Városi mesék: Zwei Prinz

Van a külföldre húsz, harminc, negyven, ötven éve kivándorolt magyarnak az a típusa, aki mindenkinél mindent jobban tud. 

Tisztelet a kivételnek persze, de akiről én szoktam írni az nagyon idegesítő..

Kiment -

mi így mondtuk valamikor, megteremtette az egzisztenciáját, online folyton okoskodik, mindenkit lesajnál, mindenkinél mindent jobban tud. Az internetes világon kívül a személyes megjelenése kisebb vihart kavar. Az itthoni közösségekbe, boltokba belépve is sokszor zavart kelt. 

Régen gyerekként, a távolról jött ember okosságát csodáltuk benne: hozott Milka csokit, Tobleronet, pár levetett nyugati holmit, játékokat és tusfürdőt. Ennek mi örültünk, boldogan elfogadtuk a nagy szegénységben, a vasfüggöny mögött. Olyan volt, mint az indiánoknak a színes üveggyöngyök, az aranyukért cserébe. Meséltek nekünk arról, hogy milyen nyugaton élni, s mi tátott szájjal hallgattuk őket. Arról álmodoztunk egyszer mi is így élünk majd, ma már nem így gondoljuk. Ma már jobban becsüljük a saját értékeinket és a saját itthoni jólétünk megteremtésén fáradozunk. 
Ugyanúgy, mint A veréb is madár című rendkívül szórakoztató, szocialista vígjátékban, amelyben Kiskabos játssza saját magát, az itthon ragadt testvért és az Amerikából hazalátogató ikertestvérét is, aki itt akar üzletet kötni. 
A csinos, bolti, modell nőt a külföldi vendégnek, delegációnak csomagolópapírba csomagolva adják el. Gyárlátogatáskor emeletenként leterítik a piros futószőnyeget, mert itt minden szép és jó, de a hátsó tűzlépcsőn loholnak fel a munkások a szőnyegtekerccsel, mert csak egy van belőle.

Most pont fordítva van. 

Már nem csak ők élhetnek jól. Lehet, hogy az illető megteremtette a külföldi egzisztenciáját, de nem az a hazája, idegen környezetben él, lehet, hogy vannak barátai, tisztelik a kollégái, de mindig idegen marad, mint oly sok külföldre vándorolt nagyságunk. Karády Katalin, vagy Jávor Pál, esetleg Kabos Gyula színészek, akik itthon ünnepelt sztárok voltak, kinn meg gyakran a meg nem értettség, anyagi gondok, sikertelenség, éhezés várt rájuk. Ezerből egy olyan, mint Teller Ede, vagy Bíró Lajos, Karikó Katalin tudósok. Vagy azok a hollywoodi magyar szakemberek, akiknek a nevét jegyzik és sikerre viszik a tudásukat világszinten. Ők büszkék voltak a hazájukra és a riportokban soha nem beszélnek lekezelően, de szerénység és kedvesség árad a mondataikból. Mert az anyaország táplálta azt a tudást, amiből boldogultak. Semmi sincs önmagában, senki sem lehet sikeres mások segítsége nélkül. 

Az én vevőm, egy élénksárga dzsekis, kisimult arcú, kövérkés, hatvanas nő volt, akinek miután illedelmesen köszöntem, hisz vásárló, s a főnököm szerint a pénznek előre köszönünk, így szólt hozzám tört magyarsággal:

-Van itt a két herceg?
Bámultam rá, mint Rozi a moziban. 
-Szerzői nevet tudna mondani?
-Nem, nézze meg a computerben! -utasított ellentmondást nem tűrően, mintha minden tudás ott lenne. Délután egy kedves lány megdicsért, hogy mennyi könyvet tudok fejből, de az egy másik történet. 
Nézem neki A két herceget, semmi, de semmi információ. Kishercegről már hallottam, olvastam is, de két hercegről nem. 
Kezdte elveszteni a türelmét, hogy nem találtam. 
-Most jelent meg! -rivallt rám.
Ezt az egetrengető információt naponta kétszázszor halljuk. 
Kerestem a nagy Googleban, semmi. Kutattam az összes nagy könyvterjesztő oldalán, semmi. 
-Németországban Zwei Prinz címmel jelent meg, ez olyan szexuális felvilágosító mesekönyv gyerekeknek. 
Ennyit még én is tudok németül-gondoltam, pedig ezzel a nyelvvel boldogultam a legkevésbé, a latin nyelvekkel inkább. 
-Értem, de nálunk nincs ilyen-feleltem. 
Szája lefele konyult, arca elkomorult. 
Nagy sértődötten kivonult, természetesen köszönés nélkül. 
Mi, akik itt faekével szántjuk az ugart, amit ökrök húznak, nyereg alatt puhítjuk a húst, hátrafelé nyilazunk a lovainkról és gyertyával világítunk este, amikor bibliát olvasunk, ezt sem tudjuk. 
Köszönjük az újabb tapasztalatot, megint okosabbak lettünk. 
Mi tudunk itt élni.