Kolozsvári hajnalok

Nagymamám festménye.

Copyrigh© 2012.artificium-artis.blogspot.com
A szöveg semmilyen részlete nem használható fel a szerző engedélye nélkül!
A családi történeteim és élményeim sokszor a való életből merítenek, de valójában a saját alkotói szabadságomból és/vagy fantáziámból íródnak, nem törekednek a valóság hű és pontos, enciklopédikus bemutatására. A benne foglaltakkal egyet nem értő, magukat bármilyen, érthetetlen módon sértve érző személyeket megkérem a blogomtól való tartós és végleges távolmaradásra. Sohasem neveztem magamat írónak és aki más irodalmi élményekre is vágyik, olvasson Thomas Mannt, Jókait, vagy Proustot. Nagyon nagy örömmel tölt el az olvasóim, barátaim hűsége, pozitív visszajelzései és ez elég is nekem.

                                                       

Imádtam a lányszobában aludni. A felkelő nap sugarai bearanyozták a falakat és kíméletlenül átvilágítottak az áttetsző függönyön. Már ébredeztem, de úgy tettem, mintha még aludnék, reménykedtem, hogy sohasem kell felkelni. Nagymamám benyitott a nyikorgó ajtón és felébresztett:

-Jó reggelt, menni kell az iskolába, kelj fel!

Aztán kiment, nem sokat bíbelődött azzal, hogy cirógasson, nógasson, masszírozzon vagy vakargasson. Aki négy gyermeket nevelt fel és öt unokára volt felváltva gondja, az be kellett ossza az idejét. Kiment a konyhába, hogy bekapcsolja a sparhertet. 

A hideg folyosón át bevonszoltam magam a fürdőszobába és megengedtem a csapot a kádnál. Lábakon álló, régi, öntöttvas kád volt és a fali csapból széles sugárban zubogott bele a meleg víz. Fáztam. Szerettem az illatos szappanokkal mosni magam, felkészülni a napra. Reggel nem is terítettünk az étkezőnek használt hajdani kisszobában, hanem amikor elkészültem, kimentem a konyhába reggelizni. A tejesember kora hajnalban már meghozta az üveg tejet, az üres palackot telire cserélve.

- Megmelegítem neked.

- Nem kell nagymama, ne fáradj - mondtam.

- Csak egy kicsit, hogy elvegye az élét, mert megfázik a torkod, meglátod.

Elnéztem a páratlan lényében rejlő nőiességet. A Szőnyi-tanítványként induló hajdani tehetséges festőnövendéket, aki igazi szépség volt és törékeny, mégis végtelenül erős. A humorát szerettem a legjobban, azt a derűt, amivel a világra tekintett, s ami annyi nehézségen átsegítette. Vékony csuklók és kifinomult kis kezek, melyekkel annyi mindent végigcsinált a családért, a semmiből is igazi ebédeket teremtett elő. Meggyőződésem, hogy nem csak a kíméletlen munka, a gyermekek gondjai, a nagycsalád összetartása, a cipekedések a boltból és az állandó főzés, takarítás, mosás, mosogatás gyengítette az energiáit. Mindig a régi vastűzhely mellett állt, ahol mindig készített valamit, hol teát, hol kávét, hol virslit, hol ebédet, sültet, főttet, a sütőben tésztákat, tortalapokat, és folyton izzadt, görnyedt, emelgetett, és hogy lehűtse magát, kitárta a nagy konyhaablakot. Az ablak a Szőke Tisza húga, a Szőke Szamos sárgásbarna, gyors vizére és - mily romantikus, a Garibaldi hídra nyíltak, ahol a friss, hűvös kolozsvári levegő beáradt a konyhába.

Mindig másokra vigyázott. Előbb a lányaira és fiára, aztán a vejeire, menyére, unokákra, de főként a nagyapámra. Tizenöt ember életét tartotta a kezében szelíden, megfontoltan, szeretettel. És én úgy szerettem volna hideg tejet inni, úgy szerettem volna vele ellenkezni, megragadni a tejesüveget, letépni a papírkupakot és kiinni belőle legalább a felét. De nem lehetett. Mert másnak is hagyni kellett és nagymama reguláit be kellett tartani. Féltem tőle, vagy talán nem is ez a jó szó rá, hiszen soha nem kiabált, soha nem káromkodott, nem dühöngött és nem fenyített. Csak nézett.

Egyszer olvastam, hogy valakinek a nagymamája a tekintetével irányította a családot, és amikor már nem élt a nagymama, elég volt erre a szemre gondolnia, hogy megtalálja a helyes utat. Ezzel valahogy én is így vagyok.

