A hónap embere 20.: Beszélgetés Zemlényi-Kovács Zoltán íróval
Zemlényi-Kovács Zoltán író Hoppárézimi/ Kitiltottak című könyvét árulja. |
Bevezető:
Zoli
olvastam a Hoppárézimi könyvedet. Azonban én igazából a nyolcvanas években
figyeltem fel rád gyerekként a tévében, amikor a baleseted után elkezdtél
publikálni és műsorok készültek veled. Te eddig azt hitted, hogy mi a Publio
Kiadó szerzőiként a XXI. Nemzetközi Könyvfesztiválon találkoztunk és azóta
"figyelgetünk" egymásra, ahogy a szakmai oldaladon írtad egyszer.
Valójában azonban nem. Én majdnem harminc éve tudok Rólad, de a sors úgy hozta,
hogy csak 2014. április 27-én találkoztunk személyesen. Megvan az a
tulajdonságom, hogy amit felvések az agyamba, az ott is marad. Máig emlékszem
arra a pillanatra, hogy ülök a tv előtt és hallgatom a nyilatkozataidat.Titkon
reméltem egyszer, hogy én is író leszek. De sohasem gondoltam volna, hogy
melletted dedikálok. Most azt szeretném kérni, hogy legyünk rendhagyóak és a
riportban nem a jól bevált kérdésekre válaszolj, hanem legyen ez a beszélgetés
egy kicsit kor dokumentum is a nyolcvanas évektől mostanáig munkásságodról, ha
szeretnél egy kicsit a családodról is, gyerekeidről, akiket nagyon fontosnak
tartasz.
KNN.
Kérlek
mesélj egy kicsit a blogom olvasóinak arról, hogy mi volt a nyolcvanas években
a baleseted és az első könyved megjelenése előtt? Úgy tudom aktívan sportoltál,
aranyérmes kajak-kenu bajnok voltál. Ugye?
ZKZ.
Szívesen
mesélek, ahogy minden könyvemben is tulajdonképpen ezt teszem. Köszönöm a
felkérést! Először is, amit említettél, valóban kenuztam, de csak kenuztam. A
kajakot és a kenut általában összemossák, mert a két különálló, de egyaránt
vízi sportág versenyei egyszerre vannak megtartva, de aki kajakozik, az csak kajakozik,
aki pedig kenuzik, az csak kenuzik. Én kenuztam 11 éves koromtól 15 éves
koromig, mikor elütött az az autó. Tehát nem egész négy évet sportoltam csupán,
de azt igen intenzíven és eredményesen. Az 1983-as év mind a négy nagy
versenyét megnyertük indián kenuban, ami egy négyszemélyes egység, és következő
évben hetesben szintén nyertünk kettőt. Bajnok tehát nem voltam, csak
csapatban, de itt most nem is ez számít főleg, hanem, hogy ennek a ténynek,
hogy sportoltam, a mai napig számos előnyét élvezem. Így például az akkori
karizmomat a mai napig viselem, pedig nem teszek érte gyakorlatilag semmit. Az
állóképességemet, ami különösen a baleset utáni felépüléskor jött jól, a kenu
edzéseken alapoztam meg. A sport egy életforma, ami rögzül gondolkodásmód
formájában.
KNN.
Továbbá
az életedet kitöltötte a zenélés és a KISS zenekar iránti rajongás, a poszter
gyűjtés. Illetve a szüleiddel, testvéreddel nagyon jó viszonyod volt.
ZKZ.
A kenu
mellett a rajzolás és igen, a zenélés töltötte be, vagy ki az életemet. Zenehallgatás
terén első kedvencem a Hungaria volt 1981-től, vagyis 11 éves koromtól, és ez a
szédületes rajongás a mai napig is tart. Jampec háréval, Hungaria-szemüvegben
jártam kenuzni, meg iskolába is. Először Békásmegyeren, egy nyári táborban,
majd az iskolában osztálytársakkal alakítottunk egy Pannónia nevű Hungaria
számokat játszó együttest, amiben csak énekeltünk és táncoltunk. Nagy élmény
volt. Volt egy másik kedvenc zenekarom, a Kraftwerk és persze a KFT (feledhetetlen
volt a Bábú vagy az 1981-es táncdal fesztiválon!), e kettő hatására legjobb
barátommal, Fezóval egy újhullámos zenekart alapítottunk. Zenélni nem
tanultunk, de teljes lelkesedéssel ontottuk a felvételeket. Csak ezután jött a
KISS 1983 őszén, s akkor is főként a rajzolás okán, ugyanis rettenetesen
megtetszettek maszkjaik és képregényekbe illő ruháik! Hamarosan a Hungaria
poszterek helyét KISS poszterek váltották fel, illetve olyan nagyméretű
zsírkréta rajzaim, melyek a KISS tagjait ábrázolták, akik valójában sosem
voltak KISZ tagok... Ekkor már a KISS zenéjét is hallgattam, kedveltem, de a
többit is továbbra is. Első Emelet, R-GO, Dolly Roll bulikra jártam, miközben
KISS-t, Kraftwerket, KFT-t, sőt, Shadowst, Johnnie and the Hurricanest hallgattam,
de Hofit, Kern András humoros taxis, illetve telefonközpontos dolgait is, s anyukám
jóvoltából gyakran forgott a Tesla lemezjátszónkon Hernádi Judit Sohase mondd
kislemeze, s minden más is, ami jellemző volt a nyolcvanas évek első felére.
