Gyermekkori történetek, erdélyi hangulatok.

Kirándulás a Kárpátokban, gyereknek lenni jó

Az élet tánca, 1899 - 1900 by Edvard Munch

520 x 394 | 62.4 KB

Copyright © 2011. artificium-artis.blogspot.com

Az alsó tagozatban Rózsika, a mi drága tanító nénink ismertetett meg az írás-olvasás-számolás tudományának rejtelmeivel. Szeretettel, megértéssel és türelemmel tette, de ha kellett a szigor sem maradt el, mégis az ő szigorúságát simogatásnak éltük meg a későbbiekhez képest. Az ő  fia Palika, osztálytársunk volt. Alacsony, szőke, szemüveges, csendes kisfiú, mindig szótlanul üldögélt mellettem a padban és úgy dédelgettem, mint egy babát. Sejtésem szerint azért ültették mellém, hogy cserfességem ráragadjon.

Iskola utáni délutáni szunyókálásomból anyám költött fel:

- Kedvenc papír-írószer boltodban, a játékrészlegen láttam azt a nagy játék babát, amire régóta vágysz! Ha most kikelsz az ágyból, akkor a zsebpénzedből megveheted. – mondta.

Úgy ugrottam fel, mint akit puskából lőttek ki. Pillanatok alatt vettem fel a ruháimat és elnyargaltam a kerületünkben lévő boltba, ami a sarki cukrászdán és a csinos fodrászlányos borbélyüzleten túl volt, a hajdani előkelőségek Art Deco villáinak közelében. Imádtam ezt az üzletet. Friss papírlap, radír, grafitceruza, színes filctoll illata érződött, rajzfüzetek és akvarell-készletek birodalma gyönyörködtetett. A boltban kisebb játékrészleg is volt: kaphatók voltak színes, műanyag kamionok fiúknak és játék babák lányoknak. Ahogy beléptem a papírboltba, rögtön kiszúrtam álmaim babáját, ami mosolygósan feküdt a legfelső polcon. Ez a babám a mai napig megvan. Akkora volt, mint egy jól megtermett, fél év körüli gyermek. Kifizettem az árát és hazacipeltem. Anyám el volt ragadtatva tőle:

- Ez gyönyörű – mondta, és teljes odaadással örült a boldogságomnak. – Kereszteljük el valahogyan, de fiúnevet adjunk neki, mert olyan fiús az arca!

- Jó – mondtam, - legyen Zsigmond.

- Á, az nem jó, túl komoly.

- Akkor hívják Pali babának, az osztálytársamról.

- Remek, lemehetsz vele játszani.

Ősz volt, hamarabb sötétedett. Házunk előtt, a hársfákon már sárgultak a levelek, a Hősök Sugárútja, ahol laktunk lassan félhomályba burkolózott. Olyan büszkén sétálgattam le-föl Pali babámmal, mintha testvérem született volna. Az örökké kíváncsiskodó, ablakban lógó, vagy az erkélyen rendezgető szomszédok lekiabáltak:

- Kié az a kisbaba az öledben?

- Az enyém.

- Hát az meg hogy lehet?

- Úgy, hogy testvérem született, nem tudták?

És jót mulattam magamban, hogy szédíthetem őket és okot adhatok a pletykákra. Hogy elhitték-e vagy sem, azzal nem foglalkoztam.

Hanem az élet nem állt meg. Az alsó tagozatos gondtalan időszak hamar véget ért. Több szempontból is. A nyolcvanas évek közepén már felerősödött a diktatúra, a magyar iskolák ellehetetlenítése okán mindenhol román osztályokat létesítettek az intézményekben. Mint a testbe mesterségesen beültetett szervet, a legtöbb iskola képtelen volt őszintén és örömmel fogadni ezeket az osztályokat. Nem nacionalizmusból, hanem az átültetés erőszakos mivolta folytán és amiatt, hogy annyira más volt a kultúrájuk, nem ismerték a hagyományainkat és végül őket is a saját közegükből szakították ki erőszakkal, egy beteges románosítási rendelet révén. Mi ugyan folyékonyan beszéltünk románul, mégsem érintkeztünk velük az iskola udvarán.

Lévén, hogy az óvoda kezdetétől keményen összetartó közösség voltunk, az iskolában Rózsika néni szelídsége már nem volt elegendő a nyiladozó, kiskamasz megnyilvánulásaink megfékezéséhez, így az iskola tornatanárát kérte fel a szülői közösség, hogy az osztályfőnökünk legyen. Az új osztályfőnökünk apám barátja volt még az egyetemi időkből, amikor nemes egyszerűséggel az Állat jelzőt csatolták becsületes neve mellé. János magas és szigorú ember volt, akinek kisportolt, szoborszerű alakjára és acélkék szemeire úgy tekintettünk, mint egy görög istenére. Féltünk tőle, mint a tűztől.

