A szürke hétköznapok nem is annyira szürkék, azaz az árnyalatok a szürke hétköznapokban

Régi igazság, hogyha az ember lánya, aki valaha könyveket írt és végre odajut, hogy leüljön a papír, azaz a számítógép klaviatúrája elé és minden körülmény ideális, azaz: szabadságon van, senki nem zaklatja, kedvenc könyvtárában ül, ahol csend és nyugalom fogadja az égvilágon semmi, de semmi nem jut eszébe, amit papírra vethetne. Semmiféle busongás, de öröm sem, ami az utóbbi időben érte, hisz elménk már olyan szinten zaklatott a mindennapok feszültségeitől, mint munka, család, számlák örökös körforgása, hogy ez a letisztultság ritka kincs. Ha valamennyire ismerjük az irodalomtörténetet, akkor tudjuk, hogy a legtöbb írónak szép háza volt valami festői vidéken, akár a Duna-Kanyarban élő írók egyikére Móricz Zsigmondra gondolunk, akár Az ember tragédiája megalkotójára Madách Imrére, akár Jókai Mórra, akinek fenséges otthona Balaton-felvidéken Füreden, ma múzem és bárkinek látogatható. Nyaranta odajárt a reformkori Magyarország színe-java, nála vendégeskedtek és ebédeltek, ott töltődtek fel lelkileg ezen a pompás, medditerrán klímájú vidéken, ahol békesség és csend honolt. Legfeljebb vidám gajdolások és kurjongatások zavarták fel a természet csendjét egy jól sikerült muri alkalmával, legfeljebb némi kutyaugatás. De nem volt jelen az idegesítő zajszennyezés, az autók és mindenféle mesterséges hangok, mint igénytelen gagyi zenék, vagy drónok, vagy repülők, vagy autók. Sokszor vágyom vissza ebbe a korba, nem is leplezem, titkolom eziránti nosztalgiámat, akkor szerettem volna élni, mint Jókai barátja, vagy szomszédja, aki nyaranta odalátogatok. Feleségeként semmiképpen, hiszen ott volt neki a gyönyörű, kiváló háziasszony szerepében is és kitűnő színésznőként is jeleskedő Laborfalvi Róza, akivel szerelmük és kapcsolatuk legendás volt. 

Milyen lehetett viszont a szomszédjának, vagy barátjának lenni? Biztosan nagyon jó. Jókai Mór legjobb ifjúkori barátja Petőfi Sándor volt, de amikor a költő ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát, mert a felesége horribile dictu öt (!) évvel idősebb volt az írónál és a korábbi kapcsolatából már volt egy gyermeke a nőnek, akkor Jókai inkább a feleségét választotta. Mielőtt Petőfi Sándor a segesvári csatába ment találkoztak egy összejövetelen, ahol Jókai Mór régi barátjára is emelte poharát és a költő lehajtott fejjel, szomorúan ezt mondta: "Köszönöm, hogy értem is ittál". Akkor találkoztak utoljára és mindkét embernél nemes jellemre vall, hogy az egyik iszik a barátjáért, aki korábban megbántotta a felesége miatt, a másik meg megköszöni. 

A következő szintén, számomra szimpatikus vonás volt Jókaiban, hogy amikor már idős és ünnepelt, anyagi jólétben lévő íróként, saját nevelt lányának lánya, Feszty Árpád festő felesége már azt a szerepet szánta neki, hogy idős íróként vonuljon vissza és hagyja rájuk a vagyonát. Ezt meg is tette, hiszen még életében kifizette őket, de a hálátlan örökösöknek semmi sem elég, akkor megmérgelődött és elvette azt a fiatal színésznőt, akit Nagy Bellának hívtak és csapot-papot hátra hagyva az élete hátrelévő részét utazásoknak szentelte. Főleg a francia Riviéra és ezen belül is Nizza környékét járták be együtt, ahol a tenger partján, a kellemes melegben egy pompás szállodában második otthonra lelt. Második felesége és barátai társaságában. Sajnálatos módon aztán mégis az utazásokból fakadó tüdőgyulladás szövödményeibe halt bele itthon. 

Számomra ebből a történetből mégis az a fontos, hogy az ember, ha jószándékú és ezt tudatosan emelem ki, hisz a rosszándékúak is mindenre képesek, de ha jószándékú, akkor abszolút meg tudja valósítani az álmait. Mégha Jókairól is van szó, még ha a családja szán is neki egy szerepet, "te már öreg vagy, te már fogd be, neked annyi". Nem. Ameddig az ember épelméjű és maga dönt a saját sorsa felett és ehhez a pénzt tisztességgel megkeresi, addig senki nem mondhatja meg, hogy mit gondoljon, mit csináljon. 

