej, joghurt, tejföl, ropogós helyben készített finomságok, zöldséges és húsos töltelékekkel, porcukros tetejű és gyümölcsös édességek olyan változatosságban, hogy nem is tudtuk mit válasszunk hirtelenjében. Aztán megállapodtunk valami helyi specialitásnál, azok a legfinomabbak. Kis zöldséggel/hússal töltött belsejű, fodros szélű, ropogós/ sós tenyér nagyságú sütik voltak. Természetesen a gyereket el kellett látni a szokásos napi fagylalt adagjával is, amivel nyáron működik…

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Meghallgattuk a helyi zenekart is, akik egy kis utcai zenélésre gyűltek össze, Soller katedrálisa előtti főtérre. Ezeket nagyon szoktuk szeretni, ahogy más turisták is. Az élő muzsika mindig bensőséges hangulatot teremt a világ bármelyik pontján. Nagyon szeretem az utcai zenészeket, profikat és amatőröket egyaránt, de ezek nem utcai zenészek voltak, csak utcán zenélők, akik a templomi koncertre gyakoroltak. Egy egész csapat, akiknek az arcán látszott az öröm.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Következő nap szintén ellepett a szomorúság, hogy haza kell jönni és nem fogom látni a zegzugos utcácskákat, izgalmas sikátorokat, rikító színű virágokat, nem álmodozhatok arról, hogy melyik eladó villát venném meg. Nem gyönyörködhetem többé a kifeszített, kék selyemkendőre emlékeztető, sima tenger látványában és nem élvezhetem a víz felől jövő, hűsítő párát. Így megint a nyakunkba vettük a várost, de most csak Port de Soller települést, ahol laktunk. Leballagtunk a hegyen a szokásos úton és megkerülve az öblöt, új utak után néztünk. Az éttermek teraszait megkerülve, ahol kedélyesen paellát, kávét, sütiket és fagyit eszegető emberek ültek, eljutottunk egy olyan helyre, ahol azelőtt soha nem jártunk. Olyan volt, mint a mesében.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Ha erőt veszek magamon és kibújok a csigaházamból, ellenállhatatlanul vonz az ismeretlen. Új ízek és illatok, soha nem látott utcák és házak, kapualjak és csipkefüggönyös ablakocskák, macskakövek, amelyekről lerí a nagy fényességben, hogy több ezer, vagy millió ember koptatta énelőttem. Leborulok a régiség eme patinája előtt és legalább annyira vonz, mint a jövővel kapcsolatos, minden modern formatervezés. Múlt és jövő, ez izgat igazán. Elképzelem a kis ajtócskák mögött lakó embereket, hogy hogyan töltik a mindennapjaikat, mikor kelnek és kávéznak, mit főznek, mikor sziesztáznak és ha hazatérnek a munkából, mit olvasnak, vagy milyen műsort néznek a tévében?

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Először egy kisebb kilátóféle-parkocska keresztezte az utunkat, amit nemrég nyithatott a helyi önkormányzat, mert minden nagyon új volt ott, a kiültetett pálmák is aprókák, mint a rókák…. Semmilyen árnyékot nem nyújtottak a tűző nap ellen. Viszont pompás kilátás nyílt a belső öbölre, ahol mindennap úsztunk, s ahol csónakok, yachtok és hajók százai voltak kikötve és békésen ringatóztak. Nem akartam elképzelni, hogy milyen lehet ez télen, amikor vihar van. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Mert a nyári zivatarok alkalmával akkora fodros hullámok csapkodták a partot, mint a Castellamare di Stabia című Csontváry Kosztka Tivadar képen. E parkocskából csodálatos rálátás nyílt a háztetőkre, ami így leírva nem tűnik különösen érdekesnek, de én mindig művészi témának gondoltam, a különféle háztetők, égetett kerámiacserepeinek egymásba kapaszkodását, a kis belső udvarokat és teraszokat és szemlélődni, ahogyan az emberek jönnek-mennek a környezetükben. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Ahogy feljebb haladtunk, úgy rábukkantunk egy kis kolostor épületre a gyerekkel, aki rettentően kíváncsi és legalább annyira lelkes ilyen kérdésekben, mint én. Olyan szépen faragott, kövekből kirakott kapuzata volt és olyan vonzó napsütötte udvara, amilyeneket csak a Vaszary János, vagy Ferenczy Károly festményeken láthatunk, ahol mindent beterít a nyári ragyogás és az élet tiszta gyönyörűsége, csodás színei. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Mellette egy jóforma lépcsőzetes kilátó, aminek teraszosan kirakott széles ülőalkalmatosságai olyanok voltak, mint a görög szabadtéri színházak nézőtéri sorai. Kis mini amfiteátrum, ahol a színpad a tenger volt, s ebbe teljességgel beleborzongtam. Egy házaspár volt ott rajtunk kívül. Letelepedtünk és csak bámultuk a fenséges Földközi-tengert. Nem a védett öböl volt, hanem a nagy víz maga és igazi ultramarinkék, mint a festők képein. Nagy szél fújt a víz felől, de a tűző napsütésben kifejezetten jól esett. A vizet hasító járművek, apró, kis, fehér, papír hajóknak tűntek, amit a gyerekek szoktak hajtogatni. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem egy vagyok a világmindenséggel. Eszembe jutottak régi rokonok, boldog gyermekkori nyaralások, a távolság bűvöletének a szépsége, a lelkemben tombolt szerelemi vágy, hogy mindenütt otthon tudok lenni, vagy sehol sem, hogy ez a pillanat is elmúlik majd, mint a pillangók élete. És akkor ott nagyon boldog voltam…