Igen jó volt
a kapcsolatom szüleimmel és öcsémmel együtt jó kis család voltunk. Bár apukám
és anyukám mindenen összevesztek, mindennaposak voltak az ordibálások, veszekedések,
minket ezekből kihagytak, s én inkább a gyakori házibulikra emlékszem, ahol mi
is ott lehettünk a felnőttek között, akik régi rock and rollokra, meg
Hungariára táncoltak. Szintén szép emlékek a balatonlellei, békásmegyeri
nyaralások. Minden nyarat ezen a két helyen töltöttük, kivéve mikor én már
kenuztam és minden nap volt edzés, ugye. Minden nap volt edzés, minden nap
rajzoltam, minden nap zenéltünk, én ezt nem is értem, hogy csináltam mindet
egyszerre, de a gyerekkorrom valami fantasztikus volt!!!
1984 őszén
kezdtem el a gimnáziumot a Kodály Köröndnél. Egy kenus barátom is oda járt és
bevett a rockzenekarába! Engem, aki addig Fezóval csak párnákon doboltunk, meg lábos
fedőn, most minőséget ugrottam, mert itt IGAZI dobfelszerelés volt, amilyet
közelről addig még nem is láttam. Karácsonykor és következő év farsangkor (ahol
mellékesen bálkirály második helyezett is lettem), óriási koncertet csaptunk a
tornateremben. A kenuzásra is nagyon ráhajtottam volna, ám éppen edzésre
rohantam, mikor az Oktogonon nekemjött egy Trabant 40-nel.
KNN.
Mi
történt a balested után? Hosszas kórházi rehabilitáció, de ugyanakkor már
megfordult a fejedben, hogy írni kezdesz, ugye? Kaptál egy írógépet a
szüleidtől, amin úgy tudom egy ujjal pötyögtél. :) Később dolgoztál újságoknál
is, melyeknél?
ZKZ.
A balesetem
minden korábbit megváltoztatott, hiszen teljesen lebénultam. Egy hónapos kóma
után tértem csak magamhoz, de ezt csak az agyam működését vizsgáló műszerek
eredményei alapján lehetett tudni, mert se beszélni, se moccanni nem tudtam. A
rehabilitáció valóban hosszas volt, amolyan fájdalmas tortúrának nevezhetném.
Dehogy jutott eszembe, hogy írni kezdek! Ott a lét volt a tét. Szembesülnöm
kellett azzal, hogy se kenuzni nem tudok, se rajzolni, dobolni, énekelni, de
még beszélni se, sőt, járni se, sőt, sokáig még ülni is kínszenvedés volt. Újra
kellett tanulnom mindent. Mert ugye az ember kiskorában mindent megtanul,
automatizálódnak a mozgások és egyikünk se tudja, hogy hogy kell beszélni,
hiszen csak kinyitjuk a szánkat és jönnek belőle a szavak. Simán felülünk,
felállunk, elmegyünk innen oda, emelgetjük a lábunkat, de az egész egy
automatizmus, oda se kell figyelnünk és hipsz-hopsz, már ott is vagyunk, ahol
akarunk lenni. Vagy az ivás, az evés, az öltözés-vetkőzés mind-mind kiskorunk
óta belénk ivódott, és akkor még a finomabb mozgásokról nem is beszéltem, mint
a cipőkötés, az írás, sorolni is nehéz, mert a teljes bénulással mindent, de
mindent újból kellett tanulnom. De nem csak a hogyanját, mert az egy dolog,
hanem azt, hogy a lebénult testrészeimmel nehezített helyzetben kellett
ugyanazt, vagy legalább hasonló eredményt elérni. A tüdőm is összezsugorodott,
valamint a beszédképző izmaim is lebénultak, következésképp nem voltam képes
fizikailag beszélni, de mivel az ajkaim izmai is le voltak bénulva, több mint
egy évig nem tudtam bezárni a számat, ezért folyamatosan folyt a nyálam. Tolókocsiban
szenvedtem, mert fájt az ülés, ugyanis a hónapokon át tartó súlyos állapotom
miatt ágyban feküdtem, mindenem görcsben állt, folyt a nyálam, az agyműtét
miatt egy jókora vágás éktelenkedett az egyik fülemtől a másik fülemig, bár a
hajam már nődögélt, de hol volt még a jampec frizurám? Na és mindemellett még
néma is voltam - egyértelmű, hogy mindenki hülyének nézett, s ezt éreztették is
velem, ami rettenetesen bosszantotta az én kis 15 éves önérzetemet, és így nem
"megfordult a fejemben, hogy írni kezdek", hanem igenis be akartam
bizonyítani ennek a sok hitetlennek, hogy én is NORMÁLIS VAGYOK és ne
beszéljenek velem úgy, mint egy agyalágyulttal! Első könyvemet egy ujjal
pötyögtem, mert a jobb kezem akkor még teljesen használhatatlan volt. Párszor
megműtötték, azóta már tudom használni, de azért meg se közelíti a másikat.
Ezért most is gyakran előfordul, hogy csak egy kézzel írok. A ballal. Nekem
ugyanis a bal a jobb. Megtanultam balkézzel írni, enni, mert a jobb kezem
sokáig tökbéna volt, de mivel eredetileg jobbkezes voltam, kézzel írni most is
jobb kézzel szeretek jobban, hiába rosszabb.