Az osztályfőnököm erős hasonlóságot mutatott kedvenc gyermekkori hősömmel Terence Hillel, így aztán a fejemben a két "hős" alakja összekapcsolódott.

Korábbi, családi sztorikból tudtam, hogy amikor a helyi vagány erők kötekedni próbáltak azokban a kocsmákban, ahol a Bukarestben tanuló, magyar egyetemi ifjúság borozgatott, megismerkedhettek az osztályfőnököm és az izmos, hegyek közt edződött, székelyföldi  legények öklével. Így egy idő után az a hír járta Bukarest borozóiban, hogy ahol a magyar fiúk megjelennek, ott jobb a békesség, mert törött orrok, bezúzott arcok, állkapcsok és kihullott fogak látják kárát az értelmetlen kötekedéseknek.

Új osztályfőnökünk átvette az osztályt, ötödiktől ő vezetett minket, de a kemény szigoron kívül volt ennek jó oldala is. Ilyenek voltak a többnapos osztálykirándulások a Kárpátokba, ahol fából készült menedékházakban aludtunk és isteni friss hegyi levegőt szívtunk.

Egy ilyen alkalommal kísértek ki szüleink Bukarest egyik legnagyobb pályaudvarára, a Gara de Nord-ra. Mint ilyenkor mindig, a szokottnál hamarabb érkeztünk apámmal, mert annyira imádtam a kirándulásokat, hogyha hétre kellett az állomásra menni, akkor én már biztos hatkor ott voltam. Aggódni kezdünk, hogy tényleg aznap van-e a program, vagy rosszul emlékszünk, aztán amikor az első gyerekek megjelentek, akkor kezdtem megnyugodni. Voltak a korán érkezők, mint én vagy Cseresznyés Zsolti barátom, voltak a normális időben érkezők, akik fél hét táján nyugodtan sétáltak a peronon és persze voltak a későkásák, ahogyan őket neveztük, akiknek mindig elromlott a csörgőórájuk, vagy akiket nem ébresztettek időben. A lényeg az, hogy ezeket a pontatlanságokat a legfantáziadúsabban tudták tálalni. És aztán voltak a mindenkit felülmúlóan szemtelenek, lezserek, lazák (?), akiket úgy kellett lóhalálában fellökni az induló vonatra, akiknek a homlokán nagy kövér izzadságcseppek gördültek végig és akiknek szülei még egy-egy csomag nápolyit, vagy szendvicset hajítottak utánuk a vonatablakon át.

Az én drága, kedves Anyukám mindig azt gondolta, hogy a háromnapos kirándulás alatt éhen fogok veszni, ezért a hátizsákom tartalma a következőképpen nézett ki: alul pár napi váltás fehérnemű, pulóver és meleg holmi, ha hideg lesz a hegyekben. Fogkefe, törülköző, pizsama (a hátizsák egyharmada). A többi kétharmad tartalmazta az egybesütött csirkét, rengeteg rántott húst, főtt tojást, szendvicseket, almákat, zöldhagymát, retket, nápolyit, kekszeket, egy tepsi kakaós piskótát, szalvétát, két üveg vizet és mindez olyan nehéz volt, hogy a hátizsák bőrszíjai teljesen belemélyedtek a vállamba és alig vártam, hogy a vonaton ledobjam. Ezt az ételmennyiséget képtelen lettem volna egyedül elfogyasztani, ezért az osztálytársaim is jóízűen lakmároztak belőle.

Miután már túl voltunk jó pár hosszú és sötét alagúton, ahol rekedtre visítoztuk magunkat és a népdalokból is kifogytunk, megérkeztünk a vonattal a hegyi állomásra, ahol megcsapott a bércek felől jövő hűvös, friss levegő.

Noha már elmúlóban volt a síszezon március-áprilisban, a pályaudvaron még találkoztunk sílécet cipelő emberekkel, akik a még hóborította északi lejtőkön siklottak le. Nem várt minket busz, ami felvitt volna a menedékházhoz, ezért gyalogosan vágtunk neki. Szűk kis ösvényeken, kisebb sziklacsoportok és apróvirágos rétek között vezetett az utunk, a fenyőfák ágai a hátunkat simogatták, szedegettük a lehullott tobozokat és a gyantás fenyőillat csodálatos aromájával volt tele az orrunk.