Megdöbbentett a minap az egyik régi ismerősöm reakciója valamivel kapcsolatban. Nekem szokásom szívesen segíteni másokon, ha megkérnek valamire. Egy másik ismerős megkért, hogy egy hagyaték kapcsán segítsek neki és ezért fordultam régi szakember ismerősömhöz. Az illető jelezte, hogy most nagyon elfoglalt, de majd idővel tud a másiknak segíteni, de várnia kell az ingyen munkára. Mert, amiért fizetnek az előrébb való. Természetesen ez érthető, hisz mindannyian pénzből élünk, mindannyian egyensúlyozunk a számlák kifizetése és a mindennapi betevő megszerzése között, de felbosszantott mégis ez a hangnem. Én csak közvetítettem, semmi anyagi hasznom nem származott belőle, nem kértem például jutalékot, de nyilván van, aki ezt nagyban csinálja, ügyvédek, ingatlanosok, üzletkötők, behajtók. Nekem volt már dolgom becsületes, korrekt ügyvéddel is, de gazemberrel is, aki úgy kért el 150.000 Ft-ot tanácsadásért a semmire, hogy sem papírt nem adott, se nem segített, mindig megváratott és KP-ben kérte a pénzt, hogy ne legyen semmilyen nyoma az ügyködésének, tehát akár fel is jelenthettem volna a gazembert. Miután semmmiben nem segített volt képe levelet írni, hogy a másik problámában is szívesen segít. Akkor vettem egy nagy levegőt és egy olyan levelet írtam neki, hogy nem tette ki az ablakba, persze mindezt az udvariasság szabályait betartva, hogy mit is gondolok a ténykedéséről. Visszatérve azonban az előző témámhoz, mert lassan kezdek a saját Nagyapámra hasonlítani, hogy elkezdett egy történetet és kikötött egy huszadiknál, szóval írtam ennek az ismerősnek, hogy félreértett, nyilván a segítséget kérő ismerős nem ingyen kéri a fáradozását. Erre azt írta, hogy én értem félre az embereket. 

Nem, jelentem nem, nem értek senkit félre, sőt egyenesen azt értem, amit mondanak és gondolnak. Van egy olyan tulajdonságom, ami örökletes, benne volt a Nagyapámban, Anyámban, bennem is kialakult, örökölte a gyermek is, hogy nagyon erős az embereismeretem. Felmérem, letapogatom a gesztusaiból, a mondataiból, hogy mit akar és mik a szándékai és sajnos soha nem tévedek. A jellemtelen emberek utálnak is, mert gyakran, ha belém állnak, de csak akkor sajnos, mellőzve a sértéseket, de valami frappáns választ adok. És nem csak az interneten, de sajnos szemtől szemben is. Nekem régi elvem, az élni és élni hagyni, de ezt kevesen gondolják így, kevesen bírják ki, hogy ne szóljanak bele a másik életébe, vagy ne mondjanak véleményt. Néha meg kell védenie az embernek a határait és a magánéletét, ha nyugalmat akar, ha nem akarja azt, hogy beleszóljanak az életébe. Nem tudom, de alapvető jólneveltségi szabály, az illemtankönyvekben is benne van, hogy kéretlenül nem adunk tanácsot, vagy nem mondunk véleményt valakinek az életéről. A véleményemet csak akkor mondom el, ha kérdezik, sőt vannak emberek, akik ebből élnek, véleményt vagy tanácsot csak jó pénzért adnak. 

Kicsit olyan ez, mint a pszichológus munkája. Az emberek elmennek a pszichológushoz, kiöntik a lelküket, elmondják a bajaikat. A jó szakember tanácsot ad, elmondja mit változtatna, hogyan látja kívülállóként a helyzetet, majd a páciens fizet és távozik. Hányszor adtam tanácsot ingyen bárkinek, aki kérte, kérdezte a véleményemet, átfogó megoldás-ötleteim voltak, egy csomó mindenre. Aztán látom, hogy az illető ugyanott folytatja, ahol abbahagyta, semmi sem változott az életében, semmit sem tartott be, abból, amit javasoltam neki. Mert neki az úgy kényelmes is, jó is. Arra is rájöttem, hogy az emberek többsége azért panaszkodik, mert 

a. Ezt a mintát hozza otthonról, nem a megvalósításra törekszik, hanem a panaszkodásra. b. Ezzel könnyít a lelkén, miután jól kipanaszkodta magát, a barát, a munkatárs meghallgatta a lelki nyűgét, ő megkönnyebbül, hisz a "nehézségeit" áthárította másra. c. Csak akkor kell tanácsot adni, ha kifejezetten megkérnek rá, vagy fizetnek érte. Az ingyen tanács az olyan, mint a szellemi munka, az emberek többsége azt hiszi azért nem jár fizetség. Holott a Szilicíum völgyi kutatók tudnának mesélni arról, hogy a szellemi tudásnak igenis van ára, csak máshol. 