1986-os naplóm lapjait, amiből később könyv lett, sok orvos is olvasta, akik korábban
hitetlenkedtek, volt, hogy átestek a ló túlsó oldalára és kuriózumként
beszéltek rólam. Egy szakmabeli ismerősünk, Mészöly Gábor segítségével az én
össze-vissza irományaimból könyv kerekedett és elsősorban egészségügyben
dolgozók körében reméltük, hogy lesz, aki elolvassa. A HOPPÁRÉZIMI totális
sikert ért el életkor, szakma, társadalmi helyzet-béli tekintet nélkül. Ez
minket (engem is) váratlanul ért 1987
novemberben (akkor még nem ment a könyvkiadás olyan gyorsan, mint mostanában a
Publio kiadónál). De ha már így történt, rájöttem, hogy íme: ugyan nem lettem
se kenu olimpikon, se rajzművész, se világhírű rock-dobos, se szupersztár
énekes, az élet így kárpótolt. Alig múltam 17 éves és országos hírű író lettem.
Bár az íráshoz se, és az újságíráshoz se értettem, vagyis nem végeztem újságíró
iskolát, már 1988-ban több cikkem jelent meg a Pajtásban, aztán, miközben még
további három könyvem jelent meg az életemről (Hoppárézimi 1987, Kitiltottak
1989, Törj át az üvegfalon 1993, Öbölkör 1999) 1991-től 1993-ig a HELLLO
magazinnál dolgoztam, aztán 1997-től a Mai Napnál, majd 2000-től 2002-ig az iNteRNeTTonál. Eztán külsősként különböző lapoknál, mint a
www.harmonet.hu, de ez már 2010-ben volt. Az írás a lételemem. Állandó
extrovertáltságom kiélési módszere, gyógyír, nyugtató, ugyanakkor
csillapítatlanul tomboló szenvedély. Noémi, asszem, ezt Neked nem kell
részleteznem...
KNN.
Milyennek
láttad a kort, a nyolcvanas éveket? Tudom mindkettőnknek más volt. Én
tizenévesként próbáltam beilleszkedni, megkapaszkodni a "nagy
Budapesten", neked meg a fizikai megerősödés mellett siker övezte a
fiatalságodat. Mit láttál, érzékeltél a kor Budapestjéből?
ZKZ.
1985 számomra
a baleset éve volt és a rehabilitációé. Magából a városból nem sokat láttam,
mivel folyamatosan kórházban voltam. Aztán, mikor már hétvégenként hazaengedtek
adaptációs szabadságra, a mentőautóból, ami hazáig vitt, láttam nagyszüleim
házát a Mártírok útja folytatásaként a Duna irányában futó Bem József utcában,
a Margit hidat, a Dunát, a Paramentet, de míg ezek a helyszínek azelőtt életem
helyszínét, a szabadságot jelentették, most inkább a sóvárgást, hiszen csak a
mentőautó tejüvege fölötti keskeny sávon láthattam ezeket néhány pillanatra,
hisz suhantunk tovább, de valóságban elmenni sehová se tudtam még hosszú ideig.
1986-ról
egyértelműen Samatha Fox óriási mellei jutnak eszembe, még ha Budapestet
kérdezed, akkor is. Mert a budapesti fiúk falán is az ő poszterei kaptak helyet,
igen, nálam is, a KISS őrület MELLett természetesen. Egész életemben Budapesten
éltem, egész pontosan a Margit híd pesti hídfője közelében, a Vígszínháznál.
Belvárosi gyerekek voltunk Fezóval, meg az összes osztálytársunkkal együtt, és
élveztem annak lenni, bár 85-86-ban ez a baleset és a lassú felépülés eléggé
rányomta a bélyegét az életemre. Nagy szerencsém, hogy miközben a rengeteg haver
közül alig-alig jöttek látogatni, Fezó, a legjobb barátom, rendületlenül szinte
minden nap jött és a régi hangulatot varázsolta körém, mintha ugyanaz lenne,
mint a baleset előtt. De végül is 16 éves gyerek voltam akkor, vidám és bohó. Hülyéskedtünk,
viccelődtünk. Igaz, a korombelek, sőt, már öcsém is, állandóan bolyongtak a
városban, buliról bulira, amiből én teljesen kimaradtam, viszont én jól
elvoltam az írással. Nagy reménytelen szerelmek korszaka volt ez, de 86-ban
éltem át életem első csókját is, méghozzá egy gyönyörű lánnyal, aki mostanában
Bogyó és Babóca könyveivel az egész világot meghódította. Az én szívemet már
akkor, 12 évesen elrabolta.
1987 végén
jelent meg a HOPPÁRÉZIMI, mely akkor az egész országot lázba hozta. Megvalósult
az egyik nagy álmom: lettek rajongóim, akik kézzel írott, postán feladott levelekkel bombázták a
postaládámat, mert ugye a nyolcvanas években még nem volt e-mail, nem volt
internet, de még személyi számítógép se nagyon! A tévének nem volt
távirányítója, mert nem lehetett 100 adót fogni, csak egyet, azon viszont
rendszeresen mutattak engem és a könyvemet. A sok rajongói levél be se fért a
postaládába, a postás minden nap dobozban hozta fel a lakásba. Én akkor
végeztem újra az első osztályt, állapotom miatt (mivel se járni, se beszélni
nem tudtam rendesen még ekkor) egy mozgássérült intézetben, amit rettenetesen
szégyelltem, de ez a felhajtás a könyv körül valamelyest enyhítette a
szégyenérzetemet, mert a siker által valamelyest nagyménő lettem!