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Néztem, ahogy a lányom kis ruhácskáját felfújja a szél és az jutott eszembe, hogy nem is kell ráállnia a levegő kifújóra, mint a nagy Marilynnek hajdan, mert tengeranya elég jó szellőt küldött neki…Bementünk aztán a kolostorba. De előbb körüljártuk a kis kertjét, nem rontottunk ajtostúl a házba. Olyan kis kaktuszokkal teleültetett valódi sziklakert volt, amit korábban csak botanikus kertekben láttam. Elfogott a vágy, hogy itt éljek és mindennap feljöjjek ezt gondozni. Elképzeltem, ahogy locsolgatom a kaktuszok tövét és nézegetem, ahogy napról-napra növekednek. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Amikor benyitottunk az épület üvegajtaján, az ajtó csilingelt, mint a mesékben. Nagyon kedves fiatal nő jött elénk, igazi meditterrán szépség, aki elmesélte, hogy a hajózási és helytörténeti múzeumban vagyunk. Nagyon örültünk neki, csak spanyol magyarázatot kértünk mindenhez. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

A pompásan megépített hajómakettek megtekintése után, egy titokzatos lépcsőn vezetett le minket egy föld alatti helyiségbe, ami a hajdani kolostor altemploma lehetett. Maga az átépített templom is úgy volt megkonstruálva, mint egy hajó belseje, amit fokozott a sok fa használata a térben, valamint a tengermorajlást folyamatosan hallató beépített hangfalak és misztikus fények. Mint a leírásokból kiderült ezt a kolostort rég elhagyták a szerzetesek, ha jól emlékszem a karthauziak így az üresen álló épülettel kezdeni kellett valamit. 

Fotó: Kocsis Nagy Noémi.

Amikor bejutottunk eme titokzatos föld alatti helyiségbe kiderült, hogy egy moziba csöppentünk. A hölgy otthagyott, életem legizgalmasabb mozitermében, ahol a székek, formatervezett műanyag heverők voltak, alulról megvilágított misztikus fényekkel, amik úgy zöldelltek, kéklettek és foszforeszkáltak, mintha egy korallzátony között búvárkodnánk, mintha halak úszkálnának körülöttünk és beszűrődne a víz feletti napsugár.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi

Olyan jól esett ez a lenti hűvös, a kinti forróság után, hogy elnyúlva néztük a Mallorca történetét bemutató dokumentumfilmet spanyolul. A gyerek és én teljesen megbabonázva figyeltük, ahogyan különböző országok kalózhadai ostromolták a szigetet, hogy hányféle király uralkodott itt, hogy hány véres csatát vívtak meg a helyiek, hogy hogyan menekültek a lakosok a rablóbandák elől és milyen zaklatott volt, a jelenleg békésnek tűnő élet. Két történelmi jelenet között is olyan átvezető szövegek voltak, amik mintha a tenger fenekére, a homokba lesüllyedt hajóból kiszóródó lapokra, lettek volna feljegyezve. Azon gondolkoztam, hogy mennyi kincs és elpusztult emberi élet lehet a hullámsírban.

Fotó: Kocsis Nagy Noémi

Annyira katartikus élmény volt ez a mozizás a gyermekkel, ahol csak mi voltunk, ahol nem volt süppedős bordó plüssszék és pattogatott kukorica szag, meg zacskózörgés, hogy szinte szédülve a látottaktól távoztunk. Hogyha nem velünk történik mindez, azt hittem volna, hogy álmodtam az egészet. Amikor kiléptünk az épületből és az arany fény körülölelt megint, akkor úgy láttam a saját életemet kívülről, mint az az ember, aki egy téli estén a kandalló ropogó tüze mellett üldögél, kissé megsárgult, régi fotókat nézeget csak a legeslegszebb pillanatokra emlékezik. 
                                                                            Kocsis Nagy Noémi
Ez 82 embernek tetszik!