Amikor már kellőképpen elfáradtunk, éhesek és szomjasak lettünk, leültünk a harmatos fűbe és elfogyasztottuk a tízórainkat. Később tovább folyattuk az utat és estefelé meg is érkeztünk a szállásunkra, egy többemeletes, hegyi menedékházba, ami éppen tele volt vendégekkel. A nagy élelmiszer-csomagom átmenetileg értelmét vesztette, mert meleg vacsorával várták az osztályt. Nagy, üvegfalú étterem volt a földszinten, ahol modernizált román népzenére selyemruhás, tupírozott hölgyek és sportosan elegáns urak ropták a táncot a parketten.

Vacsora után takarodót fújtak nekünk, de ebből a nyüzsgő, párás, fülledt étteremből sehogyan sem akaródzott felmenni az épület legfelső szintjére, az emeletes ágyas hálóinkba. Húztuk az időt, amivel csak lehetett, hosszasan zuhanyoztunk, órákig mostuk a fogunkat, de az osztályfőnök egyszer csak ránk szólt:

- Gyerekek, nyomás lefeküdni, - és ezzel nem lehetett ellenkezni.

Hanem a kisördög belénk bújt. Voltak a jó gyerekek, akik tényleg hallgattak a tanári szóra, vagy azok, akik elfáradtak, és hamarosan elnyomta őket az álom. Cseresznyés Zsolti barátom és én viszont nem bírtunk magunkkal. Szemközti ágyszomszédok voltunk az emeletes ágyak felső szintjén és megbeszéltük, hogy állatkertet fogunk játszani és állathangokat utánozni. Zsolti kezdte majomhangokat imitálva, folytattam én papagájként, előadta ő az oroszlánt és én a farkast. Erre már ébredezett az osztály. Volt, aki félálomban mérgesen dünnyögött, hogy hagyjuk aludni, de volt, aki élvezettel bekapcsolódott az állatkerti dalárdába. Ekkor kinyílt az ajtó, a sötétségbe élesen bevágott a kinti fény és hirtelen csend lett. A felügyelő tanárnő szelíden ránk szólt:

- Legyetek szívesek, maradjatok csendben.

Miután kiment, a csend vagy öt másodpercig tartott, de utána ismét kitört a hangzavar, élvezettel folytattuk. Újabb szereplők bukkantak fel az állatok farsangján: kakasok, tyúkok, szamarak, lovak, darazsak és kutyák.

Akkor már kicsapódott az ajtó:

- Ha nem maradtok végre csendben, hívom az osztályfőnököt, aki majd ellátja a bajotokat – mondta az ügyeletes tanár néni.

Kiment, de mintha a sötétség szárnyat adott volna nekünk. Ekkor már malacok visítottak, bárányok bégettek, kecskék mekegtek, medvék brummogtak, ott vonyított, ordított, kaffogott a természetrajz és biológia órán megismert összes állat, de még azok is, akiket csak állatkertben láthattunk. Még a híres David Attenborough nagyszerű filmjeiben bemutatott és a világ minden táján lefilmezett élőlény is, amiket hétről-hétre követtünk fekete-fehér tévéinken. Ebben a pillanatban vágódott ki úgy az ajtó, hogy majdnem visszacsapódott  állati melléknévvel tisztelt osztályfőnökünk arcába. Valódi, falakat remegtető üvöltéssel robbant be a hálótermünkbe és felcsapta a villanyokat:

- Ki nem akar itt aludni? Hallom, jó a hangulat és nem vagytok álmosak! Én tízig számolok, ezalatt fel kell öltözni és aki nem  így tesz, nagyon rosszul jár.

Mint a villám készülődtünk, kapkodtuk fel magunkra a tréningruhákat, zoknikat, tornacipőket. Sorakozni kellett az emeletes ágyak előtt, mint a katonaságnál. Az egyik gyerek elröhögte magát, mert meglátott egy másikat mezítláb. Hatalmas maflást kapott. Futólépésben rohantunk le a lépcsőkön. Amikor leértünk a menedékház elé, ahol igencsak csípős volt a tavaszi éjszaka, akkor az osztályfőnök azt mondta:

- Sorakozó! Most szépen háromszor körbefutjátok a házat, aztán csináltok száz felülést és húsz fekvőtámaszt. Aki még akkor sem lesz fáradt, annak találok külön elfoglaltságot...

Futottunk, mint a őrültek, a nyelvünk is lógott. Mire befejeztük a tornagyakorlatokat, már alig vártuk, hogy bedőljünk az ágyba. Ahogy vonszoltuk magunkat az épület mellett a bejárat irányába, láttuk, hogy az étterem bepárásodott üvege mögött az ordenáré piros, lila és kék selyem- és nájlonruhás nők és a félrészegen táncoló-vonagló férfiak olyan lógó tagokkal vonszolták ide-oda magukat a táncparketten, mint a marionett-bábuk és olyan unott, üveges tekintettel néztek el egymás válla fölött, hogy áldottuk a sorsot, hogy mi végre aludni mehetünk.