A
mozgássérült intézet többi lakójának legnagyobb többsége gyűlölt emiatt, pocskondiázták
a könyvet, mondván, ilyet ők is tudnának írni, azonban ez engem egyáltalán nem
érdekelt. És a tanulás se érdekelt, miközben csinos csajok százai, ezrei írtak
nekem leveleket, miközben újságírók és tévéstábok adták egymásnak a kilincset,
miközben a Parlamentben Ifjúsági díjat kaptam Csukás Istvánnal, Rubik Ernővel egyidőben,
miközben a tévéfilm alapművéért, vagyis a Hoppárézimiért, nívódíjat vettem át
az MTV székházban, miközben a könyvemből tévéfilmet forgattak, amiben kicsit én is szerepeltem, miközben elindult a
ZZ TOUR az iskolákban, könyvtárakban, művházakban tartott
közönségtalálkozó-beszélgetős showműshowr, és miközben teljesült egy másik
vágyam is: eljött hozzám személyesen Gene Simmons, a KISS együttes frontembere
- ilyen életem volt, asszem, egy időre magántanuló is lettem, mer ezt már nem
lehetett felfogni ép ésszel!!!
Zemlényi-Kovács Zoltán könyvei. |
KNN.
Könyvedben írod, hogy elutaztál Bécsbe is. Milyen volt számodra akkor a nyugat
kapuja? Milyennek láttad a boltokat, ahol vásároltál, az akkori embereket stb?
ZKZ.
Bécsben mindössze nem egész 2 napig egy vállalati
buszkirándulás keretében voltunk 1986 áprilisában, aminek azért volt nagy
jelentősége, mert akkoriban még ez nem volt mindennapos dolog, hogy kinézünk
Bécsbe. Nekem ma se az, de ma már ez természetes. Akkor még vasfüggöny volt
keményen. Itthon még csak nem is nagyon hallottunk McDonald's-ról (az első Meki
1988-ban nyílt a belvárosban), itt nálunk Trabantok, Ladák, Moszkvicsok jártak,
kint meg akkor is nyugati kocsik. Az üzletekben nálunk semmi választék nem volt
(mégis imádtuk és ma is nosztalgiával gondolunk vissza!), ott meg már akkor
voltak pláza-szerű bevásárlóközpontok, amikről itt nálunk még csak lövésünk se
volt..., de még a szexújságot is csempészni kellett, mert a vámon elkobozták
volna!
Akkoriban a
Ludas Matyi vicclapból egyes pucér csajokat ábrázoló rajzai voltak a legdurvább
pornóképek, mert az újságokban megjelenő félmeztelen nőket ábrázoló fotók
annyira művésziek voltak, hogy az embernek elment a kedve az élettől! Egy
szexuális nyomor volt ez az ország, ahogy van. A vicc az, hogy mégis imádtuk és
jó volt a nyolcvanas években élni, mert - hogy témánál maradjak - sokkal
nagyobb élvezet volt egy valahogy, valahonnan bejutott, csempészett,
rejtegetett pornóképet nézni, reszketve a lelepleződéstől, mint manapság
bekapcsolni az internetet, amiből válogatás nélkül ömlenek a legvadabb képek és
videók.
De visszatérve az 1986-os bécsi kiruccanásunkra, az számomra maga volt a
borzalom! Ugyanis 1986 elejére már nagy nehezen sikerült elhagynom a tolókocsit,
minden szégyenem, gyűlöletem tárgyát de Bécsben mégis kénytelen voltam újra
kocsizni! Nem tudtam én a bécsi boltokban vásárolni, ott én csak egy
tolókocsiban tolingatott szerencsétlen voltam, egy kolonc, egy nyűg apukám, meg
öcsém vállán, akik persze ezt nem így élték meg, de attól még így volt. Akkor, 1986 elején én a Pető intézetbe jártam járást tanulni. Elég nevetséges módon folytak ott a dolgok. Hozzám hasonló baleseti sérült egy se volt, viszont ahogy engem is nap mint nap mentővel hoztak, ugyanígy hoztak oda több agyvérzéses öregurat, meg nénikét, akikhez jobb híján odacsaptak, és az ő értelmi szintjüknek megfelelő feladatokat végeztették velem is. Agyvérzésükből kifolyólag ezek a 60-70 éves emberek nem tudtak rendesen beszélni, az agyuk kihagyott, ezért elfelejtettek szavakat (többnyire afáziások voltak - ép hallásuk mellett a beszédmegértésük zavart volt; emellett folyamatos beszéd, szó- és hangtévesztéseket produkáltak. A nyelvi emlékezetük közepesen zavart volt, ami félreértésekhez vezetett), engem ezekkel a kuka emberekkel vettek egy kalap alá és úgy viselkedtek velem, mintha én se érteném, amit nekem mondanak. Azonban én nem tudtam odaszólni, hogy ne beszéljetek már így velem, mert se levegőm nem volt, se hangom, se a beszédképző izmaim nem funkcionáltak, így beszélni nem tudtam egyáltalán. Az agyvérzésesek alapvetően tudtak, csak kavarták a dolgokat. Velük együtt kellett ülnöm azon a csoportfoglalkozáson, ahol kórusban ilyeneket ismételgetett mindenki hangosan, hogy "szőrme sipka, szaru szipka, szemem tiszta", miközben én akkor még azt se tudtam mondani, hogy "aaa", nemhogy ilyen nyelvtörőket! A járástanításra is volt egy sajátos módszerük. Az se tetszett, ennek ellenére el kellett viseltem. Ez úgy volt, hogy lassan kellett mondani, hogy "nehezedem, lépek, nehezedem, lépek" és közben nehezedni és lépni. Nekem ez is nehéz volt, mert ugye beszélni alapból nem tudtam, de nekem épp elég volt a járásra koncentrálni, dehogy tudtam én még a hangképzésre is figyelni! Menet közben még most, 2015-ben se tudok beszélni, ez meg 1986-ban volt, 29 éve! Járni bizonytalanul, labilisan, de már a Pető intézet előtt is tudtam, de ott nekik ez nem tetszett, csak a saját módszerük. Azonban a bécsi buszkirándulás idején, a többiek miatt kénytelen voltam szégyen szemre újra visszaülni a tolókocsiba. Hogy ne mindenkinek rám kelljen várni, amikor sétálunk a Maria Hilfer Strasszén. Iszonyatos érzés volt! Tolókocsiban ülni egyike a legborzalmasabb dolgoknak. Dehogy figyeltem a boltokat! Illetve dehogynem, hiszen Fezó, aki mindig is nagy nyugat-mániás volt, állandóan a nyugatot istenítette, én pedig (dacból, meg viccből) azt írtam a naplómba (amiből később a könyv lett), hogy egyáltalán nem estem hasra a nagy nyugattól, pedig ez a véleményem sokkal inkább a saját rokkantságom ellen szólt, mint Bécs ellen.