Bármikor magam elé tudom idézni szelíd, ibolyakék szemeit, ha netalán eltévelyednék, ha szomorú vagyok, ha nem találom a helyem.

Az én nagyszüleim erkölcsisége nem afféle magamutogató, kitárulkozó, harsogó, szemforgató mai ál-erkölcs volt, hanem egy belső, lelki nemességen alapuló tiszta hit, ami segítséget adott és támaszt, hogy elviseljék a nehézségeket. Hogy ebből közülünk ki mit vitt tovább a maga életébe és mennyire építette be a saját felfogásába a családi összetartás fontosságát, amit a nagymamám képviselt, hogy a vér örökre kötelez, nem tudnám megmondani.

Reggeli után felhúztam könnyű kis sportcipőmet és tavaszi dzsekimet és elindultam a hűvösből egyre langyosodó májusi reggelben iskolába. Nagymamám hosszasan integetett utánam, ahogy átlósan áthaladtam a Stadion előtti téren, amit mindig felvert a gaz és szállt rajta a homok. Gyakran vándorcirkusz telepedett meg rajta, hetekig szórakoztatták a közönséget csíkos sátrukban. A kerekeken gördülő lakókocsikra állatok és bohócok képei voltak festve. Valahogy mindig nagyon örültem nekik, felélénkítették a tér méla kihaltságát. Amikor a sárga port magam előtt rugdosva bekanyarodtam a saroknál, az integető kéz eltűnt és a függöny visszalibbent a helyére. Sokszor jut eszembe mostanában ez a jelenet. Tudják-e az asszonyok, hogy otthonuk modern börtönné válik, vagy pályaudvarrá, ahol az érkező és távozó családtagokat (vasúti kocsikat) fogadják? Hogy erről nagymamám mit gondolt? Sohasem mondta, nem hallottam panaszkodni. Az kétségtelen azonban, hogy a korunk modern, önmegvalósító asszonyai, akik családot, céget, munkát irányítanak egy még totálisabb és fárasztóbb rendszer elemei, központi agyai, mert már nem csak az otthon és a család gondjaival-bajaival kell megküzdeniük. Kiléptünk a harcmezőre.

Ballagtam az aszfaltozott úton, szerettem ezt a szakaszt a Park előtt. Húztam az időt, nem azért, hogy késsek az iskolából, hanem, mert szerettem nézelődni. Néztem a füvet a Stadion kerítésén túl, az építmény törött betonelemeit és a kilógó rozsdás vasakat. A túloldalon a magas Sport Hotelt, ami a nyolcvanas években maga volt az elegancia, és bámultam a hivatalos autókból kiszálló öltönyös sportembereket. Aztán eljutottam a stadion pénztáraihoz, aminek a vaskorláttal elválasztott részei között olyan jól lehetett fogócskázni.

Ott volt balra a csodálatos játszótér, a nyáron bőven csobogó ivókutakkal, az óriási hintákkal, csúszdákkal és a többi játékkal. Sosem hittem volna akkor, hogy gyermekkorom legkedvesebb színhelyei egyikén egy még csodálatosabb tér lesz húsz év múlva, amikor a saját gyermekemet odaviszem. Vannak dolgok, amik idővel valóban jobbak lesznek.

Amikor elhagytam a játszóteret is, körülnéztem, hogy jön-e autó. Hajnali fél hétkor még nemigen járt erre sok, de sohasem lehetett tudni. Aztán átmentem az úttesten és ott kezdődött a Sétatér, a csodálatos, az örök. Hűvös gesztenyefái és lombos platánjai a kaviccsal felszórt sétányok fölé borultak. Kis hidacskák kötötték össze az egyes szakaszokat, át is mentem az egyiken, a tó felé. A Casino mögött a csónakázó-tó vize zöld, buborékos és zavaros volt, lestem benne a békákat.

Aztán elballagtam a nyílt víz irányába, hogy megnézzem, a kis sziget még a helyén van-e és lássam azt a partszakaszt, ahol Édesanyám szende szőkén osztálytársaival fotózkodott annak idején. Hát persze, hogy megvolt, ahogyan a szigetecske is a jellegzetes facsoporttal, a pöttyös gombával és az állatalakokkal.

Vajon a mai gyerekeknek, akiket a szüleik mindenhova kocsival visznek, még a sarki óvodába, iskolába is, megadatik-e a csendes nézelődés élménye, iskola előtt? Aligha.