Mondanék egy példát. Több ismerősöm került abba a cipőbe, hogy munkanélküli lett, de tartósan munkanélküli és nehezen talál vissza a munka világába. Életközépi válságban szenved, van már tapasztalata, de sokat csalódott, nem akar már mindent elvállalni, de nem is kapkodnak utána a munkáltatók, hiszen már nem fiatal és nem is rugalmas, úgy vannak vele, hogy már nehezen idomítható, inkább felvesznek helyette egy 25 év alatti fiatalt, aki után nem kell járulékokat fizetni. Csakhogy nem oda Buda. Nem csak a fiataloké a világ. Nagyon sok korombéli szeretne váltani, de nem tudja merre induljon el. Sokszor elmondom, hogy én úgy találtam munkát, hogy én, aki korábban szégyelltem segítséget kérni mind magánéleti, mind szakmai válság idején, ma már zavartalanul megteszem. Olyan mértékben haragudtam az előző munkaadómra, ami egy családi vállalkozás volt, hogy arra való hivatkozással, hogy nincs pénz a fizetésemre kirúgott a főnököm, hogy elhatároztam márpedig nekem lesz munkám rövid időn belül! A harag az igenis néha nagyon jó motiváció!

Ehhez igénybe vettem egy ismert karriertanácsadó minden lehetséges ingyenes, online oktató anyagát. Elolvastam minden cikkét, hogy az emberek gyakran gyártanak maguknak kifogásokat, hogy ehhez nem értek, ahhoz nem értek, itt kevés a fizetés, ott meg korán kell kelni címen és ezért számtalan kínálozó lehetőséggel nem élnek. Továbbá megreked a tudásuk egy szinten és nem is gondolkoznak azon, hogy bővítsék, új képzésekbe vágjanak bele, amit ha nem is az adott szakterületen, de lehet, hogy egy másikon szükség lenne a képességeikre, tudásukra. Szóval elolvastam a karriertanácsadó összes cikkét és megnéztem minden ingyenes online fórumát, mert külön fizetni nem tudtam érte, mert hiába voltam munkanélküli a számlák ugye csak jöttek. Nyaralni persze nem voltam, a lakást agyontakarítottam, sőt újabb és újabb ételkölteményeket találtam ki, szóval megvalósítottam mindazt, amit korábban a sok munka mellett nem tudtam. Egyébként az ugye sorszerű volt, hogy a főnököm kirúgott, mert emlékszem gyomorideggel és egyre inkább undorodva mentem mindennnap oda be dolgozni, a szagokat sem bírtam, a környezetet sem bírtam, sőt magát a főnököt sem bírtam, tehát az unszimpátia kölcsönös volt és ha az ember ilyet érez, akkor bizony dobbantani kell. Ezen felül az elvégzett munkák mellett, amikor a főnök nem volt benn az utolsó időszakban már álláshirdetéseket böngésztem és mivel ellenőrzés mániás volt, biztos belépett a gépembe, ahogy a kolléganőébe is és látthatta, hogy rákerestem az álláshirdetésekre. Jó tanács mindig töröljük a böngészési előzményeket a gépünkről, vagy ne munkahelyi gépről tegyük azt. 

Ezen felül mivel egy másfél hónapig voltam otthon, ennyi idő alatt sikerült új állást találni szinte éjt nappallá téve kerestem az állásokat. Mivel a karrier tanácsadó szerint a nagy állásportálok csak a valóban meglévő helyeknek csak a 20-30%-át fedik le érdemes közvetlenül is nézelődni. Nagyon bele voltam már fásulva a munka keresésbe, ezért nemcsak az önéletrajzomat frissítettem fel, Hr-es barátnőm tanácsára, de a motivációs leveleimet is mindig átírtam, továbbá tényleg minden, de minden területen kutattam: oktatás és egészségügy, pedig nincs ilyen végzettségem, de beteg koordinátornak is elmentem volna, titkárságok, legyen az kulturális terület, vagy akármilyen céges, de még megpályáztam takarítói állásokat is, mert jól fizet, de kőkemény fizikai munka, szóval azt fiatalabban kell elvállalni, amikor az ember még tele van energiával. Visszatérve a munka találásra, nem szabad egy percig sem feladni azt, hogy az ember megtalálja a számára ideális munkát és környezetet és ha egy hely mérgező, fizikai és lelki gyötrelmeket okoz bejárni, akkor váltani kell. 

Ami mégis döbbenetes, egy tegnapi felismerés, hogy egy munkahelyre, ahova folyamatosan pályáztam évekig, ahol valaha dolgoztam és elkövettem azt a hibát, hogy odavittem egy ismerősömet, aki aztán hálából "jól kifúrt", na szóval, hogy oda soha többé nem sikerült bejutnom, arra tegnap jöttem rá. És, hogy hogyan? Nos a megpályázott állásban egy másik ismerős a munkatársa, tehát, amikor azt a munkát megpályázatam, akkor a hajdani barát keze is benne volt, hogy ne vegyenek oda fel. Hát ilyen is van, de nem kell ezen keseregni, az élet szép.