KNN.
A nyáron
láttam, hogy osztottál meg képeket a facebookon arról, hogy Párizsban jártál
egy régi barátoddal. Mit kell róla tudni? És voltatok már korábban is együtt
Párizsban?
ZKZ.
Fezó, akiről
említettem, hogy világ életében nyugat-mániás volt, már 10 éve Németországban
él. Ő többször is meglátogatott már Pesten (nagy rajongója Tenzinek, egész
kicsi kora óta imádja), én viszont csak idén tudtam kijutni hozzá. Fantasztikus
helyekre vitt el! Elmentünk Párizsba is, ahol ő már járt gyerekkorában, én
pedig most először. Fezóval eddig még nem utazgattunk soha ezen kívül, de
remélem, lesz még ilyen, mert nagyon jó volt újra együtt hosszú időn keresztül.
KNN.
Te vagy a magyar self-publishing, azaz a szerzői kiadás ikonikus személyisége. Aki nem csak úgy döntött, hogy maga adja ki a könyveit,
de árulja is. Amikor több éve is akár rohantam dolgozni, át a Deák téren, akkor láttam,
hogy ott árulsz. Csak akkor én még nem tudtam, hogy te az a ZZ vagy, akit én a
tévében láttam. Beszélnél egy kicsit az ilyen irányú tapasztalataidról? Hogy
kezdődött? Milyen érzés, hóban-fagyban, tűző napon árulni? Miközben
rajongóid egy része megáll beszélgetni, dedikáltatni fotózkodni? Mások meg
elmennek melletted, mert nem tudják, hogy ki vagy, ahogy én is mindig rohantam?
Nem rossz szándékból, hanem, mert magukkal vannak elfoglalva. Milyen
tapasztalatokat szereztél?
ZKZ.
Rendkívül
megtisztelő ez az ikonikus jelző, de az igazság szerint mind a négy magamról
írott könyvemet rendes könyvkiadó adta ki. Más dolog, hogy mindegyiket
árusítottam is. Az elsőt még 1987 decemberében a Moszkva téren, Könyvész Bandi
könyvesbódéjában. Bandi hívott meg ide, mivel ő gyakran hívott meg szerzőket a
pavilonjába dedikálni. Állíthatom, hogy 17 éves fejjel ez nagyon tetszett
nekem! Óriási sor kígyózott zuhogó esőben a kis pavilon előtt. Éreztem, hogy
igen, ez az ami kell nekem! Pár évvel azelőtt, 1983-ban Fezóval még mi mentünk
fel Fenyő Miklóshoz remegő lábakkal
aláírást kérni, most pedig az én aláírásomért állnak sorba az emberek, hát ez
oltári! - így kezdődött.
Következő
évben, 1988 nyarán már nem lehetett kapni a könyvet, mert elkelt az összes 68.500
példány nem egész fél év alatt. Valahonnan mégis szereztünk párat, azokkal
kiültünk a Keleti pályaudvar aluljárójába, ami akkor még tök másként nézett ki,
mint most... De az igazi "elsőszámú" dedikálás 1989 novemberében és
decemberében történt a Blaha Lujza téri aluljáróban. Ma is ha ott járok, mindig
eszembe jutnak azok a délutánok. Iskolás voltam még, tanítás után loholtam
Apukámhoz, aki a Rákóczi úton lakott öcsémmel, a Tisza mozi házában. Ez azért
nincs túl közel a Blahához, éppen félúton van a Keleti és a Blaha között.
Apuska a konyhából hozta a hokedlit, hozta a vasalódeszkát, öcsém, meg egy
haverja cipelték a könyveket. Az aluljáró közepén letáboroztunk, én leültem a
hokedlire, a vasalódeszka mellé, amin a könyvek voltak, és öcsémék elkezdtek
ordibálni, hogy "Megjelent Zemlényi Zoltán legújabb könyve, a Kitiltottak!
A Hoppárézimi folytatása, amit a szerző dedikál!" Jöttek az emberek
csőstől! Minden nap fél négytől fél nyolcig csináltuk ezt és több héten át.
