Kalandozásaink Korfun 5. Utolsó nap

A kikötőre és öbölre való rálátás a legfelkapottabb bárból. 

Az utolsó nap egy nyaraláskor mindig szomorú, főleg, ha jól sikerült. Persze volt már olyan, hogy alig vártam, hogy hazajöjjek valahonnan, de az egy másik élet és egy másik világ volt. 

Mintha időutazó lennék és mindez másik párhuzamos életben történt volna. Azon a nyáron folyton zuhogott az eső és a konyhaablakon keresztül néztem, a sűrű, szürke felhőket és az ablakon lefolyó esővizet. Azt hittem, hogy soha nem lesz vége. 

Most reggeli után végigmentünk Kerkira márvánnyal borított főutcáján és az aranysárga napsütésben kisétáltunk a kedvenc fürdőnkhöz. Ezek azok a pillanatok, amelyeket sohasem felejt el az ember. 

Megtöltik a szívét és a dolgos hétköznapokban, vagy a szomorú és melankolikus pillanatokban, amikor szürke az ég novemberben és nyúlós az idő a ködtől. Olyankor ebből merítkezünk. 

A türkízkék  tengervíz langyos hullámaival öleli körbe az úszót. 

A kedvenc fürdőnknél már ott voltak a megszokott görög öregjeink, akik minden reggel lejöttek sportolni a klub strandjára. Jó hangos pletykálással, nevetgéléssel telt a reggel, ami közös úszással, kávézással, üdítő fogyasztással folytatódott. Mindig nevettek, mindig jókedvűek voltak. 

Nem gondolom, hogy annyival jobban élnének, mint a magyar nyugdíjasok, mert egyik sem tűnt milliomosnak, mégis valahogy jobban tudják élvezni az életet. Egyszerű dolgoknak örülni, amikről a mindennapokban elfelejtkeztünk: napsütés, tenger, egy jó kávé, egymás társasága. 

Leheveredtünk mi is a "szokásos napágyunkra", ha lehet szokásokról beszélni, pár nap pihenés esetében. Mellettünk még üresek voltak a napágyak, amikor odaértünk. Megrendeltük a gyümölcsleveinket és élveztük a tenger moraját, a napsütést, a türkízkék vizet. 

A tenger a jachtokkal felejthetetlen látvány. Ezt a szívünkbe véstük és elraktározzuk a rosszabb időkre. 

Aztán szép lassan megtelt a part. Mellénk fiatal olasz férfiak heveredtek le, de nem azok a "csődörök", akiknek célja a ropogós angol nők meghódítása volt pár nappal korábban. Ezek bulizásban megfáradt olaszok voltak, akiknek az arca és zilált haja rég nem látott sem borotvát, sem borbélyt, sem sampont. 

Az előző napi buli fáradtságát jöttek ide kipihenni, velük voltak gurulós bőröndjeik, tehát valószínűleg innen a reptérre mentek. Egy-két udvarias mondat után már a napágyakon hortyogtak. 

Mi beúsztunk, a langyos tengervíz körülölelt minket, simogatta a bőrünket, az áldott nap barnított. Annyira jó volt, hogy nehéz volt elszakadni. 

Csatlakozott a vízparti társasághoz egy görög anyuka, aki mindennap lejött a kisfiával és a szellemileg sérült húgával és ott fürdőztek. A kisfiú, akit Jáninak hívtak a múltkor sikertelenül hívta be anyukáját a vízbe, de most már szívesen úszkáltak együtt. 

Gondolkodtam azon, hogy meglátogatom az Archeológiai Múzeumot, ami a közelben volt,  de olyan borzasztó meleg volt, hogy elhatároztam ezt az élményt kihagyom. 

Felmentünk a szállásunkra és egy gyors zuhanyzás után elkészültünk a késő délutáni ebédünkhöz. 

Arany napsütés folyt le a falakon örömmel és boldogsággal töltve meg az ott élőket. 

A családias vendéglő a Belissimo megint finom ebédekkel és nagy adagokkal várt bennünket..A falakról lecsurgott az arany napsütés és igyekeztem minden apró részletet az emlékezetembe vésni azért, hogy később emlékezhessek rá.

Én egy girosztálat ettem tzatzikivel, hasábburgonyával, pitával és a lányom egy steaket és kevesebbet fizettünk, mintha itthon a Kentuckyból vettünk volna ételt. 36 éve főzök, szinte napi szinten, illetve bevásárolok és igen ár érzékeny vagyok, vagyis az alapanyagtól az asztalig való eljutás költségeit pontosan átlátom. A giroszhoz a pita kukoricalisztből volt sütve és kellemesen átpirítva. 

Azúr koktél egy azúr napon. 

Az ebéd/vacsora után egy kis pihenés következett szállásunkon, az utolsó órák a görög tévé nézéshez, majd elindultunk egy búcsú koktélra az öböl fölötti Azúr bárba. Innen kiválóan látszik a régi erőd, amelyet a velenceiek építettek és ahol örömmel isznak meg egy koktélt, vagy vacsoráznak a helyiek és a turisták. 

Én egy azúr koktélt ittam, amelynek a színe olyan volt, mint a tenger, tetején egy kis habbal, amely a tenger fodrózódását idézte, az illata olyan volt, mint egy parfüm. Csodálatos volt a pillanat, a beszélgetés a lányommal. Törölgettük a könnyeinket, hogy ettől a csodától meg kell válni. 

Életünk legjobb nyaralása volt, leszámítva gyerekkorom kellemes nyaralásait a Fekete-tengeren, vagy a nászutamat a volt férjemmel. Szállásunkon összepakoltuk a kis gurulós bőröndünket és lepihentünk, hogy felkészüljünk a másnapi utazásra. 

Reggel utolsó pillantást vetettünk napsütötte apartmanunkra és fájó szívvel indultunk el a repülőtérre. A márvánnyal borított főutcán vonultunk végig, hogy végigmenjünk a sokszor látogatott Esplanadeon. 

Ott beültünk egy taxiba és kihajtottunk a repülőtérre. A taxis nagyon kedves és jópofa volt, például azzal viccelődött, hogy adhatunk neki százmillió dollárt, vagy arany fogakat is fizetségként, de valahogy nem tudtam ezen most annyira nevetni.

A reptéren olvasással és az utolsó spenótos réteseink elfogyasztásával telt az idő, amit ott is frissen készítettek, valamint vettünk valamennyi kis szuvenírt, hogy utolsó készpénzünket elköltsük. Kis szuveníreket a családnak már vettünk a kerkirai kézműves boltokban. 

Kicsit későn kaptunk észbe, hogy a beléptető kapuhoz kell menni a repülőgéphez. A gép ugyanolyan zsúfolt volt, mint első alkalommal. 

Viszont megúsztuk azt, amiről később olvastunk, hogy volt olyan korfui járat, ami nem tudott leszállni a szigeten, vagy az a repülő, ami turbulencia miatt nem szállt le Mallorcán. 

Itthon még napokig dolgozott bennem a mediterrán térség okozta enegiatöbblet. Nagytakarítást csináltam, mindent kimostam, bevásároltam és igyekeztem felkészülni az előttünk álló évre és a tanévkezdésre.