Visszakanyarodtam a sétatéri főútra, ahol a park aljnövényzetéből friss reggeli illatok szálltak fel, páran már siettek dolgukra vagy kutyát sétáltattak. Elképzeltem, hogy majd amikor hazafelé jövök iskola után, leheveredem egy padra és eltöltök ott egy kis időt.

A Murális Festőtanszéket elhagyva, ahol a Nagyapám évekig tanított, sietősre fogtam a lépteimet, nehogy elkéssek. Ahogy alulról néztem a gesztenyefák lengedező fehér-rózsaszín virágait, amik összezárultak a járókelők feje fölött, arra gondoltam, hogy én erre örökké emlékezni fogok, örökké. Ahogy kiértem a parkból, rám zúdult az erős napfény, minden olyan fényes volt, ahogyan csak egy májusi reggelen lehet. Arra gondoltam, hogy átmegyek és megnézem a Magyar Színház és Opera programját, ahova a Nagyszüleim jártak, de nem volt rá időm. Sietősre fogtam a lépteimet.

Elhaladtam a sarki cukrászda mellett, ahol csodálatos, tejeskávészínű mázzal bevont ekler fánkokat lehetett kapni, de nem lett volna rá pénzem és nem is voltam éhes. Mellettem csilingelve bekanyarodott a villamos.

A hajdani domonkos rendi kolostor, mai Zeneiskola épülete mellett, szűk kis utcákon haladva mentem a Főtér felé. Ránéztem, mint mindig, Mátyás szülőházára, melynek a látványa megnyugtatott, majd elhaladtam a Bar de Zi (Nappali bár) mellett, ami a városi legenda szerint kuplerájként működött, ahol a táncoslányok szolgáltatták a társaságot azoknak a férfiaknak, akiket csak bemenni láttak, de kijönni sohasem. A titok nyitja abban állhatott, hogy két bejárat lehetett, mint a budapesti Múzeum Körút egyik hasonló házában, ahova csak bemenni látták a vendégeket, mint egy hivatalba, de dolguk végeztével kimenni csak a hátsó kijáraton lehetett… A kolozsvári középkori városszerkezetet és épületeket tekintve bármi elképzelhető. A sarkon befordultam a csodálatos divatüzlet mellett, ahol a legidősebb unokatestvérem évekig dolgozott kirakatrendezőként. Kolléganői sokáig emlékeztek rá, még azután is, hogy külföldre távozott.

A Főtéren már nagy volt a forgalom, büdös buszok jöttek-mentek, Daciák dudáltak és kamionok kanyarodtak be a Gyógyszerészeti Múzeumnál. Siettem az iskolába. Elindultam a Kossuth Lajos utcán és hamarosan ott voltam a Brassai Sámuel Gimnáziumnál, a hajdani és most újból Unitárius Kollégium épületénél. Tekintve, hogy igen korán volt, megkerültem az épületet és az oldalbejáraton mentem be, ami mindig picinek és szűknek tűnt, főleg a zöld olajfestékkel lekent rácsos ajtó.

Még csak negyed nyolc volt. Sötétek és hűvösek voltak a folyosók, a nagy ablakokon beáramló fény ellenére semmi sem maradt a kinti május melegéből és derűjéből. Lépteim alatt kongott a patinás folyosó köve, senki nem volt az iskolában a takarítónőkön és rajtam kívül. Néztem a belső udvart, tudtam, hogy majd szünetben lemegyek focizni és a büfében békát enni, ami egy zöld cukormázzal bevont rumos golyó volt.

Felkaptattam a harmadikra, be a termünkbe. A faliújságon kinn díszelgett a fogalmazásom, amit az osztályfőnök a nagy sikerre való tekintettel hetekkel korábban kirakott. Sokáig nevetett rajta mindenki, vicces sztori volt anyukám japán reflexéről…

Ott fenn a harmadikon mindig besütött a nap, csodálatosak voltak a fények. Kipakoltam a holmimat és elégedetten dőltem hátra a padban. Arra gondoltam, ha bejön a barátnőm, Tünde, elcseréljük a tízórainkat, lessük majd a nagyfiúkat a folyosón és biztos felelünk oroszból…Iskola után meg vár otthon a paradicsomleves és a szárazföldi harcsa, amit megrendeltem az én drága, kedves nagymamámnál. Boldog voltam. Orromban a májusi virágok illatával, a reggeli csenddel és a napsütés okozta eufóriával teljesnek éreztem az életet. 

Ez 32 embernek tetszik!