Legalább 3000 könyvet eladtunk, napi többszázat! Igaz, a Kitiltottak ára csupán
84 forint volt. Hoppárézimié két évvel korábban 58. De akkor még egytúrórudi is csak 2 forint 10 fillér volt!
A Hoppárézimiből elkelt majdnem 70.000 darab, a szerzői honorárium viszont egyszeri volt és olyan csekély, hogy asszem egy videomagnót tudtunk csak venni belőle. Igaz, akkoriban a videomagnó még nagy szám volt, aránylag kevés embernek volt. Az első két könyvnél még iskolás voltam, tehát nem számított ez annyira, viszont a harmadiknál már számított az anyagi vonzat is. Akkor már több mint egyéves házas voltam és a fiam is élt már. Egyáltalán nem volt könnyű kiadatni, és akkor is csak úgy sikerült, hogy a kiadóval úgy szerződtem, hogy egész minimális szerzői honoráriumot kapok, viszont én is részt veszek a terjesztésben, így mint könyvárus is kapok pénzt. Akkoriban a könyvben még nagy biznisz volt. Rengeteg könyves stand üzemelt és a könyvesboltokban is sokkal nagyobb volt a forgalom, mint manapság. Akkor már a Margit hídnál laktunk. Onnan cipeltem minden reggel vagy kétszáz könyvet a kettes villamos Jászai Mari téri megállójáig, majd a Kossuth téren át a metróra, amivel elmentem a Deák térre, s ott árusítottam a Törj át az üvegfalont minden nap reggel 8-tól este 8-ig. Szuper volt! Ahogy Te is mondod, sokan megálltak, sokan elmentek, de én nem azokkal foglalkoztam, hanem azokkal, akik odajöttek hozzám. Akkor még a Starbucks helyén BNW szalon volt, a Princess Pékség , ami most minden metróállomáson, így a Deák téren is nyomul, még nem is létezett. Üzletek ott nem is nagyon voltak, viszont mozgó könyves standok üzemeltek. Én melléjük álltam a saját könyveimmel, össze is barátkoztunk, aztán már nem is kellett minden reggel otthonról cipelni a könyveket, mert tarthattam az ő "raktárukban", ami valójában egy ház közös vécéje volt, amit már rég nem használtak.
A Hoppárézimiből elkelt majdnem 70.000 darab, a szerzői honorárium viszont egyszeri volt és olyan csekély, hogy asszem egy videomagnót tudtunk csak venni belőle. Igaz, akkoriban a videomagnó még nagy szám volt, aránylag kevés embernek volt. Az első két könyvnél még iskolás voltam, tehát nem számított ez annyira, viszont a harmadiknál már számított az anyagi vonzat is. Akkor már több mint egyéves házas voltam és a fiam is élt már. Egyáltalán nem volt könnyű kiadatni, és akkor is csak úgy sikerült, hogy a kiadóval úgy szerződtem, hogy egész minimális szerzői honoráriumot kapok, viszont én is részt veszek a terjesztésben, így mint könyvárus is kapok pénzt. Akkoriban a könyvben még nagy biznisz volt. Rengeteg könyves stand üzemelt és a könyvesboltokban is sokkal nagyobb volt a forgalom, mint manapság. Akkor már a Margit hídnál laktunk. Onnan cipeltem minden reggel vagy kétszáz könyvet a kettes villamos Jászai Mari téri megállójáig, majd a Kossuth téren át a metróra, amivel elmentem a Deák térre, s ott árusítottam a Törj át az üvegfalont minden nap reggel 8-tól este 8-ig. Szuper volt! Ahogy Te is mondod, sokan megálltak, sokan elmentek, de én nem azokkal foglalkoztam, hanem azokkal, akik odajöttek hozzám. Akkor még a Starbucks helyén BNW szalon volt, a Princess Pékség , ami most minden metróállomáson, így a Deák téren is nyomul, még nem is létezett. Üzletek ott nem is nagyon voltak, viszont mozgó könyves standok üzemeltek. Én melléjük álltam a saját könyveimmel, össze is barátkoztunk, aztán már nem is kellett minden reggel otthonról cipelni a könyveket, mert tarthattam az ő "raktárukban", ami valójában egy ház közös vécéje volt, amit már rég nem használtak.
Ezekben az
időkben - 1993 tájékán én már dolgoztam, de nem mint újságíró (Apukám szerint
az nem tisztességes munka), hanem egy ismerőse révén állást kaptam a Haller
utcai APEH személyügyi osztályán, mint segédfénymásoló-helyettes, illetve stempliző,
számítógépes adatrögzítő, később, mint könyvtáros. Viszont hála Istennek volt
itt egy kedves főnököm, Bihari Jánosné, aki folyamatosan támogatta a
munkásságomat, méghozzá nem csak úgy, hogy az APEH ebédlőjében egy óriási
dedikálást tarthattam, hanem rendszeresen rendkívüli szabadságokat kaptam
heteken át, amikor a Deák téren dedikáltam és árusítottam könyveimet. 94-ben
sikerült rávenni a 3. könyvem kiadóját, hogy reprintben adja ki a Hoppárézimit
újra, így egyszerre két könyvet árusítottam.
1994 őszétől
átköltöztem a Nyugati aluljáróba, a Kaisers közért kijáratával szemben lévő
csirke csibész mellé. Ez sokkal jobb hely volt, mert fedett, tehát, ha esett az
eső, vagy a hó, akkor se kellett abbahagyni az ügyködést, illetve sok üzlet
húzódott ott, valamint főleg a Kaisers közérből jött sok vásárlós ember, aki
megállt nálam is érdeklődni, nézelődni, olvasgatni. Ezzel együtt sokszor volt
üresjárat, és sosem alakult ki kimondott
sor, ezzel együtt remekek voltak azok az idők! Többen odajöttek hozzám
beszélgetni. Többen hoztak csokisshake-et a McDonald's-ból, én pedig minden nap
ott szobroztam 12 órát. Este hazamentem, aludtam és másnap reggel 8-kor újra
ott álltam este 8-ig, mint a hét többi napján. Akkor még nem volt internet,
amire napközben gondoltam volna hogy vajon ki írt, sőt, még mobiltelefonom se
volt, amin hívhattak volna. Akkor csak a dedikálás volt. Mivel a Nyugati
központi hely, számtalan régi ismerőssel találkoztam, és számtalan új emberrel
ismerkedtem meg.
Amikor aztán
1999-ban negyedik, Öbölkör című könyvemnek kerestem kiadót, ismét beleütköztem
az érdektelenség falaiba. Aztán nagy nehezen meglett, de csak azzal a
feltétellel, ha mind a 6000 példányt én értékesítem. Ez meg is történt. Az
Öbölkört egyedül én adtam el a Nyugati téri aluljáróban. Aztán pedig a
Hoppárézimi-Kitiltottak közös kiadását is ugyanígy 2002-2003-ban. minden nap 12
órát állva, akár tűzött a nap, akár lógtak a mínuszok. Sajnos rá is ment a
lábam.
2004-ben
alaposan magam alá estem, fizikálisan és lelkileg is, ugyanis rájöttem, hogy
mégse olyan jó dolog az ország leghíresebb rokkantjának lenni, állandóan
ismételgetni, hogy milyen nehéz is volt a balesetet túlélni - és akkor megfogadtam,
hogy lezárom a hoppárézimis múltamat. Megfogadtam, hogy nem írok több könyvet,
nem tartok több közönségtalálkozót, sőt, ezentúl ZZ helyett Zoli leszek, s aki
ZZ-nek hív, azt megkérem, hogy ne emlékeztessen a fájdalmas múltamra, mert én
most a baleset emlékét is igyekszem kitörölni a fejemből.
Ez egy
hosszabb történet, de az a lényege, hogy miután 19 évig nem telt el olyan nap
az életemben, amikor ne kellett volna felidéznem a balesetet, és az azt követő
szenvedéseket, 2004-től majdnem 8 évet élhettem úgy, mint bárki más, normális életet élő ember. Hirtelen hírtelen lettem. Nagyon jó volt! De az írást nem tudtam abbahagyni, mivel az
írás, mint már korábban említettem, a lételemem. S főleg, mert 2007-ben hozzám
került egy sűrűn kézzel teleírt napló, amit elolvastam és olyan nagy hatással
volt rám, hogy arra gondoltam, bármit is fogadtam meg, ez olyan jó, hogy ezt
mindenkinek olvasnia kéne!
KNN.
Úgy
tudom, hogy a legújabb könyved a "Tenzi naplója" címet viseli. Kérlek
mesélj erről az olvasóknak, hogy ki volt ő? Miért írtad meg ezt a könyvet,
miről olvashatunk benne?
ZKZ.
Tenzi a
dédnagymamám volt, aki 1987-ben meghalt. Kisgyerekkoromban nálunk lakott, így
sokat foglalkozott velem, de erre konkrétan nem emlékszem, csak érzem. 97 évig
élt, néha találkoztunk, de nem igazán volt vele kapcsolatom, sajnos. Saját
életének történetét írta le 84-85 éves korában, mikor nálunk lakott, s én 4-5
éves voltam. Magát a naplót sose láttam, bár családi körben néha volt róla szó.
Tehát Tenzi naplóját nem én írtam, hanem Tenzi. Én csupán szerkesztettem,
valamint előszóval és utószóval láttam el. A könyv alcíme Levél a másvilágra. Hogyha
életében nem tudtam Vele beszélgetni (kalandos önéletírását olvasva jöttem csak
rá, hogy mennyire kár!!), akkor legalább 20 évvel halála után leírtam Neki,
hogyan változtatta meg gyökerestől az egész életemet, amit Ő írt... talán éppen
nekem.
A könyvet,
bármilyen szenzációs is, egyetlen kiadó se akarta kiadni. 2012-ben pedig nagyon
mondogatták, hogy a Maya jövendölés szerint év végére itt a világvége! Akkor
már - gondoltam -, ha 5 évet dolgoztam rajta, legalább jelenjen már meg,
mielőtt mindennek vége! Így aztán baráti segítséggel sikerült megjelentetni
1000 példányban. Ki is álltam vele a Deák térre ugyanoda, ahol 1993-ban és 1994-ben
a 3. könyvemet dedikáltam. Igenám, de a kutya se akarta megvenni. Gondolkoztam
nagyon, hiszen már kezdett hideg lenni, és hidegben tétlenül állni nem egy jó
dolog. Ha van érdeklődés, könyvvásárlás, akkor tüzel a hév, a lelkesedés, mozog
a testem is, de ha nincs semmi, akkor én is fázom. Törtem a fejemet és végül is
arra jutottam, hogy kiírom, hogy a HOPPÁRÉZIMI írójának új könyve. Ezt látva
már jöttek a vásárlók, és sokan megálltak, hogy ők még emlékeznek a
HOPPÁRÉZIMI-re, hogy abból mennyi erőt merítettek. Hát, mondtam nekik,
köszönöm, de én már elhatárolódtam a múltamtól... És akkor jött egy régi
barátom, aki azt mondta, ő szívesen segít úgy, hogy készít egy reklámfilmet és
szervez nekem egy flashmobot, hogy többek is értesüljenek az új könyvemről.
Igenám, de ebben a reklámfilmben megemlítették, hogy ZZ, amitől nagyon
ódzkodtam, de végül belementem, és tulajdonképpen ettől számítva tértem,
úgymond' vissza, ugyanis a sok régi olvasó lelkesedése rádöbbentett, hogy a
HOPPÁRÉZIMI egy közügy, és az én lelki életemtől függetlenül is van rá igény.
És ha elkezdtem, akkor nem lehet belőle kiugrálni, hanem igenis végig kell
csinálni!
Tenzi
naplójának első kiadása még azon a téli vásáron elfogyott. A teljes bevételből
újra kiadattam Tenzi naplójának bővített kiadását, illetve A HOPPÁRÉZIMI- is
megjelentettem magánkiadásban és azóta ezzel foglalkozom. Már most készülök a
2015 decemberi Deák térii dedikálásra.
KNN.
Rajongóid
tudják, de sokan nem, hogy fiatal korod ellenére már három gyermekes apa vagy!
Két nagy fiad és egy kislányod van, Tenzi. Kérlek mesélj róluk, illetve arról,
hogy nagyfiadat Barnit most vették fel az egyetemre. Milyen élmény abban a
szeretet légkörben élni, amit adsz és amit kapsz a gyerekiedtől? Úgy láttam,
hogy nagyon jólelkű és nagyvonalú apa vagy. És a gyerekeid rajongásában ez
tükröződik is.
ZKZ.
Igen, az
tagadhatatlan, hogy rajongásig szeretem mindhárom gyerekemet. Első fiam Barni,
aki még a Törj át az üvegfalon című könyvemben született meg, már 22 éves,
velem lakik már 4 éve, s valóban felvételt nyert a Képzőművészeti Egyetemre
kurátor szakára, most ide jár.
Legkisebb
gyermekem, a három éves Tenzi sajnos pár hete elköltözött tőlem, ezt nagyon
fájlalom, mivel így nem kísérhetem fejlődését nap, mint nap. Anyukája már
régóta mondta, hogy nem érzi jól magát nálam, velem, ezért most, hogy Tenzi
kijárta a bölcsődét, óvodába már a Sashalom és Mátyásföld határában lévő Jókai
Lakótelepen lévő óvodába kezdett járni. Hétközben egyszer kilátogatok ide,
például holnap is készülök, hétvégén pedig ők jönnek hozzám, de ez már nagyon
más, mint ami eddig volt. Eléggé vasárnapiapuka-feeling, ami, hát nem a
legjobb. Vendég lettem csupán Tenzi életében, holott szerintem a gyereknevelés
legfőbb alapja a mindennapos együttlét. Tenzi anyukájával sajnos sok mindenben
különbözünk, de én még így is inkább együtt maradtam volna, mint ez a fájdalmas
különválás.
Középső
fiamat, a 19 éves Marcit azért hagytam a végére, mert ő eddig édesanyjánál élt,
most viszont egy hete itt lakik nálam. Ő egy számítástechnikai középiskolába
jár, és nagyon örülök annak, hogy végre együtt lakunk, de annak nagyon nem,
hogy Tenzi nincs itt, csak vendégségben. Eddig is és ezentúl is arra fogok
törekedni, hogy a három gyermekem minél többet legyenek együtt, hisz azért
testvérek.
KNN.
Milyen
céljaid, terveid vannak a szerzői kiadással a jövőben? Minden műved megjelent
már e-könyvként a Publio Kiadónál?
ZKZ.
Eddig még
csak két könyvem jelent meg a Publionál e-könyvként, a Hoppárézimi és a
Kitiltottak. Mivel Norbi szerint időrendben lenne jó a többi megjelenése is,
most a Törj át az üvegfalon jönne, azonban ez még nincs mg teljesen
számítógépes formában begépelve, de már folyamatban van. Remélhetőleg hamarosan
elkészül, s onnan már rögtön megjelenhet e-bookként, s utána az Öbölkör és
Tenzi naplója is olvashatóvá válik e-book olvasóval.
Jelenleg minden időmet könyveim népszerűsítésére használom. A www.hopparezimi.huweboldalon is elolvasható, hogy jelenleg mely három könyvem kapható és hogy a hopparezimirendeles@gmail.com -ra írva bárki felveheti velem a kacsolatot ezügyben. Továbbá folyamatosan működik a ZZ TOUR című közönségtalálkozó-sorozatom, mellyel iskolákban, könyvtárakban és egyéb közösségi helyeken lépek fel országszerte. A facebookon mndenki elérhet. Az itt működő Hoppárézimi oldalam rendszeresen frissül, de van oldala Tenzi naplójának is, van külön ZZ TOUR oldal is, de akinek még ez is kevés, a youtube-on számos Hoppárézimivel, illetve velem kapcsolatos filmet lelhet.
Köszönöm szépen a riportot!
Kocsis Nagy Noémi
Ez 197 embernek tetszik itt a blogon!
94-en osztották meg a facebookon!
Köszönjük!
Ez 197 embernek tetszik itt a blogon!
94-en osztották meg a facebookon!
Köszönjük!
Kiadói oldal 1:
Kiadói oldal 2:
Artificium és Gerda Green könyvek szakmai oldal:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése